Kolonits Klára: Jól is fel lehet használni ezt az időt

Több ízben beszélgettünk már Kolonits Klárával. Néhány héttel a Kossuth-díj odaítélése után időszerű volt újra találkozni. Ezt a koronavírus okozta karantén csak hangsúlyosabbá tette, hiszen a művésznő a közösségi oldalán napi megjelenéssel dalokat oszt meg közönségével. Értelemszerűen mi is Skype-on beszélgettünk.

- A Café Momus olvasói nevében is szeretettel gratulálok a friss Kossuth-díjadhoz. Hogy élted meg ezt az igazán rangos kitüntetést?

- Köszönöm szépen. Nagyon megdöbbentem, pedig már voltak előjelek tavaly is. Az ember eljátszadozik a gondolattal, mint mindenki, aki egy olyan pályán mozog, ahol nemcsak az anyagi megítélés dönti el ki-ki elfogadottságát. Van egy társadalmi konszenzus a minőség fontos lépcsőfokairól és a Kossuth-díj talán a legnagyobb. Ahogy jöttek az első hírek a döntésről, a teljes hitetlenség uralkodott el rajtam.

- De miért?

- Mindig azt hittem, hogy a Kossuth-díjhoz eljutni valami nagyon nagyszabásút kell alkotni. Nem gondoltam, hogy az én cikk-cakkban haladó, „surranó-pályás” karrierem ide vezethet. Ha összeszámoljuk, hogy a Magyar Állami Operaházban az elmúlt tíz évben hány bemutatón vehettem részt, akkor nagyon alacsony számot kapunk. Viszont én is érzékelem, és el kell ismerjem, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz képest (amikor azt a nagyon depressziós interjút adtam neked) az erőfeszítéseim célba értek. Nemcsak a Lucia és a Hugenották sikerére gondolok. Általában éreztem magam körül egyfajta védőzónát, elismerést, ami kipárnázta azokat a helyzeteket, amit korábban nem túl optimistán ítéltem meg. Voltak jelei, hogy én ide eljuthatok, de mégis nagyon meglepett.

- Sokan vannak olyanok, akik bár megérdemelték volna, nem, vagy csak nagyon későn kapták meg ezt az elismerést.

- Ez egy nagyon nagy felelősség. Az eddig sem volt kérdés, hogy legeslegkisebb megjelenéskor is, például az Opera-játszóházban 4-5 éves gyerekeknek húsz centis távolságból ugyanolyan színvonalon kell teljesítenem, mint az Erkel Színházban vagy külföldön, ha éppen lehetőségem nyílik erre. Innentől kezdve nagyon meg kell gondolnom, hogy mit teszek, vagy mit mondok.

- Én úgy láttam, Te eddig is nagyon megfontoltan nyilatkoztál.

- Már korábban is észrevettem, hogy odafigyelnek arra, amit mondok. Valahol az ember a szakmáját is képviseli, és ez a szakma az elmúlt öt évben nem volt valami rózsás helyzetben. Bezárt a legfőbb játszóhely, az Operaház, csökkentek az előadások, lehetett látni, hogy problémák lesznek szakmailag, megélhetésileg, mindenhogyan. Ebben a helyzetben pedig a Kossuth-díjasok bizony a szakma arcai. Én egy aktív Kossuth-díjas vagyok, ha lehet azt mondani, én a pályám csúcsán kaptam meg ezt a kitüntetést. Remélem, ez a pályacsúcs egy plató lesz, vagy fennsík!

- És ezért is nagyon szem előtt vagy…

- Ennek bizony van felelőssége, nem lehetek civil. Nekem van eredendően egy szarkasztikus stílusom, amit még a Facebook-on sem lehet kommunikálni. Nagy figyelem irányul rám a rajongók részéről, és a jó szándékú vagy épp nem annyira jó szándékú szakma részéről egyaránt. És ez összecseng azzal, amit mi Danival, mint házaspár [Dinyés Dániel, karmester-zeneszerző – a szerk.] képviselünk. Eddig is az működött, hogy amit az egyikünk tett, vagy mondott, az a másikra is visszahatott. Ugyan mindketten hangsúlyozottan függetlenek vagyunk, de nem lehet a mindenkori kultúrpolitikai helyzettől függetlennek maradni. Mint énekes és énektanár is azt látom, hogy ha valamiről megfogalmazok valamit, az nem korlátozódhat egyedül a kritikára, hanem meg kell pontosan és kontúrosan fogalmazni, hogy hova lehet eljutni. Ha valamit szétszedünk, azt muszáj tudnunk összerakni is. Nagyon remélem továbbá, hogy ez a kitüntetés segít abban, hogy olyan projektek mellé állhatok, ami a zenészbarátaimat vagy akár engem megsegíthet. Gondolok itt egy Erkel hősnőkből álló lemezre, vagy fiatalabb énekes kollégáim helyzetbe hozására.

