Upor László: Azért beszélnek rólunk ostobaságokat, hátha kifut valami nagyon csúnya a szánkon – de nem fog

A kormány jövő januártól a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is alapítványi fenntartásúvá kívánja tenni – nyilatkozta lapunknak Upor László, az SZFE rektorhelyettese, aki szerint az egyetem nem egy liberális csúcsintézmény, de ettől még nem hívnák meg tanítani Kálomista Gábort. Interjú.

Ön harminc éve dolgozik a SZFE-n, mekkora ott a fluktuáció, tényleg rabul ejtették néhányan évtizedekre?

Hála a jó égnek, a színházi és filmes „nagy generációból” sokan máig aktívak. A legerősebb, legértékesebb hagyományainkat képviselik, nélkülük értéktelenebbek volnánk, de szó sincs arról, hogy más rovására uralnák a terepet. Mindenki azért dolgozik, hogy folyamatos legyen az utánpótlás, de ez nem mindig sikerül. Nagyon nehéz úgy generációt váltani, hogy tizenöt éve nincs elég pénzünk új kollégákat fölvenni, vagy előbbre mozdítani az arra érdemeseket. Ezzel együtt nem nagyon tudok olyan színvonalas színházi vagy filmes alkotót, aki ilyen vagy olyan formában ne fordult volna meg az egyetemen – legalább alkalmi előadóként, kurzusvezetőként.

Kálomista Gábor?

Tudtommal őt még nem hívtuk.

Nem kellett volna?

Friss önjellemzése szerint ő egyszerű ember, szakmai és közéleti háttérrel. Az oktatóink nagy része a művészeti területről kerül ki. A tévés, színházi és filmes tanáraink a szakmánk legjobbjai. Ha megnézzük az életművüket, nehéz ezt vitatni. A képességfejlesztő tanárok a szakmájuk élmezőnyét képviselik, a kevés klasszikusan „egyetemi ember” – mondjuk így: elméleti oktató – a színház és filmtörténet jelesei közül kerül ki. Szeretném, ha másfélszer ennyi tanárt, köztük legalább négyszer ennyi fiatalt lehetne bevonni, de annak, hogy ez nem megy, sok oka van.

Mi?

A tanári pálya nem mindenkit vonz, és amúgy is nehezen összeegyeztethető a művészi munkával. Vannak halvány elképzeléseink, merre keressük a kiutat, de könnyen belátható, hogy egy színházi rendező vagy egy hangmester nem hagyhat ott egy próbát vagy forgatást azért, mert órája van, egy tanár pedig nehezen mondja azt, hogy elhagy egy órát, mert próbára kell sietnie – szóval folyamatosan egyensúlyozni kell, komoly terheléssel. De a fiataloknak egyszerűen anyagi okokból sem perspektíva azt a rengeteg időt oktatásba ölni. A színművészetin ugyanis az órarendben szereplő számokat nyugodtan meg lehet szorozni hárommal-néggyel, hogy valós képet kapjunk arról, mennyit foglalkozik ténylegesen egy tanár a hallgatókkal.

Vagy nem akarnak „ideológiai tananyagot” tanítani. Milyen ideológiai képzés folyik a SZFE-n?

Semmilyen. Szakmát tanítunk. Esterházy Péter írta le vagy harminc éve, hogy „ha a tollam hegyére nemzeti színű pántlikát kötök, azzal ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegyének kell lenni, meg némi téntának”. Az ideológia nem lehet művészet.

Pedig ez sokszor elhangzó vád. Nem lehet, hogy olyanokat is meg kellene hívni, tanítani, akik deklaráltan nem „liberális alkotók”?

Ez egy szakmai csúcsintézmény, nem liberális vagy illiberális. Egyetlen szempontból folyik „ideológiai” képzés: a humanizmust tanítjuk, ami szerintem mindennek az alfája és ómegája. Szóval nem liberális vagy nemliberális oktatóink vannak, hanem humanisták. Amire mi oktatjuk a diákokat, az két dolog. Egyrészt a szorgalom – elképesztően sokat dolgoznak –, másrészt hogy tartsák a hagyományokat, de közben újítsanak, ha úgy érzik, erre van szükség. Így működik, így halad a tudomány is. A tudománynak és a művészetnek szabadnak kell maradnia. Ha ezt valaki liberalizmusnak hívja, lelke rajta.

Akkor nem liberális csúcsintézmény az egyetem?

