„Fogalmatok sincs, hogy ki vagyok” – Grisnik Petrával a Veráról, a vajszívű szerzőről és a várszínházról

Erre a felkérésre – ekkora szeretetre és bizalomra – csak igennel lehetett válaszolni, mondja Grisnik Petra, aki Grecsó Krisztián Veráját hozza el a Kőszegi Várszínházba.

Egy kiskamasz, aki először találkozik a szerelemmel, miközben súlyos családi titkok tűnnek elő a biztonságos mindennapok repedéseiből.

Sokat gondolok rád a karanténhelyzetben: a tavalyi kőszegi benyomások alapján – amikor a Csoportterápiában játszottál – úgy tűnt, hogy nálad impulzívabb, mozgékonyabb, nyitottabb személyiség kevés van. Szóval: hogy bírod?

– Ingerkereső típus vagyok, és a veszélyhelyzet kihirdetése, a színházak bezárása után egyszer csak hiába kerestem: nem volt inger. Néhány napig lehetett annak örülni, hogy addig alszol, ameddig akarsz, hogy lám, most van időd – korábban úgyse nagyon jártál szabadságra –, de gyorsan felülkerekedett ezen az érzeten a hiány. Hogy nem lehet találkozni, nem lehet energiacserébe lépni más emberekkel. Egy hét alatt eljutottam odáig, hogy amikor telefonon beszéltem valakivel – akivel folyamatosan kapcsolatban voltam –, éreztem az orromban az illatát. Megcsinálta az agyam. Az egzisztenciális szorongás – hogy mi lesz velünk – messze alatta maradt annak a hiányérzetnek, amit a találkozások, közvetlen együttműködések hiánya okozott.

De közben azért ott volt Vera, ugye?

– Álomszerűen ért utol Grecsó Krisztián regénye. Nem volt ilyen ambícióm, hogy mono­drá­mát csináljak, meg se fordult a fejemben: úgy voltam vele, ahhoz 70 évesnek és kétszeres Kossuth-díjasnak kell lenni. Egyszer volt ugyan egy Es­terhá­zy-performance-om, de ott sem az volt a motiváció, hogy egyedül lépjek színpadra: a szövegbe voltam szerelmes. Vera a Kőszegi Várszínházból érkezett: Gelencsér Ildikó hívott fel azzal, hogy amikor olvasta a regényt, végig én jártam a fejében: hogy az én hangomon milyen jól meg tudna szólalni a színpadon. Ekkora szeretetre és bizalomra nem lehetett nemet mondani. Sokkoló volt – és nagy boldogság.

És milyen volt Verával az első találkozás?

– Érzékeny állapotban ért a regény: a Kolibriben éppen A méhek istene főpróbaheténél tartottunk. (A méhek istene – avagy a világ legjobb gyereke azt mutatja meg nagyon érzékenyen, hogy hova – milyen tragikusan messze – vezethetnek a családban, a szülő-szülő, szülő-gyerek kapcsolatban megbújó frusztrációk.) A Veráról az első benyomásom az volt, hogy „de honnan tudja?”. Döbbenettel vegyes tisztelettel tekintek azokra a férfi szerzőkre, akik így tudnak megszólalni a nők szájával. Engem ez letaglózott, amikor a Verát olvastam. Azonnal levett a lábamról.

Ráadásul – és ez megint szerencse a váratlan és bizonytalan helyzetben – neked mindig kéznél van egy rendező: Göttinger Pál személyében.

– A felkérés is így érkezett: a GP & GP csomagra gondolt a várszínház, amikor eltervezte a Vera-előadást. Akkor éppen az Orlainál lett volna bemutatónk, Pali azzal a rendezéssel volt elfoglalva. Úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy az első két hónapban egyedül dolgozom a Verával – az utolsó két hétben pedig együtt: fölrakom, aztán Pali megnézi. Ez volt a terv – és bár a járványhelyzet közbeszólt, így is történt: nagyon az enyém lesz az előadás.

