A világjárvány lecsengésével sorozatunk utolsó levelét az Operabeavató előadások zenei vezetőjéhez Dinyés Dánielhez küldtem el. Számítottam rá, hogy nem hagyományos, sztenderd válaszokat fogok kapni tőle. Arra is gondoltam, hogy a zeneszerző, zenei vezető, zongoraművész, karmester, tanár Dinyés Dániel formabontó módon fog reagálni a levelemre. Az opera műfajról, színházról, történelmi, művészettörténeti kérdésekről vártam a gondolatait. S miközben készültem a vele való „levelezős” találkozóra, jelképesen már én is nyitottam a karantén kapuit egy utóirattal.
Megállapodásunk szerint a levelezésünket szó szerint olvashatják, ezzel talán stílusosan, beavathatjuk az olvasókat abba, hogyan is készült az anyagunk. A „karantén levelek” zárja sorait, de hogy Dinyés Dániel reflexiói záróakkordnak, vagy inkább felütésnek számítanak, azt döntse el a kedves olvasó.
...belső kommentek egy levél olvasása közben...
Kedves Dinyés Dániel!
Azért keresem fel levelemmel, hogy a világjárvány idején, zenés színházi híradásom során, legyen Ön a kalauzom, mikor az opera műfajáról tudósítunk!
(...mint egy új Vergilius a pokol egy új bugyrában...)
Beszélgetni még nem volt szerencsénk, de van személyes élményem arról a művészi tevékenységről, amelyet végez. Előadásait hallgatva, az volt az első gondolatom, egy olyan művésszel találkoztam, aki a magasztos felső polcról magabiztosan leemeli az operákat, és élő, megérinthető, közel hozható műként tárja - talán a műfajtól idegenkedő - nézők elé.
(...ha létezne felső polc, azt senki sem érné el, nemhogy én. Ez egy kényelmes önvédelmi reakció az emberekben, hogy valamiről olyanokat állítunk: magasztos; felső polc; elérhetetlen; túl van az én értelmemen; ezt én úgyse; piedesztál; bárcsak én is; ehhez én kevés; outsider; laikus vagyok. Így nem kell foglalkozni vele, nem kell megharcolni érte, ergo nem kell dolgoznom vele, ülhetek tovább a fenekemen és várhatom, amíg valaki majd megfejti nekem és ideadja egyben, szépen, kék szalaggal átkötve. Ha van valami, ami ellen mindig hadakozom akár előadóként, akár zenészként vagy színházi szakemberként, az a passzív zenehallgatás, művészetértés, a "leültem ide, kifizettem a jegyet, szórakoztasson!" ősi, lusta ösztöne. Az agyi tevékenység nélküli - zöldségként hallgatjuk a zenét, mint akit ide ültettek - állapot feloldása, elfelejtése. Minél kevesebb energiát teszünk bele részünkről a művek figyelésébe, annál kevesebb élmény fog minket érni. Amíg csak a betűk felismeréséig jutunk (ha jutunk), de nem vesszük rá az agyunkat, hogy felfogjuk a mondat külalakját is egyben, addig nem beszélhetünk tartalomról. És ha megvan a tartalom, azután jöhet csak a jelentés, utána pedig annak rétegzettsége, a számunkra legfontosabb kiválasztása. És ha ez megvan, akkor jöhet csak el az a mindennapi csoda, hogy: gondolat! Gondolat, ami mentén újabb gondolatok nőnek, amiket ha meg akarunk fogalmazni, akkor visszafelé kell indulnunk az előző úton: gondolat, rétegei, azoknak jelentései, tartalmak, azoknak megfogalmazása (avagy külalak), és a betű hogy mindenki számára felismerhető legyen. Ez a munka befektetés, sajnos, a minimum, amit egy zseniális mű kíván. Soknak tűnik, de az élvezeti értéke is exponenciálisan nő, minden egyes kör megtétele után. Erre való rávezetést csinálom én az előadásaimban. Minden mű karnyújtásnyira van. Csak legyen erőnk és főleg kíváncsiságunk kinyúlni érte...)
