A rám váró feladatokra abszolút nyitott vagyok - Interjú Erdős Attilával

Erdős Attila 2017-ben végzett a Zeneakadémián, az idei évadtól kezdve a Budapesti Operettszínház több előadásában is feltűnt, habár korábban is látható volt már a Nagymező utcai teátrumban (Kékszakáll, A sevillai borbély). Nyáron, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, szeptemberben pedig kőszínházban debütált Bóniként a Csárdáskirálynőben, novemberben a János vitéz című daljátékban, kettős szerepben, Bagóként és Strázsamesterként mutatkozott be. Az év elején a színház egyik nagy klasszikusának, a Mágnás Miskának a címszerepébe állhatott be, hamarosan pedig a felújításra kerülő Viktóriában tapsolhatunk neki. Attilával a Kálmán Imre Teátrum büféjében találkoztunk, opera- és operettszerepekről beszélgettünk, valamint arról, mennyire kell színészként is helytállnia egy operaénekesnek a színpadon.

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Zárkózott, nyitott és kíváncsi.

A zárkózott és a nyitott pontosan mit takar így együtt? Hogyan fér meg egymás mellett?

A világra, valamint a munkában a rám váró feladatokra abszolút nyitott vagyok, és maga az emberi lélek is rettenetesen érdekel. Sokan mondták már, hogy túl naiv vagyok, de én szeretném is megőrizni ezt a fajta naivitást. Szerintem mindannyiunknak nyitottnak és kíváncsinak kellene lenni a világra, mert csak így tudjuk megérteni a benne rejlő dolgokat. A zárkózottság a külvilág felé nem mutatkozik meg, pont azért, mert ezt kifelé nem kommunikálom. De van egy határ az én életemben is, ahová kevesen látnak be, szeretek elvonulni és magamban elmélkedni. Azok, akik csak felületesen ismernek, nem is szokták gondolni rólam, hogy van egy ilyen oldalam is.

Ez az elvonulás és elmélkedés a szerepformálásban is sokat segít?

Abszolút! Az embert rengeteg impulzus éri, iszonyatosan sok információt kapunk kívülről, engem pedig minden apró részlet érdekel. Bármilyen szerepet is játszom, az adott karaktert maximálisan darabjaira szedem. Borzasztóan sokat tudok agyalni azon például, hogyan tartja a kisujját, hogyan nevet, hogyan kommunikál a világgal nonverbális szinten. Már kamaszkoromban is érdekelt, hogy ki mit miért csinál, és akkor kezdtem megfigyelni, hogy mennyi minden derül ki az emberről egy-egy beszélgetés során. Míg más srácok az én koromban az autók mechanikájával foglalkoztak, én az emberekével. (nevet)

A pszichológia szóba sem jött továbbtanulás terén?

De igen, gondoltam rá. Viszont én nem vagyok az a magolós típus, nem tudok a vastag könyvek felett görnyedni és – csúnya szóval élve – beseggelni a tananyagot. Engem a gyakorlati oldal érdekel, hogy mindez folyamatában hogyan működik. Az kétségtelen, hogy ha egyetemi szinten tanulom, közelebb kerülök ennek megértéséhez, de nagyon soknak tűnt mellette a száraz anyag is. Ráadásul, ha ez lenne a munkám, akkor kötelezővé válna az egész, nem tehetném meg, hogy kihátrálok. Ha valaki megosztja veled a problémáját, akkor akarva-akaratlanul átveszed te is annak a tehernek egy részét, egy idő után pedig iszonyatosan sok súly nehezedik rád is. Pszichológusként ezzel nap mint nap szembesülnöm kellene, ezt pedig én nem bírnám. De persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne rám számítani, a barátaim bármikor bármivel megkereshetnek, tőlük bármilyen súlyt átveszek.

Végül egy teljesen más pályán kötöttél ki: honnan jött az ötlet, hogy operaénekes legyél?

A semmiből! (nevet) Gyerekként mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy énekes leszek. Az esztergomi Szent István Gimnáziumban tanultam, ahol örömmel jártam énekkarba, de inkább a színpadi dolgok vonzottak. A színészeten egy ideig gondolkoztam, de nem volt annyi önbizalmam, hogy jelentkezzem a Színműre. Dunai Éva énektanárnő javaslatára mentem el a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahol Kovács Brigittához kerültem. Két évnyi tanulás után még mindig nem tudtam teljesen azonosulni az operaénekléssel, mégis beadtam jelentkezésemet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Visszahallgatva a régi felvételeket, néha magam is elcsodálkozom azon, hogy mit hallhattak-láthattak bennem a leendő tanáraim, de tulajdonképpen ez is az ő szaktudásukat dicséri, hogy megérzik azt a pluszt, ami ott rejlik az emberben. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy Marton Éva vett fel magához, az ő szárnyai alatt szereztem bachelor és mester diplomámat. Én egyébként a mesterképzés végén jutottam el arra a pontra, amikor magam is elhittem, hogy valóban lehetek operaénekes. A sevillai borbélyból énekeltem egy áriát, és ugyan nem volt tökéletes, de egy-két hangnál, átkötésnél éreztem és értettem meg, hogy mit is jelent igazán az éneklés.

