Régóta készültem László Boldizsárral beszélgetni. Érdekelt a szabálytalan, mondhatni rendhagyó pálya íve a művész szemszögéből. Hogy milyen tanulságok szűrhetők le a kései operai megjelenésből, az okok és okozatok különös összefüggéseiről. Valahogy a tervezett interjú sosem jött össze. Amikor most megláttam László Boldizsár Vírusírtás című klippjét, egyből beugrott, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. A helyzetből adódóan Skype-on bonyolítottuk a beszélgetést.
- Mi volt a legelső énekesi élményed?
- Lehet, hogy furcsának fog hangzani, de 18 éves koromig nem nagyon énekeltem. Volt ugyan egy funky-pop-rock zenekarom még Pakson (odavalósi vagyok), de annak nem sok köze volt a színpadi énekléshez. 1989-ben kerültem el a Kecskeméti Katona József Színház kórusába. A színház legendás direktora, Lendvay Feri bácsi vett föl, s Kézdi Zoltán Pál volt a zenei vezető. Ott fogott meg a dolog, és az érzés, hogy ez az éneklés nekem könnyedén megy. Sokkal könnyebben, mint a trombitálás.
- Mert eredendően azzal foglalkoztál…
- Igen. Addig trombita jelentette számomra a zenét. Itt viszont beleszerettem az éneklésbe és azon lendülettel jelentkeztem is a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, operett és musical szakra. Az első két fordulóra a Cirkuszhercegnőből vittem egy buffó-belépőt, simán tovább is jutottam. A harmadik meghallgatásra ketten maradtunk, és akkor egy más részlettel próbálkoztam, így nem engem vettem föl.
- Maradt a színházi kórus?
- Szeptemberre megkaptam a behívómat a katonaságra, Nagyatádra. A dolog pikantériája, hogy ott hallottam még decemberben a hírt, hogy a Kollégát, akit végül felvettek, addigra ki is rakták a főiskoláról. Nagyon ettem a kefét emiatt akkor, de azóta rájöttem, hogy az a rögös út, ahogy eljutottam idáig, sokkal több lehetőséget adott a kezembe. Ha végigjárom a szakmát az operett-musical szakról indulva, nagyon lehet, hogy mára már egy kiégett emberrel beszélgetnél. És 100 %, hogy a Cotton Club Singers nem jött volna létre. Így be tudtam járni a saját utamat, találkoztam Sík Olga tanárnővel. Most sokkal kerekebb a történet, s nem biztos, hogy az akkori huszonéves énem bírta volna azt a terhelést, amit a színházi világ manapság rátesz egy viszonylag jól éneklő fiatalra. Találkoztunk már olyan tehetségekkel, akiket harmincéves korukra sikeresen kinyírtak.
- Az éneklés akkor egészen felnőtt korodig nem fogott meg.
- Nem is volt rá fórum Pakson. A diákszínjátszás megérintett, meg különböző rendezvényeken (nőnap, március 15-e, ilyesmik…) rendszeresen szavaltam, trombitáltam. A nagy váltást az életemben a színház jelentette.
- Katonaként a Honvéd Együttes nem merült fel?
- Nem is tudtam róluk. A katonaságnál dandárkürtössé fölküzdöttem magam, az viszonylagos védettséget jelentett és az az egy év hamar elment. Nem bántam meg. Később a trombitával még volt egy gyenge félévem, amikor felvettek jazz tanszak előkészítőre és Tomsits Rudolfhoz jártam, de kiderült, hogy az nem az én utam.
- Iskolák?
- Felvettek a Gór Nagy Mária Színitanodába, olyan nevek tanítottak, mint Mensáros Laci bácsi, Koltay Róbert, Pogány Judit, Szurdi Miklós. Jó iskola volt, sok alapot adott, amit a mai napig vissza tudok idézni azokból az évekből.
- Színházak?
