Az Orlai Produkciós Iroda ügyvezető igazgatója évtizedek óta először nem pörög napi 16-18 órát, legalábbis a színházban nem. Nincs megijedve a jövőt illetően, de óvatosan fogalmaz Thália templomának újraéledésével kapcsolatban.
Milyen gondolatai vannak a járvánnyal kapcsolatban?
Nagyon érdekes helyzet. Az én korosztályom az a generáció, amelyik a felnőtté válás küszöbén, amikor elkezdte a diákéveket követő aktív életét, egyik pillanatról a másikra berobbant a rendszerváltás előszelébe. Gyakorlatilag az első pillanattól kezdve végigpörögtük az életünket. Az egyetemet követően úgy léteztünk, hogy „ide nekünk az oroszlánt, majd mi megmutatjuk, hogyan kell csinálni a nagy dolgokat”. Ez a pörgés bizonyos értelemben életformává vált, aminek számos negatív oldala is van. A munka töltötte ki a napjaink 16-18 óráját, és ez egyáltalán nincs rendben. A színházi életben a járvány tényleg hirtelen okozott leállást. Nem volt átmenet, nem volt fokozatosság, egyik napról a másikra nem lehetett se próbálni, se játszani. Maximum el kellett varrni bizonyos szálakat, lerendezni a dolog egy-egy pénzügyi utóhatását. Ez egyrészt egyfajta pozitív helyzetet eredményezett, amelyben az ember egy csomó mindennek nekiállt, hiszen az aktivitás, a kreativitás nem szűnt meg a fejekben. Nem az a típus vagyok, aki holnaptól kifekszik a napra olvasgatni, és napi 18 órában pihen. Évek óta felhalmozott adósságokat kezdtem el törleszteni, ebbe beleértendő a gardrób átrendezése, ruhaszelekció, kertépítés. Igyekszem másfajta tevékenységekkel helyettesíteni a színházi munkám. Ez abban jó, hogy nem enged depresszióba süllyedni. Jobb, ha bele sem gondolok, hogy szeptember 1-ig számolva körülbelül 300 előadásunk fog elmaradni, és nem vizsgálom ennek az anyagi következményeit, azok ugyanis beláthatatlanok, és nem tudom, hogyan fogjuk tudni feldolgozni. Jó, hogy minden más köti le az energiáimat. Napi kétszer másfél órát sétálok a kutyáimmal, megpróbálom ilyen fizikai aktivitásba fordítani a felszabadult időmet. Ami velem azonban soha nem szokott előfordulni, hogy rengeteget és rosszakat álmodom szinte minden egyes éjjel. Kellemetlen, rossz emlékek jönnek elő. Ez nyilvánvalóan a szorongás kivetítése. Amikor nem tudom tudatosan irányítani a gondolataimat, akkor azért a jövővel kapcsolatos bizonytalanság megmutatja magát.
Túl fog élni az Orlai?
Valamilyen formában mindenképp. Ennek a biztosítéka az a sok létrehozott előadás, ami a rendelkezésünkre áll, és amelyre van érdeklődés, kereslet. Ha egy évig kevesebb új produkció jön létre, akkor is úgy gondolom, hogy a jelenlegi repertoár fenn fogja tartani az érdeklődést. Remélhetőleg augusztus környékén el tudunk kezdeni próbálni, októbertől pedig játszani. Hogy a közönség hogyan reagál majd a nyitásra, azt nem tudom megítélni, ezzel kapcsolatban szkeptikusabb vagyok, mint más színházvezetők. Tartok tőle, hogy holnaputántól nem fog rohanni minden néző a színházba. Bevalljuk vagy nem, de mindannyian tudjuk, hogy egy teltház fele 50 felettiekből áll. Úgy gondolom, ez a réteg mindaddig óvatosabb lesz, amíg száz százalékig nem állítható, hogy a vírus megszűnt, vagy nem jelenik meg a vakcina, amellyel a biztonságot újból meg lehet teremteni.
Mi volt az utolsó kulturális élménye a karantén előtt?
Az Örkény Színházban voltam március harmadikán, Bodó Viktor Shakespeare Rómeó és Júlia-átiratát láttam. Csodálatos előadás volt! Akkor nem gondoltam, hogy jó ideig ez lesz az utolsó színházi élményem. Sok ilyen remek előadást kívánok mindenkinek!
Milyen műveket ajánl az otthonülőknek?
Ha zene, akkor Verdi: Requiem, ez a muzsika nekem mindig élmény. Filmnek A szibériai borbélyt ajánlanám. Könyvek közül Toulouse-Lautrec életrajzát. Egy művészlélek sorsa, akinek megkérdőjelezhetetlen a tehetsége, és mégis milyen nyomorúságos életet élt. Hónapokig velem volt, amikor egymás után többször elolvastam.
Fotó forrása: Délmagyar / https://kultura.hu