- Az sem mindegy, hogy a szavakon túl mit lát belőled, belőletek a későbbi generáció…

- Bizony, a harmadik része a dolognak, hogy egy énekesi életpálya-modellt szeretnék megteremteni. Mint minden szabadúszó énekesnek, a jövőnk nincs biztosítva. Én például a legelső debreceni évemben voltam először és egyben utoljára állásban, s a korosztályomnak akár hetven éves korig aktívnak kell maradnia. Énekesként, nőként ötven felett bizony rezeg a léc, hogy meddig kap az ember szerepet színpadon. Ebből a szempont ez a díj olyan lehet, mint egy pecsét. Nem kerül az ember védett státuszba, de szerencsésebb a helyzet. Adhat a jövőképben is pici biztonságot. De felelősséget is, mert most már oda jutottam, hogy minden egyes megmozdulásomat felveszi valaki és terjeszti.

- Mondtál az imént egy kulcsszót: rajongók. Erről korábban kevesebbet beszéltünk, de Neked igazi rajongótáborod van. Akik képesek időnként elutazni vidékre, vagy akár külföldre egyik-másik előadásodra. Figyelemmel kísérik a koncertjeidet. Véleményük van és azt – főleg a különböző internetes csatornákon – hangoztatják is. Mennyit segített az elmúlt időszakban a jelenlétük?

- Rengeteget. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor az ember elveti a fűmagot a kertjében és a fű bokrosodik. Itt is van egy kis pamacs, ott is van, meg amott is van. Lehet látni, hogy a rajongók műfajhoz kötöttek. Egyesek a dalokat szeretik, mások a romantikus operákat, megint mások az opera-beavatókat. Van egy amerikai rajongóm, aki révén lett egy külföldi csapat is, akik elkezdték követni a pályámat. És lettek, akik eközben összetalálkoztak, mindig megosztják egymással az élményeiket (nota bene, titkos felvételeiket), barátokká váltak általam, pedig semmit nem tettem érte, azon kívül, hogy mindig 110-120%-ot próbáltam teljesíteni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengélkedjek. És tanulnom kell folyamatosan új áriát, új dalokat, vagy ha ugyanazt, amit a múltkor, akkor nem ugyanúgy előadni. Nagyon serkentő szerepük van a rajongóknak. Ahhoz, hogy ez a viszony élő maradjon, nekem is sokat kell tennem, és mint minden viszonyért, dolgozni kell, ez inspirálja az embert. Aki elkötelezetten figyel rám, az a lehető legnagyobb ajándékot adja.

- Pedig mostanában tényleg ritkán lehet itthon hallani…

- Az elmúlt években kevesebbet énekeltem Pesten színházban, csak reprízek voltak a Hugenották 2017-es bemutatója óta. De fantasztikus sokat adtak a vidéki előadások, a Traviata, a Norma és a Cooperás Szöktetés Debrecenben vagy most Győrben. Az, hogy tudom, hogy egy Lucia felújításra valaki 600 kilométert utazik, vagy átrepül Cincinnatiból, vagy eljön utánam Debrecenbe, Győrbe, Pécsre, Szegedre, a kolozsvári Traviatára, vagy a nürnbergi Attilára, esetleg ki Toulouse-ba, figyelmeztet arra, milyen kötelezettségeim vannak magammal és másokkal szemben.

- A másik hívószó az opera-beavató volt. Néhány alkalommal voltam és azt láttam, hogy másmilyen kapcsolódást jelent a közönség egy részével. És nemcsak a fiatalokat fogja meg, az egyik előadáson összefutottam egy kilencven feletti távolabbi ismerőssel, aki – mint kiderült – rendszeres látogatótok, járókerettel is elmegy, ki nem hagyna egyet.