Akik annak akarják láttatni, azok a liberális jelzőt szitokszóként használják. Én nem. De ettől függetlenül állítom, hogy az egyetemnek nincs színe vagy ideológiája, ezt feltételezni önmagában alaptalan és szakmaiatlan vád. Plutarkhosz idézi a politikai intrika remek alaptételét: vádaskodj nyugodtan, valamennyi biztosan rajta ragad majd azon, akit megvádoltál. Vannak emberek, akik szorgosan azon igyekeznek, hogy ilyen-olyan bélyeget üssenek az egyetemre. Jellemzően olyanok, akiknek fogalmuk sincs a nálunk folyó oktatásról, a hallgatóink filmjeit és színházi alkotásait véletlenül sem látják, rozzant épületeinkben nemigen fordulnak meg. És persze ha tényleg a jobbítás szándéka vezetné őket, nyugodtan fölhívhatnának, hogy „figyelj, nálatok az egyetemen…” Ehelyett végigturnézzák a sajtót, és makacsul hajtogatnak sandán megfogalmazott valótlanságokat. Ennek az értelmét próbálom nem felfedezni. Mintha egy kevéssé szórakoztató türelempróbát játszanánk, hogy addig-addig beszélnek rólunk ostobaságokat, amíg ki nem fut valami nagyon csúnya a szánkon, amin látványosan megbántódhatnak, mire meg lehet minket büntetni. Hát nem, nem fogok csúnyát mondani.

Decemberben még azt mondta, nem gondolja, hogy összehangolt támadás zajlana a SZFE ellen. Még mindig így látja?

Tudom, hogy vannak, akik nem véletlenül mondanak ezt vagy azt. A korábban emlegetett Kálomista Gábor igen intenzív és széles körű kommunikációja például megalapozatlan, manipulatív és súlyosan ártalmas – nemcsak ránk, de a széles értelemben vett színházi és filmes szakmára nézve is. Ugyanakkor nem akarok összehangolt mesterterv alapján véghez vitt támadásról beszélni. Igen, sok minden történt az utóbbi másfél-két évben, ami kellemetlen helyzetbe hozza a SZFE-t, és mindez mintha egy bizonyos irányba mutatna, de fogjuk ezt föl szerencsétlen véletlenek sorozatának. Hogy fókuszban vagyunk – és olykor kereszttűzben –, az normális, hiszen itt van a színház- és filmművészet mértani közepe, itt tanít és tanul a döntő többsége mindazoknak, akiknek a munkáját a nagyközönség ismeri. Aki minket támad, az is jórészt a nálunk képzett szakembereket, művészeket szerződteti – nyilván azért, mert megbízik a szaktudásukban és tehetségükben. Bennünket pocskondiázva groteszk és árulkodó módon a saját munkatársairól, alkalmazottairól állítja, hogy képzetlen, buta, önállótlan, jellemgyenge alakok – hisz ilyennek kell lenniük, ha a nálunk töltött nyomorúságos tanulóéveket zokszó nélkül tűrték. De ha ilyenek volnának – nem pedig azok a tehetséges, jól képzett és nyitott emberek, akiknek mi látjuk a hallgatóinkat –, miért alkalmazná őket?

Na jó, de azért az elmúlt időszak színházi botrányai azt üzenték, hogy a színházi rendező, akinek hatalma van, bármit megtehet a színésszel. Abúzálhatja verbálisan és fizikálisan is. Többen is beszámolnak arról, hogy a próbák alatt milyen sérüléseket szenvednek. Akkor itt azért valami nem stimmel. Vagy megváltozott a világ?

Nem eléggé. Sajnos olyan patriarchális szerkezetekben éljük az életünket, amelyek teret adnak és lehetőséget nyújtanak mindenféle hatalmi visszaéléshez – és ez messze nem korlátozódik a szűken vett abúzusra. A kórházakban, a gyárakban, a multiknál, a színházakban vagy akár a szakmai kisközösségekben, a családban számtalan ember él vissza a helyzetével, erőfölényével. Mindenhol, ahol a hierarchiának szerepe lehet. És a politikai közbeszéd, az úgynevezett közéleti „norma” az utóbbi jó néhány évben nemhogy ez ellen menne, de éppen hogy mintha ezt erősítené. Egy lépés előre, kettő hátra.

Az SZFE felkészíti a hallgatóit, hogy mire mondjanak nemet, amikor kikerülnek a falak közül?

Szerintem elindult valami, ez egy fontos téma közöttünk, és jóval régebb óta, mint ahogy előkerültek ezek az esetek. De lassabb a folyamat, mint szeretném, mint kellene. Az egész társadalomban.

Nem kellene katalizátornak lennie az egyetemnek?

Jobban állunk, mint a környezetünk, de nem állunk elég jól, ez tény.

Van a tantervben erre program vagy óra?

A tanrendünk tele van zsúfolva szakmai tárgyakkal, nehéz bármit belepréselni, a hallgatók máris túlterheltek, de próbálkozunk. Először is nagyon komoly az együttműködés a hallgatói önkormányzattal – és messze nem csak azokban a kérdésekben, ahol „muszáj” –, másodszor pedig tervezünk társadalmi felelősséget erősítő programokat, workshopokat. A hagyományos szemeszterkezdő kurzusheteinken pedig bevezettünk kifejezetten erre a témacsoportra fókuszáló, különféle közelítésű speciális kurzusokat. Amúgy pedig a tan- és alkotómunkánk középpontjában az ember és az emberi kapcsolat áll – a dráma- és filmtörténet tele abúzussal –, az elemzésnek természetes része, hogy ezekkel a problémákkal is foglalkozunk. Ma talán többet, mint azelőtt, és talán más szemlélettel.

Korábban szó volt egy művészeti csúcsintézmény létrehozásáról. Sok problémájukra megoldás lehetne egy ilyen összevonás.