Egy operaénekesből hogyan lesz aztán táncos-komikus szereplő?

Ez is egy jó kérdés, magam sem tudom pontosan! (nevet) Én alapvetően izgága-típus vagyok, a Zeneakadémián az első három évben nagyon untam, amikor csak a zongora mellett álltam és úgy énekeltem, mindig azt vártam, hogy szituációkat, jeleneteket csináljunk, ahol van mozgásterem. Szeretek játszani, őrült-vicces figurákat különösen, talán éppen ezért is osztják rám ezeket. Örömmel játszom táncos-komikus figurákat, bár ehhez ugyan a táncos múlt hiányzik, de ahogy korábban fogalmaztam, nyitott vagyok az új lehetőségekre. A sors úgy hozta, hogy bár többnyire a buffo szerepkört kaptam meg operettekben, eleinte mégsem dominált a tánc egyik darabban sem. Itt, a Budapesti Operettszínházban A sevillai borbéllyal és a Kékszakállal kezdtem, mindkettőben izgága figura voltam, de nem táncoltam. A Csárdáskirálynőben Bónit játszom, ami egy nagy, klasszikus szerep, de a koncepció nagyobb hangsúlyt fektet a prózai jelenetekre és az abból fakadó játékosságra.

Viszont a komikus oldal minden esetben dominál, ezt már többször bizonyítottad. Mennyi tér jut ezekben a szerepekben az improvizációnak?

Viszonylag sok, de ez nagyban függ a rendezőtől is. A Csárdáskirálynőben, Mágnás Miskában, de tulajdonképpen a János Vitézben is nagyon szeretek a partnereimmel játszani, jól működik az adok-kapok, ha az egyikünk improvizál valamit, a másik mindig rátesz egy lapáttal. Eddig szerencsém volt, mert minden rendező nyitott volt az apróbb ötleteimre. Vidnyánszky Attila különösen: a Bóniknak abszolút szabad teret adott, amit én maximálisan ki is használok. Néha már rám is szólnak, hogy kicsit vegyek vissza, mert velem túl hosszúra nyúlik az előadás! (nevet) A Csárdáskirálynőben meg is voltak azok a pontok, ahol kifejezetten adott volt a lehetőség az improvizációra. Kicsit olyan ez – bár nem szeretném magamat hozzá hasonlítani –, mint amikor Latabár úgy kapta meg a szövegkönyvet, hogy az oldalon csak annyi állt: „Latabár-jelenet”, mert mindenki tudta, hogy ő fogja megtölteni tartalommal.

A november végén bemutatott János vitézben Bagót és a Strázsamestert is játszod. Mennyire volt nehéz egyszerre próbálni a két szerepet?

Egyáltalán nem volt nehéz, sőt, az volt benne a jó, hogy mindig volt mit csinálni. Többnyire tudtuk előre, hogy aznap éppen melyik szerepet fogjuk próbálni, ennek tudatában érkeztem a színházba. A két karakter élesen elkülöníthető egymástól, nem is lehet összemosni őket. Előadás előtt nem mindegy, hogy melyiket játszom, más-más felkészülést igényel a két karakter.

Strázsamesterként a főpróbán láttalak, és el kell árulnom, hogy gyakran előfordult, hogy nem tudtalak nem téged nézni, mert amikor nem is a te karaktered volt a középpontban, akkor is teljes lényeddel szerepben voltál, apró gesztusokkal reagáltál le mindent, ami a színpadon történt.

Erre utaltam az interjú elején, hogy szeretek elbíbelődni az adott figurával, nem állhatok úgy a színpadon, hogy nem csinálok semmit, hiszen pont ez a lényeg. Egyébként a Strázsamesterre alig szoktak emlékezni, pedig nagyon jókat énekel, halálian jó karakter rengeteg játéklehetőséggel. Csak az ember ne kerüljön össze a tánckarral, mert ők is minden hülyeségre kaphatók, és ez néha visszaüt! (nevet)

Bagó viszont egy teljesen más karakter, a humoros és a drámai oldaladat is meg tudod mutatni egyaránt. 

