VERI AZ ÖRDÖG A BLATTOT

Conor McPherson: Tengeren / Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

2020.01.08.

Az igazán nagy történeteknek van egy furcsa jellegzetességük: akárcsak a boldog családok, mind hasonlóak egymáshoz. NAGY KLÁRA ÍRÁSA.

Már-már toposzszerűen ismert fordulatokból, karakterekből és tétekből épül fel Conor McPherson Tengeren című drámája is. Szenteste magányos kisemberek pókereznek és isznak, amikor a titokzatos Mr. Lochart képében megjelenik az ördög, hogy egy régi ígéret beváltásáként magával vigye Sharkyt, akit egy gyilkosság után ő segített meg. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásának valódi tétje, hogy mennyire tud túllépni önmagán, közel hozni hozzánk a történetet, hogy túlzóan teátrális volta ne idegenítse el a nézőt.

Meglehetősen ragaszkodik a Tengerenhez Göttinger Pál, aki már egyszer, a nyíregyházi bemutatót tizenegy évvel megelőzően megrendezte ezt a darabot a Bárka Színházban. A színház megszűnt, de sok elem túlélt, Kálid Artúr hasonló öltönyben játszotta a főszerepet akkor, mint most, és mintha a tér se változott volna túl sokat. Persze, egy valamikori rendezés újragondolása sosem számít szentségtörésnek, sőt, a darab mély ismerete termékeny alkotást eredményezhet, viszont a 2008-as előadás kritikái és beszámolói alapján az a gyanúm, hogy ebben az esetben ennél nagyobb az egybeesés. A nem túl elegáns hasonlóságot Göttinger sem tagadja, sőt, egy általa létrehozott, kifejezetten alapos online műsorfüzetben egyenesen hangsúlyozza.

Zavarban is vagyok, hogy kinek tulajdonítsam az amúgy kifejezetten ötletes teret: a díszlettervező Ondraschek Péter munkája valószínűleg Sebő Rózsa és Magyarics Tibor ötleteit is magán viseli. Az eseményeknek otthont adó nappaliból metaforikus értelmezésektől nem mentesen kétfelé lehet kijutni: a mindennapi élethez fel kell jutni a lépcsőn egy másik szintre, ahonnan a vendégek is érkeznek. Ezzel szemben a nappali szintjén csak az alkoholista hajléktalanok vannak kint az utcán. Hogy, hogy nem, Krisztus karddal átszúrt szíve is ott lóg a felfele vezető lépcső mellett.

Egy pillanat alatt kiderül, hogy az alkohol nemcsak az élet, hanem a tér fő rendezőelve is: a poháralátétekkel és sörös dobozokkal feldíszített karácsonyfa mellett a Jameson–Harp–Guiness triumvirátus dominálja a teret. Egyértelműen lerántja a történetet hétköznapi szintre, de egyben el is távolítja a messzi ír vidékre: tegye fel a kezét az a magyar alkoholista, aki Jamesontól szokott berúgni. 

Cselényi Nóra jelmezei megkapóan ismerősek: az utóbbi évek divatját követve Nagyidai Gergő rénszarvasos csúnyapulcsi viselete ebben a környezetben – de csakis ebben – kitűnik összeszedettségével. A többiek már nem jártak ilyen jól: pecsétes, lehasznált ruhákat látunk, itt még az ördög öltönye is kopott. Nincsenek nagy meglepetések, csak alaposan kidolgozott részletek.

Hasonló mondattal jellemezhetjük a karaktereket is. A négy férfi helyzete és életstratégiája attól függ, hogy hol állnak a kiszolgáltatottság és alkoholizmus tengelyén. De ne legyenek illúzióink, mindenki magabiztosan halad előre az önrombolás útján. Az állandósult bódultság természetesen korlátlan lehetőséget ad a helyzetkomikumnak, minden leesik, kiömlik és összekeveredik heves káromkodások közben, viszont mintha nem ütnének akkorát a poénok, a közönség is csak egy bizonyos pontig élvezi őket. Ezzel szemben remekül érvényesülnek azok a pillanatok, amikor megvillan a szeretethiányos, mindentől és mindenkitől menekülő kisemberek sérülékenysége, a véglények helyett sorsokat látunk, ez pedig az egységes rendezői koncepció hiányában egyértelműen a színészek érdeme.

Illyés Ákos Sharkyjának általános lényege a szorongás. Az általa elkövetett gyilkosság és az ördöggel kötött egyesség óta eltelt huszonöt év szorító nyomorúsága Illyés minden mozdulatában vagy azok hiányában meglátszik: összegörnyedve próbál eltűnni minden és mindenki elől, mintha az önkéntes vezeklés bármire is bocsánatot adna. Meghatóan finom játék. Richardot, Sharky bátyját Horváth László Attila alakítja. Vakságában is ő a legdominánsabb szereplő, akinek egyetlen önfeledt szórakozása a hajléktalanok megverése, aki azonban észrevétlenül billenti át pokróc viselkedését a testvéri szeretetbe, öccse elvesztésének megsejtése egy pillanat alatt elfeledteti vele a jól begyakorolt macsó sémákat. Tóth Károly Ivanjét szerencsétlensége teszi a legkisstílűbb figurává, ám pont a tudatlan ártalmatlansága adja meg a jogot Sharky feloldozásra. Nagyidai Gergő Nickyje objektíve még a legszerencsésebb figura: családja és hosszú távú tervei is vannak, határait is érzi, valahogy mégis az az érzése támad az embernek, hogy saját jövőbeli énjeivel van egy társaságban: nem olyan nagyformátumú, hogy valaha is ki tudjon, vagy akárcsak ki akarjon törni ebből a közegből. Kálid Artúr Mr. Lockhartja egyenesen zavarba ejtő. Az ő karaktere van leginkább elrejtve a toposzok alá: elegáns, titokzatos, emberfeletti képességeivel bármikor fizikai fájdalmat tud okozni Sharkynak. Innen szép nyerni, és megmutatni egy személyiséget. Kálid alakításának veleje ott kezdődik, ahol Lockhart alól kicsúszik a talaj, ebben a közegben ő is csak vesztes tud lenni. 

A kisemberi sorsokat, pontosan megformált karaktereket mégis leveti magáról a történet, a profán és a magasztos szint egyszerűen nem találkozik, ha nincs olyan koncepció, ami feloldaná a feszültséget a részeg ügyetlenkedés és az első pillanattól sejthető magasztos tanulság között, vagy ami legalább megmagyarázná, hogy miért erre a darabra esett Göttinger választása. Ebben a rendezésben nincs semmiféle másodlagos jelentés, a metaforák egyszerűen, materiálisan vannak értelmezve, az ördög tényleg az ördög, az utolsó játék tényleg az utolsó kártyaparti, és a jelentőségteljes pillanatokban még az ég is dörög. Aztán amikor a testvéri szeretet mégis megold mindent, és karácsony másnapján együtt elindulnak misére, hirtelen megvilágosodik Jézus szíve, hogy biztosan senki se maradjon le a tanulságról.

forrás: https://revizoronline.com