- Az opera-beavató csírája a 2006-ban volt a Pinceszínházban. Schumann-dalokat és duetteket mutattunk be Danival. Nem voltak sokan, talán tízen-húszan, de volt olyan család, akik már akkor rákaptak és eljöttek minden előadásra. Úgy éreztem már akkor is, hogy Dani úgy von be a zenébe, hogy olyan érzést kelt, mintha annyit tudnék, mint Ő. Mindezt humorosan, viccesen. Úgy tanít, hogy közben hihetetlen módon szórakoztat. Az Anyukám is eljött egyszer és emlékszem, elsírta magát, mert olyan volt, mintha a Nagyapámat látná. Nagyapa [dr. Bartha Dénes, zenetörténész – a szerk.] a Bartók teremben, a mai Pesti Színházban tartott zenei előadássorozatokat, lemezbemutatókat, Bachról, Beethovenről. Ő ugyanezt a lelkesen szemlélődő, önironikus stílusú bemutatókat csinálta. Az a rácsodálkozás jellemezte ezeket az előadásokat, ahogy egy zeneértő felfedezi, milyen varázslatos az a bizonyos darab és azt maradék nélkül át tudta adni a laikus közönségnek. Az a csodája számomra a dolognak, hogy a közönség szakavatottként fogadhatja be a zenét arra a három órára az előadó által, anélkül, hogy valóban szakavatott zenészként élné egyébként az életét 6 éves kora óta. Én nem hallottam Nagyapámat előadni, de Anyukám aha-élménye engem is meghatott.

- De ez akkor még messze volt a mostani opera-beavatóktól…

- 2010-ben hívta életre az Ördögkatlan templomaiban ezt a műsort Bérczes Laci (aki az Ördögkatlan művészeti vezetője). Aztán 2012-ben Ő Kaposvárott volt művészeti vezető és meghívta oda is ezt a produkciót három alkalomra. Minket is meglepett, hogy már előszörre is 150 ember volt ott, aki ilyesmire kíváncsi és ez csak bővült az előadások során. Aztán azon a nyáron is visszamentünk a Katlanba és a siker akkor átütött egy bizonyos ingerszintet. A földön is ültek, zsúfolásig tele volt minden templom. A beremendi plébános meg is jegyezte somolyogva: "soha nem láttam még ennyi embert a templomomban..." Utána a Katona József Színház kereste meg Danit és felajánlotta a Kamrát, de akkorra már nemcsak zenei, hanem rendezői magyarázat is volt először Ascher Tamás, majd Göttinger Pali személyében. Dani és Pali 2009 óta dolgoznak együtt és nagyon tudnak egy srófra működni. Ez egy angolos humor technikájú, sok rögtönzést igénylő műfaj lett. 2016-ban egész évben a Cosi fan tuttét elemeztük, utána jó pár előadás is volt a komplett darabból (ha jól rémlik, írtál is róla). Egy kis pauza után átmentünk a Hatszín Teátrumba, ahol a menedzserünk a Delta Produkció lett. Ez most már szinte megy a maga útján, hívnak bennünket vidékre, sőt külföldre is.

- Engem a szituációk változatos elemzésével fogtatok meg.

- Soha nincs két egyforma előadás, ha ismétlünk, akkor sem. Attól eleven, hogy semmiféle kigyakorolt, bemerevedett eleme nincs. Ezt nekünk, énekeseknek is meg kellett szoknunk. A publikum sokszor azt hiszi, hogy mi tudjuk, hogy mi fog következni, de nem. Mi kész anyagtudással érkezünk és bármi bekövetkezhet akár zeneileg, akár színpadilag. Mindenre készen kell lennünk.

- Amikor legutoljára összetalálkoztunk, Te éppen a Missa solemnis zenekari próbájára igyekeztél. Másnap az az előadás már az „elmaradt” kategóriába került. Sok előadásod maradt el?

- Ha eddig a szép és pozitív dolgokról beszélgettünk, most az aggodalmaimról kell szólnom. Sok koncertem maradt el. Egy sor Beethoven mű: három Missa solemnis, Krisztus az Olajfák hegyén, Ah! Perfido!-koncertária. Bach-kantáta több előadása. Nagyon vártam a Tavaszi Fesztivált, ahol Lawrence Brownlee bel canto áriaestjén énekelhettem volna. És lett volna egy nagy sorozat Szöktetés a szerájból előadásom májusban, az Erkel Színházban. Talán néhány produkciót tudunk a sokból pótolni. Már látszik, hogy a magánénekesek számára az egész 2020-as év csak töredékesen vagy sehogy sem fog teljesülni. Én még reménykedem egy nyári felkérésben, Székesfehérvárott Erkel István királyát adnánk elő. Egy új Erkel-szerep, de a prognózisokat olvasva ez is bizonytalan.

- Tervek a jövő évre?