Pont ezért örültem annyira, hogy megkaptam ezt a szerepet is, mert egy egészen új oldalamról ismerhetnek meg a nézők. Bagó egy többféleképpen szomorú, jótét figura, akiben a patikamérlegen kimért kis humor és több komolyság remekül építik fel a karaktert. Egy olyan arcomat is láthatja most a közönség, amit eddig még nem, ez főleg az Egy rózsaszálnak köszönhető.

Ha már említetted, az Egy rózsaszál az egyik legnagyobb „sláger”, már a bemutató idején is legendássá vált, és most is hatalmas vastaps követi. Milyen érzés ezt énekelni, illetve miben látod a sikerét?

Bagó dalaiban benne van a búslakodás, a már említett szomorúság. Az Egy rózsaszál zeneileg fantasztikusan van megírva, és az a szituáció is, amiben elhangzik, mélyen emberi. Pont attól válik annyira érzékennyé, hogy egy olyan személy halálhírét kell közölnie Bagónak, akit ő is végtelenül szeretett. Ha halt már valakid, akit nagyon szerettél és esetleg neked kellett ezt elmondanod másoknak, akkor tudod, hogy mi megy végbe ebben a figurában. Elmondhatnám a saját történemet, hogy én miből merítek, mi játszódik le bennem minden alkalommal, de az csak egy lenne a sok közül. Ahányféle ember ül a nézőtéren, annyiféle személyes történet létezik, és ez a dal pont annyira hosszú, hogy a végére mindenki felveszi a ritmusát, meg- és átéli az adott helyzetet. Ilyenkor megszűnik mindenféle különbözőség, a nézők valóban eggyé válnak egymással és az adott karakterrel. A halál – bár rengeteg fajtája lehet – végső soron mégis ugyanazt jelenti mindenki számára: az, aki addig volt, nincs többé, ez egy visszafordíthatatlan és rajtunk kívülálló folyamat. Ezen nagyon sokat gondolkodom még most is.

Januárban a Mágnás Miska címszerepébe álltál be. Hogyan fogadtad a felkérést?

Az első gondolatom az volt, hogy „uramisten!” (nevet) Ennek az előadásnak, főleg itt, a Budapesti Operettszínházban nagy múltja van, ebbe a darabba beállni, borzasztóan nagy felelősség. Én alapvetően kételkedő ember vagyok, sokszor szállok szembe önmagammal is, az önbizalmam is meg-megrendül olykor. Amikor egy ilyen feladattal bízzák meg az embert, mindezt el kell felejteni, mert nincs idő arra, hogy azon agyalj, vajon meg tudod-e csinálni. Előttem olyan színészek játszották ezt a szerepet, mint Bajor Imre és Peller Károly, akik igazi nagyágyúk a szakmában, ráadásul a közönség elvárása is ezzel a darabbal szemben hatalmas. Egy átlagos próbaidőszak 6-8 hét, egy beállásnál lényegesen kevesebb idő van arra, hogy mindent megtanulj. Egyébként érdekes, idő szűkében minden „miskásabb” lett, ugyanis nem volt kec-mec avagy cécó, úgy kellett odatennem magam, mint egy igazi Vazs megyei gyeröknek! (nevet)

Mi vár rád az évad második felében?

A Budapesti Operettszínházban továbbra is játsszuk a Csárdáskirálynőt, a János vitézt és a Mágnás Miskát, áprilisban pedig beállok a most felújításra kerülő Viktóriába. Az Operában tavasszal lesz majd a Tavaszi tekercs, mely három rövid operát foglal magába, A telefon címűben éneklem majd Ben szerepét, Sáfár Orsolya és Bajári Levente lesz a partnerem. Ezen kívül áprilisban és májusban az Álarcosbálban, júniusban pedig az István a királyban leszek látható. Dinyés Dániel és Göttinger Pál vidám hangulatú Opera-beavatóin is van szerencsém fellépni a Hatszín Teátrumban, ezt mindenkinek ajánlom, mert a közönség ezáltal bepillantást nyerhet egy próbafolyamatba, miközben Dani és Pál abszolút érthetővé varázsolják a zenét és szituációkat, ráadásul mindenki könnyesre neveti magát. Emellett most mutattuk be és játsszuk tovább a POPerát -legközelebb május 1-jén, szintén a Hatszín Teátrumban- mely egy Mozart operák áriáiból és együtteseiből felépített előadás, Philipp György rendezésében, modern, humoros, vaskos gondolatokkal. Ezekről tudok egyelőre, de bármi is jön a továbbiakban, nyitott vagyok rá!

forrás: https://szinhazikritikak.blog.hu