Milyen élmény mostanában “rektorkodni”? Miként zajlik a felvételi koronavírus idején a Színház- és Filmművészeti Egyetemen? Hogy érintik az intézményt ért támadások? Upor László Jászai Mari-díjas dramaturg, műfordító, szerkesztő, tanár, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorát kérdeztük.
Hogy érzed magad ebben a járvány sújtotta időszakban, hogy vagy?
Upor László: A helyzethez képest jól, hiszen a kiváltságosok közé tartozom, azok közé, akik szerencsésebbek, mint az emberiség 97 százaléka. Aki tünetmentes, aki ételhez jut, akinek van fedél a feje fölött és van olyan partnere, akivel egy hónap önkéntes karantén után is beszélő viszonyban marad, az tulajdonképpen nem nagyon panaszkodhat. Ráadásul én nem is unatkozom, mert rengeteg feladat hárul rám, néha több is, mint amit az ember napi huszonnégy órában el tud látni. Attól nem kell félnem, hogy a napjaim értelmetlenül suhannak el mellettem.
Mi volt az első reakciód, amikor kiderült számodra, hogy be kell zárni az egyetemet és a színházakat?
Upor László: Mire kiderült, hogy be kell zárni a Színművészetit, pár napja már azon töprengtünk, mi lenne, ha ez bekövetkezne. Mégis nagy erővel hatott a hír, valójában senki nem számított arra, hogy egy gondolat, amivel eljátszottunk, ilyen hirtelen válik valósággá. Március elején már figyelmeztettünk mindenkit, hogy ha furán érzi magát vagy a betegség jeleit észleli, maradjon otthon. De az a nap mégis nagyon különös volt. Tudtam, hogy minél hamarabb meg kell értetni a hallgatókkal, hogy a vírust érdemes komolyan venni, tehát nem valamiféle bürokratikus vagy adminisztratív izé következményeként fordul fel az életünk. Másrészt szembesültem vele, hogy azoknak, akik megszokták, hogy éjjel-nappal tele vannak feladattal, és olyankor is melóznak a maguk örömére, amikor akad egy szabad percük, hirtelen azt kell mondanom, hogy „mostantól nem jöhettek be abba az épületbe, ami az otthonotok” és „noha a nap minden percében szoros testközelben léteztetek, együtt dolgoztatok, mostantól nem érintkezhettek”. Ráadásul annak, aki nem Budapesten nőtt föl, vissza kell térnie egy olyan életbe, amit esetleg már évek óta nem él. Egyiknek-másiknak újra meg kell tanulnia a régi közeget. Elképzelni sem tudtam, hogy ez miként hathat a diákokra. Nem az jutott eszembe, hogyan tudjuk majd őket tanítani, ijesztőbbnek tűnt a kérdés, hogy ezt az átállást miként fogják kezelni. A következő felvetés persze az volt, hogy lehet színházat meg filmet oktatni az interneten keresztül, hogy a csudába lehet személyes érintkezés nélkül a személyes érintkezésen, a közvetlenségen, az együttléten, a részvételen alapuló kommunikációt-alkotást tovább vinni. Világossá vált, hogy százmillió ügyet kell majd adminisztrálni, dokumentálni, ki kell találni, hogyan férünk hozzá a hallgatóinkhoz, kollégáinkhoz, hogy tudunk évet zárni, felvételiztetni és így tovább.
Milyen válaszokat találtatok?
Upor László: Egy csomó kreatív válasz született. A tanárok és a diákok is mindent beleadtak, pedig tele voltak kétségekkel. Kiderült, hogy a hallgatók egyidőben, egymásra figyelve tudnak gyakorlatokat végezni akár még énekórán is részt venni, tudnak otthon forgatni, képeket alkotni, tudnak figyelni, kérdezni, játszani. Az, ami idegesítő egy szokványos órán, hogy a diákok a telefonjukat piszkálják, most hirtelen elengedhetetlen eleme lett az oktatásnak. Az, ami máskor idétlen játéknak tűnt, most hasznos eszköz.
Hogy zajlik majd a felvételi?
Upor László: Mivel nálunk ez normális esetben több hónapon át tartó és személyes részvételre építő folyamat, képtelenségnek tűnik valódi kontaktus nélkül megoldani, ugyanakkor a világban már van rá példa. Sőt, a nemzetközi képzéseinkre mi is videós felvételi során választjuk ki a hallgatókat, tehát rendelkezünk némi tapasztalattal ezen a téren. Az biztos, hogy kénytelenek leszünk beküldött anyagok és online konferenciák útján intézni egy csomó dolgot – ez a szakasz már javában zajlik -, de van olyan szak, ahol a felvételi folyamat utolsó részében mindenképpen szükség lesz a találkozásra.
Megbízott rektorként rengeteg nehézséggel szembesültél az elmúlt másfél évben. Elhunytak nagyszerű tanárkollégák, igaztalan vádak érték az intézményt, jött a Gothár-ügy, majd jött a koronavírus. Ha tudod, hogy mi vár rád, vállalod-e a vezetést?