- Többfelé megfordultam (Kecskemét, Zalaegerszeg, Veszprém), még az Operettszínház kórusában is, de amikor megalapítottuk a Singerst, az annyira bejött, hogy elvitt egy más irányba. 24-25 évesek voltunk és 15 évig rettentő nagyot futott a szekér velünk.
- Most ugorjuk át azt a tizenöt évet! Mi volt az ok, ami egy sikeres jazzformáció vezető alakját, meghatározó emberét változtatásra, irányváltásra késztette?
- Ez nem egy pillanat műve volt. 35 éves voltam, amikor jelenlegi tanáromat, Berle Sanford Rosenberget megismertem.
- Jó tenorista volt, emlékszem az Erkel Színházban Pillangókisasszonyban láttam, egy időben sokat szerepelt nálunk.
- Alkata nem kedvezett a karrierjének, ami betegség miatt félbe is szakadt, akkor kezdett el tanítani. Láttam egy interjú vele, annyira tetszett, hogy megkerestem és az azt követő nyarat végigdolgoztam vele. Harmincöttől harmincnyolc éves koromig, három éven át jártam hozzá. És közben semmit nem énekeltem ebből a műfajból.
- Még nem érezted erősnek Magadat hozzá?
- Nem, egy koncertem tényleg volt, de abba majdnem belehaltam. Kiderült, hogy megvannak a magas hangok, ki tudok állni, de a teherbírás az még nincs meg. Hollerung Gáborékat megkerestük Falusi Mariannal, hogy szeretnénk egy olyan estet (még gázsit sem kérünk), ami rólunk szóljon. És kaptunk egy estet a Zeneakadémián. Kiderült, hogy én erre még nem vagyok kész, így rátettünk még egy évet a tanulásra.
- Közben a Singers ment változatlanul…
- Így van. És a következő évben jött a füles, hogy Szegeden meghallgatás van. Gyüdi Sanyi és Pál Tamás akkor kezdtek és tetszettem nekik. Emlékszem a meghallgatás utáni első találkozásra, amin Sanyi mondott valami olyasmit, hogy majd igyekeznek a Singershez alkalmazkodni. Mondtam, hogy állj, állj. Ha olyan munkát adtok nekem, amivel meg tudom tanulni a repertoárt és még az alap megélhetésem is biztosítva lesz, akkor én a Singersből kilépek. Ez így is történt. Kiléptem, eredetileg úgy volt, hogy a helyemre jön valaki, de azután egy évvel később csináltunk egy búcsúkoncertet és a Singers megszűnt állandó együttesként létezni. Onnantól egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálnom.
- Leköltöztél Szegedre, a színház társulata befogadott.
- Sőt, párkapcsolatomban is egy nagy váltás történt, egy teljesen új élet kezdődött.
- Mi adott ehhez erőt? Harmincöt-negyven táján már nem gyakori az efféle váltás, ráadásul Téged mindenki beskatulyázott a könnyű műfajba.
- Én legbelül mindig tenorista voltam, az egy elvarratlan szál volt az életemben. Tetszhalott állapotban ott volt mindig. Teljesen mindegy, hogy harmincöt éves koromban kapartam onnan elő, az ugyanolyan frissen ott volt, mintha huszonnégy lettem volna. Onnantól kezdve ugyanazt az életet éltem, mint mindenki más, csak később kezdtem el. Én ezt nem bánom.
- Mennyi idő alatt hoztad be ezt a „lemaradást”?
- A teherbírásomnak hála, öt-hat év alatt meglett az alaprepertoárom. Kialakult az állandó bázisom, Szeged mellett Pozsony és Kassa és utána ez egyre terjedt, szép lassan a koncertélet is rám kapott.
- Operaház hogy indult?
- Az első megkeresés még Ókovács előtti vezetéstől indult. Győriványiék kértek fel a Trubadúrra, de ahogy közeledett és egyre kevesebb próbát kaptam volna, inkább visszaléptem.
- Nem akartál félsikert?