- 2021 első féléve nagyon komoly feladatokkal telített, sok reménybeli gyönyörű produkcióval. De előfordulhat, hogy nem úgy fog megvalósulni, ahogy én elterveztem. De tudomásul kell venni, hogy nagyon sok munka kell ahhoz, hogy formában tudjak maradni. Nekem minden nap gyakorolnom kell, éppúgy, mint egy sportolónak, aki készül az olimpiára, amit most eltoltak egy évvel. Élettanilag minden izom két hét nem használat után visszafejlődik, így ez igaz az éneklés közben használt pici izmokra is. Természetesen van olyan, hogy izom memória, és a már beidegzett izmok sokkal gyorsabban visszaépíthetőek. Én nem tudom itthon előállítani azt a terhelést, mint amit egy-egy élő operaelőadás jelentene, de tudatos szinten tartásra tudok törekedni. Most azért kell dolgoznom, hogy amikor a startpisztoly újra eldördül, a legjobb formámat futhassam. Ez mentálisan nem könnyű, de én már az elmúlt években megszoktam, hogy itthon ülök a zongoránál és magamban dolgozom.

- Mire számítasz, mennyire lesz más a világ, „ha eldördül a startpisztoly”?

- Arra kell számítani, hogy nagyon más lesz. Ez a trauma egy már traumatizált énekes-társadalmat ért, hiszen az elmúlt három évben annyira lecsökkent a munkalehetőség. Fontos szakmai kérdés, hogy hogyan tudjuk majd tudomásul venni, ha ez a kényszerű pauza színvonalesést, esetleg pályatársak szakmából történő kihullását eredményezi. Egy ilyen kataklizma arra is jó, hogy lássuk, felismerjük, mennyire számít mindaz, amit csinálunk. Nagyon fontos: a rossz élményekre adott dac, passzivitás, múltba révedés nem a jó válasz! Ugyanis: föl kell mindenkinek építenie egy stratégiai felelősség vállalást önmaga irányába is. Ez azt jelenti, hogy meg kell terveznie az egyéni fejlesztését (tanár vagy korrepetitor igénybe vételével), azt hogy hol fog gyakorolni, mennyit fog gyakorolni és mire fog készülni az adott énekes. Milyen nyelvet fog megtanulni és milyen formában próbálja észrevetetni magát, eljuttatni szakmai portfólióját ügynökségekhez, befolyásos emberekhez. Jól is fel lehet használni ezt az időt, önvizsgálatot tartva. Mindenki átgondolhatja, mit szeretne a következő években, kitalálhatja a későbbi önmagát, levezényelheti fachváltását, megtervezheti jövőbeni szerepkörét. Fel kell fognunk, hogy nincs alternatíva: vagy össze szedi mindenki magát maximálisan, vagy egyenként fogunk elhullani. Ez lesz a jövőbeni élet realitása a járvány után.

- Minden este küldesz egy dalt a Facebook-on, most a tizenkettediknél tartasz. Sokan követik, a visszajelzéseket olvasva…

- A legelső már négyezer megtekintés felé tart. Volt ennek újdonság-varázsa, természetesen hullámzó dolog, de komoly visszajelzés érkezik minden este. Volt rá kezdeményezés, hogy a YouTube-on legyen, de szeretném itt tartani a Facebook-on, a civil oldalamon. Ennek ugyanis nem a szakmai része lényeges számomra. Ez a minden esti dalozás már most több emberhez eljutott, mint ahány ember élőben jelen volt összes dalkoncertünkön, magányos embereknek szerez örömet, és olyan is meghallgatja, akit eddig sose érintett meg a dalok szépsége.

- Te amúgy is elkötelezett dalénekes vagy…

- Az első dalestem első főiskolás koromban volt, 1991-ben a gyermekemet vártam és Régenhart Andris barátommal (aki ma a Nemzeti Énekkar tenoristája) adtunk egy Schubert dalokból és Schumann duettekből álló estet. Már akkor is tudtam, hogy ez egy speciális műfaj, a kamarazenéhez hasonlítható és nem a tömegek bevonzására szolgál. A polgári szalonok műfaja volt, ami mára már kiveszett. Később a szólisták koncertpódiumokra mentek, adott esetben sok százas, ezres nézőterekre (stadionokról nem is beszélve), de ez nem erre szolgál. Nem olyan szereplés, amikor kiállok egy áriaestre. Én nagyfokú sikernek élem meg ezt a Facebook-os megjelenést. Egy amatőr telefonnal vagy kamerával készül és azt az örömünket szeretném megosztani, ami az egész életünket átlengi, amikor leülünk a zongorához, elkezdjük lapozgatni a kottát és felfedezzük a dalokat.

forrás: http://momus.hu/