A Hatszín Teátrum ad otthont jelenleg az Operabeavatónak, mely sorozatban, ebben az évadban Mozart Don Giovannijáról kaptak magyarázatot a nézők, hatalmas kacagások és meghitt figyelem kíséretében. Lassan lecseng a világjárvány, gondolkodtak már azon Göttinger Pál rendezővel, melyik operába avassák be a nézőket a következő évadban?
(...mivel 6 előadás maradt el a Don Giovanniból, de a nézők egyetlen jegyet sem váltottak vissza (micsoda kiállás ez a színházi dolgozók mellett!!!), ezért azokat természetesen bepótoljuk. Utána meglátjuk mi lesz, mert szükségszerűen csonka évadnak nézünk elébe...)
Vannak-e terveik, bizakodnak-e abban, hogy a színházi világba hamarosan visszatér a régi rend?
(...nevettesd meg Istent: beszélj a terveidről! Személy szerint én realista vagyok, az adott szituációban hiszek, nem a bizakodásban. A régi rend alatt, ha azt értjük, hogy az emberek színházba járnak, akkor abban biztos vagyok, hogy visszatér, mert ősibb és erősebb kényszer ez, mint gondolnánk. Ha régi rend alatt, a színház utóbbi években tapasztalt folyását értjük, akkor az szuper lenne, ha nem térne teljes egészében vissza. De biztosak lehetünk benne, hogy a pánik a rosszat hagyja meg és a jót irtja ki, mert természetéből fogva ez az egyetlen lehetséges útja. Mivel a jó döntésekhez és változtatásokhoz merészség kell elsősorban, tisztán látó logika és higgadtság, ezért jól elképzelhető, hogy a pánik mit okoz. Ez a pánik az utóbbi 15 évben jól végigkövethető a kulturális elképzelésekben és döntésekben, nem csak most a járvány alatt és következményeként. Ezt egy porcikám se kívánja vissza. Épp ezért biztos, hogy visszajön...)
Sokan szeretik az operát, élvezik, de talán más élmény lehet gyönyörködni a muzsikában, és más mikor valaki érti a történelmi, zenei, dramaturgiai összefüggéseket. Operabeavatóra menni olyan, mintha egy történelmi kulisszajáráson lenne az ember.
(...micsoda dolog lenne, ha végre az emberek a történelem hallatán nem a múltra gondolnának, hanem a jelenre. Nem kulisszára, hanem a lényegre. Ugyanis a történelem következménye a jelen, minden idegszála a jelen testébe van bekötve. Ha nem mozog egy ország bal oldala, csak meg kell nézni hová vannak bekötve az idegek, mi nyomta el a mozgató ideget a történelmi múltban és azonnal látható lenne a megoldás. Rángatózó idegek, elhalt területek, túlburjánzó részek, mindegyik a "múltba" van bekötve. Azt kéne felfedeznünk végre, hogy ha valamit megtanított nekünk az eltelt idő, hogy a történelmünk velünk élésében van a jövőnk. Attól hogy letagadjuk, vagy nem vesszük figyelembe, hogy nyakunkba szuszog a múlt, attól az még kínzóan ott és közel lesz hozzánk. Hogy ez a közelség állandó stresszt, menekülést, ergo pánikot okoz, vagy megértjük mit akar, barátunkká és szövetségesünké tesszük, na, az már a mi döntésünk. Szembe nézni a múlttal, sokkal találóbb és pontosabb kifejezés, mint azt az emberek gondolják...)
Vannak olyan tételei, szabályszerűségei az operáknak, amit ha tudunk, máris közelebb kerülhetünk, hogy jobban megértsünk egy-egy művet?