- Nem akartam kudarcot, s hogy kialakuljon egy helyszín iránti félelmem. Akárhogy is nézzük, a fiatal tenorok általában úgy csusszannak be a Házba, hogy kis szerepeket kapnak, s amikor megszokja a légkört, akkor adnak neki nagyobbat. (Most néztem, Boncsér Gergő öt évvel ezelőtt Hirnök volt az Aidában, most meg az egyik vezető tenor.) Nekem viszont megvolt a repertoárom a nagy szerepekből és nem akartam a pozsonyi Kalaf után visszamenni Pesten Goroba. Így Győriványiékkal abban maradtam, hogy kitűznek a következő évadra Bánk bánra és Pinkertonra. Ezután viszont menesztették őket és átvette az évadot Ókovács. Az első levele felém arról szólt, hogy Bánk bánt módosítják Ottóra. Én meg visszaírtam, hogy bocsánat, de ha a Bánkra kértek fel, Ottóval nem szívesen debütálnék. Így maradt Pinkerton. Ennek a szerepnek kisebb a tétje és be volt énekelve (A trubadúr meg nem). Így volt ez jó.
- Azt mondtad, hogy mindig élt benned egy tenor. Volt benned egy élmény a tenorlétről gyerek-, vagy kamaszkorból, esetleg még későbbről, ami meghatározó volt?
- Én nem voltam ilyen tudatos. Ez részben fakadt abból, hogy ahol én felnőttem Pakson, nem volt ilyen lehetőségem. Nem volt benne a családban, hogy feljárunk operát nézni. Megfogott, ha hallottam valamit. Nagyon érdekes, volt egy Tom Jones-kazettám, amit rojtosra hallgattam és énekeltem vele együtt a dalokat.
- És Ő rendesen énekel magas fekvésben.
- Igen és feltűnt, hogy bírtam a magasságot, de ezzel nem foglalkoztam akkoriban. Gór Nagy Máriánál volt olyan musical záróvizsga, ahol mindenki nézett, hogy milyen jól szól ez vagy az a dal. De Olga néni volt, aki ezt kikaparta belőlem.
- Sík Olga, az első énekmestered…
- Ő nyitotta meg azokat a lehetőségeket, amik a biztos magasságok felé vezettek. Nagyon szomorú volt, amikor látta, hogy Singers sikeres. Kiakadt, hogy én kocsmákban énekelek, ahelyett, hogy rendes tenorista lennék. Már nem tanított, a halála előtt egy-két évvel elmentem hozzá meglátogatni. Emlékszem, megfogta az arcomat és odahúzott magához: „ígérd meg, hogy egyszer operaénekes lesz belőled”. „Megígérem”. Nyilván nem csak ez, de ez is közrejátszott.
- Ez egy elég zárt szakma, hogy fogadták a Singers sztárját? Nem volt olyan, hogy mit keres ez az operaszínpadon?
- A szakma kivárt, hogy ez nem csak egy múló hóbort-e. Mert a lényeget nem közöltem velük, hogy én már 35 éves korom óta ebben élek. Csak azt látták, hogy egy hónappal a szegedi premierem előtt még a Singersben énekeltem. Az átmenetet nem látták. De magam sem voltam olyan biztos a dologban.
- Az Adriana Lecouvreurral indultál, ugye?
- Igen, majdnem minden összejött. A premier nagyon jól sikerült, de két napra rá, a második előadásra meg elment a hangom. Ez volt januárban, de a nagy áttörés májusban történt, amikor egyedül maradtam a Faust elkárhozására. Ott muszáj volt felszívnom magamat, mert kilenc nap alatt hat előadás ment. Az emberpróbáló sorozat volt és bírtam. Nem csináltam semmit, elvonultam és csak az előadásokra jöttem ki a szállodából. A következő évadtól kezdve haraptam a szerepeket. Bohémélet, Álarcosbál, Tosca, stb… Onnantól világos volt, hogy lehet rám számítani.
- Pozsonyban előbb mutatkoztál be, mint Pesten.
- Akkor egy olyan igazgató volt Pozsonyban, aki hangokban gondolkodott: Peter Dvorsky. Olyan füllel hallgatott, mint egy énekes. Jártam én Pestre akkoriban is meghallgatásokra, de egy sem volt sikeres.