Egymás mellé nem illeszthető dolgokat nem szabad összeragasztani. Tőlünk független elemzők sokszor kimutatták, milyen sok szempontból észszerűtlen volna az összevonás, és ez az elképzelés – noha ismételten előbukkant – le is került a napirendről.

Új terv van kibontakozóban. Más egyetemek nyomán minket is alapítványi fenntartásúvá készülnek alakítani, méghozzá erőltetett tempóban, már jövő januártól. Számtalan a kérdés, a tisztázatlan pont. Kérvényeztük, hogy legalább az előkészítésre szánt veszélyesen rövid időt hosszabbítsa meg a fenntartó. Friss hír, hogy erre nem kapunk lehetőséget. A vezetőség most egy sor kérdést intézett a miniszterhez, várjuk a fejleményeket.

Kis pénzért nem érdemes lemondani a függetlenségről, hogy legyenek új oktatók?

A függetlenségről nem érdemes – nem is kell – lemondani. Az egyetem finanszírozását kellene kicsit rendbe tenni – például a tanítás lényegéhez tartozó színházi és filmes produkciók költségeinek elismerésével –, rögtön tudnánk fejleszteni. Vagy ha lenne hová és mire leültetni a hallgatóinkat, ha a folyamatos campus-terveinkkel végre történne valami, az nagyot lendítene.

A fővárosi önkormányzat megtartott öt színházat, ezzel rásütve egy politikai bélyeget ezekre a társulatokra. Hogyan hat ez vissza a színműre? A kimondott kettészakítottsággal mit kezd az egyetem, mit a diákok?

A bélyeget, azt hiszem, nem az önkormányzat sütötte rájuk. Noha nem látok bele a politikába (tényleg nem), és nem tudom, mi a jó döntés, károsnak látom, hogy sikerült végleg kettéosztani a színházi világot. Is. Hogy ez mennyiben a főváros és mennyiben a kulturális kormányzat vétke, azt nem firtatom. A jelenség azonban biztosan nem pozitív. Nincs sok értelme, semmi nyereséget nem hoz, viszont okoz sok kárt. Értem, hogy kényszermegoldás, de nem örülök neki – és a hallgatók miatt sem tesz boldoggá. Képzeljük el, ha a művészek az alapján kezdik el megítélni egymást, hogy melyik színházban lépnek színre, és nem az alapján, hogy hogyan teljesítenek. A közönségről nem is beszélve.

Mondjuk ez a folyamat jóval korábban elkezdődött már. A teátrumi társaság kontra színházi társaság szembenállással. Ahogy Jordán Tamás fogalmazott: a Magyar Teátrumi Társaság, ahogy betette a lábát a magyar színházi életbe, mindent tönkretett.

Ez egy nagyon erőszakos, nagyon ártalmas folyamat, ráadásul sokadszorra ismétlődik. Kettéosztjuk az embereket jókra és rosszakra, „ők”-re és „mi”-re – a társadalom összes szegmensében. Jó húsz-huszonöt éve ez megy Magyarországon, szinte minden területen. Csúcsra jár a politikai marketing. Árnyalt fogalmazások, vizsgálódás, problémamegoldás helyett eldöntendő kérdések. Mindenre igennel vagy nemmel kell válaszolni, és már a kérdés sugallja a „helyes” választ, amely tulajdonképpen csakis azt jelzi, hogy „velem” vagy, vagy „ellenem”. Nagyon nagy baj, hogy ettől a színházi világ sem tud mentesülni.

Nem lehet, hogy sokan úgy érzik, nem férnek a fontos helyekre, mert nem engedik őket oda?

De, biztosan van ilyen.

Tehát ha azt érzi valaki, hogy lenézik, átnéznek rajta, akkor nyilván dühös lesz, nyilván mindent megtesz majd a saját boldogulásáért. Ezért a helyzetért nem felelős-e egy csomó ember, akik az elmúlt harminc évben valamilyen pozícióban volt?

Kisebbrendűségi érzéssel nagyon nehéz vitatkozni. Nem tudhatom, ki miért és honnan érzi magát kiszorítva. Lehet, hogy csőlátású vagyok, de a színházban és a mi egyetemünkön is azt látom, hogy a kollégáim irdatlan intenzitással keresik a tehetséget, és boldogok, ha értékre bukkannak. Olyannal sosem találkoztam, hogy tehetséges embereket erőszakkal távol akarnak tartani. Én egy rendes vidéki srác vagyok, Pécsről jöttem, és egy fővárosi intézményt vezetek– nehéz volna ezt diszkriminációnak megélni. Eredetileg matematikusként végeztem, aztán dramaturg, műfordító lettem – még csak nem is rendező –, semmiféle csoport vagy „belső kör” tagja nem voltam és vagyok, az egyetem szenátusa mégis engem választott, és most itt ülök, ebben a székben. Hol kellene diszkriminációt látnom? Hogy a kinevezésem lassan fél éve nem érkezik meg, azt a szerencsétlen véletlenek sorozatához számítom.

forrás: https://24.hu/