(...sajnos nincs instant művészet, amit ha így és így adagolunk, mindig csokis muffin lesz a vége. A művészet, mint az ember, mindig egyedi, így a kulcsok is egyediek. Az a művészet, ami mindig ugyanazt a választ köpi ki a végén, úgy hívják: ideológia. Ha van alapszabály a megértésnél: nyitottság és figyelem, keressük a számunkra érdekest. Ne érdekeljen, hogy a mellettem ülőnek mi tetszik, mert mi nem a mellettünk ülő életét fogjuk folytatni, miután kimentünk a teremből. Ahogy egyéni gondolatunk van, úgy egyéni fülünk is. Halljuk meg azt, ami csak nekünk tetszik, és akkor máris azt fogjuk érezni, hogy Verdi csak nekünk árult el valamit az ő gondolatai közül. Mesélő nagypapánkká válik, ha mi is családtagként bánunk vele. Ha elérhetetlen zseniként tekintünk rá, akkor úgy is fog viselkedni velünk szemben. Én meg szívesebben beszélgetek/nék a nagyapámmal az ő élményeiről, minthogy egy távoli zseni óbégatását hallgassam az élet nagy dolgairól...)
Mely operákkal érdemes kezdeni annak, aki most szeretne megbarátkozni a műfajjal?
(...hallgasson 5-6 féle operát, és amelyik tetszik, avval kezdje. Ha már szeretne megbarátkozni valaki valamivel, már nyert ügye van a barátkozandó félnek...)
Tetszik nekem az a humor, csipkelődős lazaság, amellyel a szerzőkről beszél, oly könnyen és felszabadultan fogalmaz, mintha csak időn, téren átlépve egy szalonban, kávéházban, színpadi takarásban beszélgetnének és kritizálnák egymás darabjait, munkáit. Mint aki úgy ismeri és érti a különböző korok zeneszerzőit, ahogy ők sem ismerhetik saját magukat, hiszen ők nem tudhatják, hogyan vélekedik majd róluk az utókor.
(...bár így lenne, hogy így ismerem őket...)
Akár térben, akár időben be tudja határolni a saját kedvenc szerzőit, vannak egyáltalán kedvencei?
(...van akiket jobban értek másoknál, de ha ettől a kedvenceim lennének, az elég szánalmas képet festene rólam. Azért szeretni valakit, mert értem mit beszél, nem gilt. Sok mindenki van, akit fontosabbnak tartok azoknál, akiket szeretek, bár nem szívesen lettem volna egy szobában velük hosszabb ideig. Kiskorom óta a zene lett a kedvencem, nem az emberek. Ezért is lettem zeneszerző, hogy a zenével foglalkozzam, véletlenül sem az emberekkel a hétköznapokban. A zene mellbevágó őszintesége a kedvencem az emberekkel szemben...)
A hatalmas gazdag palettáról azért vannak kiemelt szerzők Wolfgang Amadeus Mozart, Gioacchino Rossini, Giuseppe Verdi, Giacomo Puccini, akik művei nélkül a nagy operaházak nem hirdetnek évadot. Azon kívül, hogy ezek mind zseniális művészek és művek, van egyéb oka is ennek?
(...talán az, hogy ezek ember központú zseniális művészek és művek...)
Itt jegyzem meg félve, hogy az operett színpadokon sokkal markánsabban van ez jelen, talán az operett műfajának kiteljesedése sem következett be, hamar lépett a zenés színház egy következő korszakába. Jól látom én ezt? Lett volna potenciál az operettben, hogy nagyobb kiteljesedést érjen meg?
(...úgy felfogni a zenés színpadot, mintha egy egyenes ágú fejlődésnek lennénk tanúi, az azt jelentené, hogy Mozartnál jobb Szörényi Levente. Ezek a műfajok (opera, operett, musical, kabaré) egymás mellett élnek és léteznek. Manapság kevesebb operett születik, de ahogy látom a jelen haladását, még meg fogjuk érni, hogy több fontosabb operett is keletkezzen. Elég megnéznünk a történelemben az operett nagy korszakait, hogy rájöjjünk mi ellen és mit feledtetendő született meg. Ez alakulhat most is így, nem kell sok hozzá. A történelmi, társadalmi helyzetek hívják elő a művészet ágait, műfajait, nem az évszámok. Mindegyik műfaj él, de nem összemérhető. 2 kg ribizli egész más köbmétert foglal el, mint két kiló dinnye, pedig gyümölcs mindkettő...)