- Ha kapsz egy új szerepet, hogyan ugrasz neki? Kotta vagy hangfelvétel?
- Korábban többnyire összevagdostam valamelyik nagy tenor felvételét. Hallgattam, hallgattam és utána álltam csak neki. De akkor gyakran „rámragadtak” az illető megoldásai, manírjai, ez általában nem állt jól nekem. Mostanában az első használható órát felveszem és magamat hallgatom. Mostanában gyakran párhuzamosan kell tanulni, ami nehezíti a dolgot. De bizonyos fokig bezárult a kör, legtöbbször olyanokra kérnek föl, amit már énekeltem. Régebben volt egypár munkás feladatom, például a Rajnai sellők vagy Busoni Doktor Faustusa, alig néhány előadást játszottunk belőle és másfél, kéthónapnyi munka volt benne. De nem bántam meg, mert sok érdekes darabot megismerhettem. Ilyen volt például a Sly. Az ismeretlenségből Carreras vette elő a betegsége után, a kedvéért átírták egy egész hanggal mélyebbre, és ha már volt transzponált verzió, Domingo is ráröpült. Amikor én beálltam a darabba, az eredeti fekvést énekeltem, amire nagyon büszke is voltam. Azt gondolom, hogy az az előadás az eddigi szakmám csúcsa volt, Göttinger rendezése is elsöprő volt.
- A mostani karanténhelyzet miatt nem derül ki, milyen lehet két hónapon belül énekelni a Szöktetés Belmontéját és a Tannhäuser címszerepét (hiszen ez utóbbi elmarad). Nem féltél elvállalni? Nagyon más hangadást kíván a két szólam…
- Mindig mindent a saját hangomon énekelek. Ahhoz hogy bírjam a Tannhäusert, el kell előtte énekeljem a Belmontét, így a wágneri szerepet is jobban bírom, mivel a lírai hangvétel felől közelítem meg. Nekem ez mindig bejött. Azonkívül Gyüdi Sanyi mondta egyszer rólam, hogy olyan vagyok mint a Hosszú Katinka. Ha van egy nehéz világversenye, akkor nem visszavonul, és csak arra koncentrál, hanem bevállal köré jó pár kisebbet. Így a tétmeccs egy lesz a sok közül. Nálam ez is működik.
- Hogyan tovább, mennyire tudatosan tervezed a pályádat?
- Ez a helyzet, amiben most itt ülünk, még inkább arra késztet, hogy nem tervezek. Remélhetően ez a szituáció csak a rövid távú életünket blokkolta csak, de véleményem szerint alaposan átrajzolja majd a piacot. Lesz szerintem egy olyan átrendeződés, hogy mindenki jobban meg fogja becsülni a munkáját, ami van. Nem lesznek olyan lehetetlen különbségek énekes és énekes között gázsiban és elismertségben. Hogy nevet is mondjak, egy Kaufmann is meg fogja becsülni, ha minőségi helyre felkérik. Az a helyzet, hogy Milánó, Bécs, München és a többiek sorra dőltek be kártyavárként. Az énekesek pedig otthon ülnek. Ha az énekes két hetet nem énekel, két hét plusz munka vár rá, ha két hónapig, akkor is legalább egy hónap, mire visszatornázza hangját a megfelelő minőségre. De egyébként tervezek, hiszen az Operaház például meghirdette a jövő évadját.
- Nemzetközi karrier?
- Nagy házak esetében azért nem vonz, mert akkor komolyabban kéne egy ügynökséggel szerződni, és onnantól az ügynök mondja meg, hogy mit vállalhatok el és mit nem. Én ilyet nem szeretnék, az állandó utazások sem vonzanak. Nekem ez így bőven elég. Meghallgatásokra sem szeretnék már járkálni.
- Nemrég múltál ötven éves. Volt valamiféle számvetés, hogy mit szeretnél még elérni?