Két napja, május 13-án este az is kiderült, hogy a Vera elnyerte a Libri-közönségdíjat.

– Felugrottam a székből örömömben, amikor meghallottam a hírt. És persze nőtt bennem a szorongás is: növekedett a tét. Sokaknak van személyes viszonyuk a regényhez, és az olvasók óhatatlanul ahhoz mérik majd az előadást. Jó lenne már arról beszélgetni a közönséggel, hogy ez vagy az a momentum miért maradt ki – az a másik meg miért került bele, mit kellett volna még, mit kellett volna másképp… Ha van közös háttértudás, az mindig nagyon inspiráló.

Az álomszerűen sodró regényszövegben egyszer csak egy-egy jelenet – szinte színpadi módon – éles fénnyel megvilágítódik, nem?

– Amikor válogattam, sok minden önmagától adta magát. De sokszor – talán éppen a jelenetezés miatt – a párbeszédeket, megszólalásokat is meghagytam. Nem maradhatott ki például, amikor az apa elkáromkodja magát a Mikulás-ünnepségen. Sokszor meg a kimondott szavakban is pontosan benne van, amit a felnőttek elhallgatnak. Nem írok saját dolgokat, de ahhoz van hajlandóságom, hogy elképzeljek struktúrákat. Így alakult a Vera-példány is. Húzni tudok a legnehezebben – mintha a fogamat húznák.

De muszáj.

Grecsó Krisztián mit szólt hozzá, hogy a Vera színpadi pályafutás elé néz?

– Ilyen vajszívű élő szerzővel még nem találkoztam. Amikor megmutattam neki a saját változatomat, egyetlen megjegyzése, javaslata, kifogása nem volt. Csak annyi, hogy nagyon örül – és tetszik neki a példány. Azt érzem, hogy az érdekli: engem mi érdekel ebből a szép és nehéz történetből, hogy nekem mit jelent Vera. De az is bennem van, hogy éveket belefektetett az életéből ebbe a csodálatos regénybe, és most végig kell néznie, ahogyan az ő szövege tök más életet kezd élni egy másik közegben. És nemhogy akadályozná, hanem kíváncsi az eredményre. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért.

Visszakanyarodva az impulzivitásodhoz, a legfontosabbat talán nem mondtam: mintha valami ragyogó szemű, gyermeki, néha szeleburdi, mindenre rácsodálkozó üzemmódban léteznél a világban. Vera 11 éves.

– Színészként nagy előny, hogy nem vesztettem el a játékosságomat. De megvannak a hátulütői is. Önkormányzati ügyintézővel vagy gázszerelővel nem tudok felnőtthöz illően tárgyalni. Néha infantilis vagyok, na: mintha elakadtam volna abban az életkorban, pont valahol Vera környékén. Csodás, hogy a színház alkalmat ad arra is, hogy ezekkel az elakadt ügyekkel dolgozzam. A Vera révén beszélgettem pszichológussal: arról például, hogy az örökbefogadás – az örökbefogadottság – tudatosítása is gyászfolyamat: elakadhat a stresszpillanatban. Ezt az elakadást kell megszüntetni, hogy megkezdődhessen a feldolgozás, a gyászmunka. Mint egy nagy kirakós: egyszer csak a helyükre kerülnek a dolgok, összeáll a kép. A szerepeimmel is gyakran vagyok így. Mostanában gondoltam bele, hogy mennyi gyerek- és kiskamaszszerep utolért: sok dolgom van ezek szerint az életemnek azzal a szakaszával. A játék egyúttal terápia. Amikor az Epertortá…-ban (Esznek-e a halottak epertortát?) azt kiabálom, hogy „semmi közötök hozzá”, akkor érzem, hogy a nyolcéves önmagam megkapja az elégtételt: mit akartok, amikor fogalmatok sincsen, hogy ki vagyok.

Ölbei Lívia

forrás: https://www.vaol.hu