Az emberi problémák teljes tárháza fellelhető az operákban, mondhatni mindent megírtak már az elődök. Rajtakaphatók olyan szerzők, akik elődjeiktől merítettek elemeket, karaktereket, témákat, vagy ez egyáltalán nem volt jellemző a szerzők körében?
(...az alkotó művészetben mindig mindenki lop. Idáig mélyen emberi a dolog. A művész ott kezdődik, amikor viszont amit ellopott, több ezerszeres értékben adja vissza több ezer embernek. Ez már nem annyira mélyen emberi, mint azt körültekintve láthatjuk...)
Talán nem túlzás állítani, hogy a mai zenés színház abból a bölcsőből nőtt ki, melyben a 16. század végén Firenzében, az ókori görög színház, és a hangszerkísérettel ellátott éneklés gyermekeként megszületett az opera műfaj. A gyermek csak nőtt, növekedett, világhódító útra indult, és világutazása során négyszáz év alatt csodálatosan kiteljesedett.
De mintha klasszikus zenei gazdagságának elérte volna a csúcspontját, és a zenében új utakat keresne arra, hogy a modern ember érzéseit kifejezze.
(...Leonardo azt írta, hogy a festészet elérte a tökéletességet Giotto-nál, nincs hova tovább. Berlioz ugyanezt leírta Beethovenről. Mindig volt a tökéletesen túl egy új tökéletes. Mert annak a kornak a tökéletes válaszát keresték meg. Ha valamiben változott ez korunkban, az annyi, hogy lehetőség nyílt számunkra könnyen elmerülni a múltban a hangrögzítés által. Könnyebb előállítani a múltat (bekapcsolom a zenelejátszót), mint elmenni és meghallgatni a jelent (modern koncertre járás). Ezáltal kialakult az az emberi reflexünk, hogy jóérzéssel nézzük vissza azokat a problémákat, amelyek már egyszer olyan szépen meg lettek oldva. Büszkék vagyunk a múlt megoldásaira, miközben a jelennek a kérdéseit sem fogjuk fel. Doktorai lettünk az elmúlt időknek és problémáinak, ami remek, de nem tettük meg a következő művészi lépést: a tudásból a jelen problémáira fókuszálni és nekifutni újra és újra a megoldásának. Olyan ez, mintha egy kormány mindig csak régészeti feltárásra és restaurálásra adna pénzt, új lakóépületekre soha. A múlt nagy megértései, ha a kiinduló pontja is a múlt, akkor nagy elvesződésekkel is jár, mert nem a jelen problémája az alapja. Olyan, mint a filmbéli Jumanji társasjáték...)
Tudom, hogy követi a mai zenés színház változásait, mi a véleménye róla? Budapesten néhány utca ölelésében láthat a közönség kortárs operát, revüt, zenés party-t, zenés űrexpedíciót, musical show-t, musical-t, rockoperát, daljátékot, operettet, operát. Mi a véleménye erről a sokszínűségről?