Upor László: Ha részletezném, mi mindennel kellett szembenéznem, akkor világossá válna, hogy nincs épeszű ember, akit ez lelkesíthet. Nagyjából mást se csinálok, mint válsághelyzeteket próbálok megoldani és időnként eltemetem néhány kedves kollégámat. Mindenki tudja, hogy a rektorkodás nem egy álommeló, de erre a kríziscunamira, aminek néhány állomását említed, senki nem számított. A válaszom mégis az, hogy igen, teljes szívemmel vállalom az örömöket és a nehézségeket, mert minden nap kapok bizonyítékot arra, hogy van értelme a munkánknak. Az tartja bennem a lelket, hogy látom a hallgatóinkat fejlődni, kinyílni, jobbnál jobb ötletekkel előállni. És egy pontosítás: nem vagyok megbízott.
Ha pontosak akarnánk lenni, azt kéne mondanunk, hogy rektori feladatokat ellátó rektorjelölt rektorhelyettes vagy?
Upor László: A szenátusunk november végén két pályázó közül valóban engem választott rektorjelöltnek, csak éppen a feletteseinktől azóta sem érkezett meg a kinevezésem. Azt megelőzően “sima” rektorhelyettesként töltöttem be a vezetői feladatot tavaly március óta. A helyzet legitim, de nem éppen kellemes.
Az elmúlt időszakban bizonyos nyilatkozatokban megkérdőjelezték annak a munkának az érvényességét, amit az egyetemen végeztek. Hogy érintenek benneteket ezek a megnyilvánulások?
Upor László: Ha erőből és durván támadnak, az két okból is rendkívül romboló. Egyrészt azért, mert “háborús helyzetben” védekezni kell, ilyenkor különösen nehéz a hétköznapi, gyakorlati problémákra koncentrálni. Másrészt az ilyesmi amortizálja az egyetem kollektív immunrendszerét. Szívesen mondanám, hogy lerázzuk a hamis vádakat, de kevés embernek annyira acélos a bőre, hogy egyáltalán ne hatoljon át rajta a mérhetetlen igazságtalanság. Ami engem illet, kösz, jól vagyok, de ha beütöd a nevem egy keresőbe, akkor nem az utóbbi évtizedeimről, a műfordításaimról, a dramaturgi munkámról vagy a kedvenc kirándulóhelyeimről találsz releváns információt, hanem az első negyven helyen valami bődületes hazugságra bukkansz, ami a személyes és intézményi tönkretétel teljesen nyilvánvaló szándékával íródott. Ez nem annyira üdítő, még akkor se, ha mindenki tisztában van azzal, hogy a hírhamisítást nagyüzemi módszerekkel űzik bizonyos médiumok, és hogy rendre hamis állításokkal vagdalkoznak bizonyos személyek. Ez sajnos hat az ember vérnyomására, de megpróbálom túltenni magam rajta.
Az a lelki alkat vagy, aki bírja ezt a fajta megpróbáltatást?
Upor László: Bevallom, a reakcióimmal megleptem magam. Ha egy évvel ezelőtt megkérdezed, hogy: “mondd, hogy viselnéd, ha gigantikus lódításokkal a becsületedbe tipornának, miközben igyekeznek porig alázni a kollégáidat és hatalmas rúgásokkal próbálják ellehetetleníteni az egyetemet”, akkor azt válaszoltam volna, ezt nem nagyon bírnám. De úgy tűnik, mégiscsak elviselem. Valószínűleg azért, mert tiszta a lelkiismeretem, és tudom, hogy a rágalmak rosszindulatból születnek. Ehhez pedig nincs közöm.
A nyolc évvel ezelőtt készült interjúnkban elmondtad, hogy minden munkádban dramaturgként veszel részt: a műfordításban, a tanításban, az írásban is, mert mélyen meghatározó, ha az ember jól szerkeszt, ha jó ritmus-, stílus- és tónus-érzékeny. Arról is meséltél, miután matematikus voltál, majd lánglelkű avantgárd amatőr rendező, miért lettél dramaturg. “Idővel nagy keservek árán megértettem, hogy eggyel hátrébb kéne lépnem, hogy inkább az az ember volnék, aki nem élet-halál ura, végső soron nem dönt semmiben, viszont baromira vannak elképzelései, ezekért harcol, de nem tűzön-vízen át: ez a dramaturg”. Hogy változtatott meg az elmúlt pár hónap és év?
Upor László: Talán erre az a sok ember tudna jól válaszolni, aki kapcsolatba került velem, ők tudják megítélni, változtam-e. Az ember szeretné hinni, hogy az idő előrehaladtával kizárólag a rossz tulajdonságait veszíti el, ámde gyarapszik bölcsességben. Erről nem számolhatok be, de úgy érzem, ugyanaz vagyok, aki voltam, csak most jelentős bajtársi segítséggel komolyabb súlyokat cipelek a vállamon. A szó klasszikus értelmében továbbra sem vagyok vezető típus, a hatalom szóra pedig soha nem mozdult bennem semmi. Viszont érdekel, hogyan tudom képviselni azokat az értékeket, amelyekért vállvetve dolgozunk. És mint konszenzuskereső, felelős személy, talán össze tudom fogni azokat, akik szeretnének együttműködni, miközben megpróbálok legitimációt teremteni minden döntéshez, amit meg kell hoznom.