- Itthon felkérnek, de nem azért, mert kell nekik egy tenor, hanem, mert László Boldizsár kell nekik. Az ötven év meghozta azt az érzést, hogy elkezdett a nevem működni. Ez jó, de nem akarok ezzel visszaélni sem. Féltem a január 6-i „jubileumi” koncerttől. Ráadásul visszanyúltam a régi műfajomhoz is, izgultam, hogy az Erkel Színház nem lesz-e túl nagy. Ez a nevem próbája volt és csak voltak ezerkétszázan. Ez tehát működik, nekem ennél több nem kell. Ezt még szeretném hatvan-hatvanötéves korig működtetni. Ahol elnézik nekem, hogy huszonéves szerepeket alakítok. Mert engem akarnak.
- Sok koncerted maradt el?
- Alapvetően készültem erre a helyzetre, mert eléggé agyalós típus vagyok. Január közepén kaptam a hírt, hogy egy zeneszerző barátom, Keresztes Zoli, akiről addig csak azt tudtam, hogy Kínában él, Vuhanban maradt karanténban. Azóta tudtam, hogy ez be fog ide gyűrűzni, amikor Európában először felbukkant, tudtam, hogy mire kell készülnöm, Zoli mondta is. Nagyjából az jött be, amit számoltunk. Még reménykedtem, hogy a Mester és Margarita valahogy eljut a premierig, de nem jutott. Ha számszerűsíteni akarom, akkor az egész évad kb. harmada elúszni látszik. Ha júniust is viszi, akkor még több. Ha konszolizálódik a helyzet, az Operaház, mint legfőbb játszóhely nyugodtan tehetne olyan lépést, hogy júliusban-augusztusban lejátssza az elmaradt előadásai egy részét. Közönség is akadna rá, ezen a nyáron senki nem fog vadul utazgatni. Én főleg azokért a zenészekért izgulok, akik a haknikból éltek elsősorban. Nekik nincs sok tartalékjuk.
- Hogy jött ez a Vírusírtás klipp?
- Valamiképpen szerettem volna jelt adni. Figyelgettem, ki hogyan szólal meg. Láttam az embereket nem otthon maradni és egyszer csak bevillant a Nessun dorma. Ültem itt a nappaliban és elkezdtem írni a szöveget. Egy idő után tovább küldtem Éger Lacinak, aki a januári koncert új dalainak a szövegét írta. Tudtam, hogy egy nap után kirázza a kisujjából, így is lett. Kicsit kellett a szövegen finomítani, de az üzenet változatlan. Másnap itt Szegeden felénekeltem az egyik barátom stúdiójában, természetesen szeparáltan voltunk. Utána kiküldtem Vuhanba Zolinak, hogy keverje meg. Majd egy napsütéses napon felvettem itthon kamerával a képet. Az egészet feltettem egy szerverre, felküldtem Pestre a lányomnak, aki összevágta a végleges változatot, a volt feleségem pedig aláírta az angol szöveget. Négy napja tettem fel. Hogy ennyien megnézik, nem is gondoltam, most már [március 25-én – a szerk.] százezernél járunk.
- Miért érezted fontosnak a megszólalást?
- Sok művész nem úgy tekinti a médiát, hogy azon neki meg kell jelennie, sőt olyan is van, aki irtózik az efféle nézettségtől. Meg kell nyilvánulni, mert kevés az, ha simán melléállunk egy ügynek és mondjuk, hogy maradj otthon. Csak akkor lehet hatásos, ha ezt le tudod vinni a saját személyes szintedre. Mert nem lehet eljutni oda, mint Olaszországban. Nekem a szüleimet is óvnom kell, ők hetven felettiek, sőt a nagymamám is köztünk van 97 évesen. Nagyon bízom abban, hogy az emberiség tanul ebből a dologból. Lám, lehet élni fele ekkora energiafelhasználásból. Hogy mindenki megéljen, de az ember ne szipolyozza ki a Földet, de egymást se. Ennek össze kell jönnie, mert különben tönkremegyünk!
forrás: http://momus.hu/