Úgy fogalmaztál, hogy felnőtt életed java része a Színház- és Filmművészeti Egyetemhez kapcsolódik. Mit jelen számodra az egyetem? És hány szeletnyi tanítás, hallgatókkal való törődés maradt meg neked, mennyi időt vesznek el a rektori feladatok attól, ami a hivatásod?
Upor László: Többen kérdezték, mi van a dramaturgi munkával, a fordítással, tanítasz-e még… Én azt feleltem, hogy a dramaturgi munkából egy kicsit ki lehet szállni, a fordítást fel lehet függeszteni, lehet az éjszaka közepén csinálni, de arról, hogy ne tanítsak, szó sem lehet. Mert mindennek, amit csinálunk a legfőbb értelme az, hogy a hallgatóink a mi közreműködésünkkel közelebb jussanak a céljaikhoz, álmaikhoz. Az iskola nem a könyvelőkért, a portásokért, még csak nem is a tanárokért, hanem értük van, és mi mindannyian azért élünk, hogy őket támogathassuk, hogy komfortos, hasznos teret biztosítsunk a fejlődésüknek. Az, hogy én is részese lehetek a felnőtté válásuknak, pótolhatatlan élmény. Ezt az élményt jelenti nekem az egyetem. Úgy hangzik, mint egy közepesen megírt brosúraszöveg, de hát igaz… És arról még nem is beszéltem, hogy a diákok tartanak minket éberen és fitten. Nemcsak nekik van szükségük a mi útmutatásunkra, átadható tudásunkra, ők is inspirálnak minket. A tanítás folyamatos interakció olyan srácokkal, akik nem engedik, hogy a saját levünkben főjünk, új világokat tárnak fel előttünk, lehetővé teszik, hogy más szempontok szerint vizsgáljunk bizonyos kérdéseket. A munkánk öröme ebben a kommunikációban, a szüntelen visszacsatolásban rejlik és abban, hogy érezni a felénk áradó bizalmat. Az egyetem tanárai azért képesek időt és energiát nem kímélve dolgozni (úristen, megint milyen sztereotip fogalmazás!), mert ez a bizalom akkora boldogság, akkora hajtóerő. Az én időmet is kitölthetné, ha csak a ménkű sok papírral, aláírással, konzultációval foglalkoznék, és naponta kétszer megtölteném zöld tintával a töltőtollamat. Ezt persze kénytelen is vagyok elvégezni, de ha nem látnám a sok csillogó tekintetet, akkor kutyafülét se érne az egész.
A pályázatodban szerepel, hogy szeretnéd erősíteni az egyetem mint társulat belső kohézióját. Hogy látod, hol tartotok ezzel?
Upor László: Amikor március közepén kihirdettük, hogy a vírushelyzet miatt másnaptól bezárunk, őrületes mennyiségű diák gyűlt össze az egyetemen. Nem mondom, hogy ennek túl nagy jelentőséget kell tulajdonítani, de mindenképpen jelez valamiféle összetartozást: úgy érezték, egy kicsit el kell búcsúzniuk egymástól azon a délutánon. Ennek persze nem én vagyok az oka, hanem az iskolai hangulat. Annak ellenére, hogy az idegrendszerünkre mindenképpen hatott az a sok megpróbáltatás, amin az utóbbi időben keresztülmentünk, én úgy gondolom, hogy a közösség belső kohézióját valamelyest növelte. Erre utal, hogy a tanárok és a hallgatók közösen állnak ki ügyekért, közös akciókat szerveznek a színházi, a bábszínházi világnap alkalmából, a karantén kapcsán, az iskolai feladataik kiegészítéseként, tehát együtt akarnak dolgozni, együtt akarnak lélegezni. Ez nem azt jelenti, hogy extraszentimentálisak vagyunk és nincsenek konfliktusaink. De azt igenis jelenti, hogy az összetartozás érzése meghatározza a közösségünket. Azt remélem, hogy ehhez én is hozzá tudok járulni.
Milyen esélyeid vannak a terveid megvalósítására és mennyire fogja megviselni az egyetemet ez a járvány sújtotta helyzet?
Upor László: Erre nem lehet egzakt választ adni, mert a világ folyamatosan 360 fokot fordul velünk, és ha akarjuk, ha nem, a vírus mindent megváltoztat. De olyan hihetetlen mennyiségű kreativitás és tehetség szorult az egyetem falai közé, hogy az ember képtelen elveszíteni a hitét abban, hogy a haladás lehetséges.
Tóth Berta / Színház Online
forrás: https://szinhaz.online/