(...műfajilag valóban sokszínűség van, sajnos műfajon belül vannak az egyhangúságok. Fontosabb lett a műfaji megfelelés, mint maga a mondanivaló, aminek ezt vagy azt a műfajt választom kifejezésnek. Mára nagyon sokszor már nem a gondolat határozza meg a műfajt, hanem a műfaj a gondolatot. Ez kétségtelen biztonságot ad a hallgatónak és művésznek egyaránt, kevesebb megerőltetést, jobb megítélhetést, hisz ismerjük szabályait, lehetőségeit, díjakat helyez kilátásban, mert van kategória, ahol indulhat, de slendrián és felületes lesz tőle minden. Ez 90%-ban jelen van itthon és a világban egyaránt. Hozzátéve, ez mindig is volt, de a százalékos aránya átlagban 70-30, izgalmasabb időszakokban 60-40 volt az arány mindig is a kommersz javára. Ez nem baj, mert a kommersz teremti azt az átlagot, amihez képest kiugró vagy forradalmi valami. Ha minden forradalmivá válik, akkor az lesz az új kommersz. Ergo szükségszerűen és elkerülhetetlenül az újdonság van kisebbségben, ez természetéből fakadóan ilyen. De összetéveszteni a többséget a jóval, illetve a kisebbséget a jóval, ugyanakkora hiba. Nincs összefüggés arányok és minőségek között. A londoni West End minőségi kommersz. Szőllősy András zenéje minőségi kisebbség. Az ellenpéldák pedig sajna számtalanok...)
Ebben a sokszínűségben egy friss irány Székely Kriszta Monteverdi Poppea megkoronázása „prozoperája” a Katona József Színházban, zenei vezetője a darabnak. Mit gondol arról, meghonosodhat az opera feldolgozásának ez a módja a zenés színházakban?
(...nem hinném. Ez egy izgalmas vadhajtása a zenés színháznak. Aztán ha egy rózsanemesítő a vadhajtásban is meglátja a lehetőséget és új virágot tud kinevelni belőle, kérem, tegye! Ezt majd a későbbiekben meglátjuk. De ennek a kísérletnek meg kellett születnie mindannyiunk okulására. És ez az egyik alap lényege a művészetnek, hogy semmit ne hagyjunk kitalálatlanul, soha nem tudhatjuk, mi vezet egy későbbi fontos megoldáshoz.)
Azt hihettük, hogy a járvány idején volt alkalom gondolkodni, tervezni bőven, de lehet, hogy mindenki csak elmaradásokat pótolt és a művészet magasztos eszméje helyett csupa praktikus kérdéssel volt elfoglalva. Hogyan fejeződött be a tanév a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol rendező szakos hallgatókat tanít? Ott is nagy változások jönnek.
(...ezekről a változásokról jelenleg annyit tudunk, hogy gyorsan kell megcsinálni. De a miértet és a hogyant (ezt a két csöpp dolgot) én egyáltalán nem tudom. Annyit azonban biztosan tudok, hogy az interneten való tanítás ezen a területen teljes ostobaság. Ez a terület nem ilyen és nem is tud azzá válni, amit elvárnának a PC jegyében. Arra jó volt ez az időszak, hogy kiderüljön, ha nincs személyes élő kontaktus ezeknek a tárgyaknak a tanításában, akkor maga tárgy sem létezik. Csak úgy, mint az, amivel foglalkozik: a színház.)
Megköszönöm, ha válaszol levelemre és ott fejezhetjük be „karantén levelezésünket” a járvány lecsengésével, ahonnan valamikor a zenés színház elindult, az opera műfajában.
Üdvözlettel:
Jagri Ágnes
Ui.: Leírtam még néhány kérdést, amik foglalkoztatnak engem.
(...na most jön a fekete leves...)
Az első négy kérdés talán ebbe a könnyed műfajú levelezésbe is beleillene. Megköszönöm, ha válaszol rá, beleszerkesztjük a levélbe, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni. Ennek a rovatnak az a lényege, hogy hírét vigyük a produkcióknak. A többi kérdés csupán elméleti síkon került a papírra. Talán lesz alkalmam egyszer, hogy meghallgassam a véleményét.
Mennyire értő a magyar operaközönség?
(...ugyanannyira, mint bármely más operaközönség a világon. Azt az operajátszást érti, amihez hozzászokott, amire rá lett nevelve. Összehasonlítgatni, mértékegységet állítgatni más országok elvárásai szerint olyan, mint a Niagara vízesést várni a Szalajka völgyben. Lehetünk csalódottak a méretbeli különbségek láttán, vagy megláthatjuk, hogy a vízpára mindenhol és mindig szivárványt hoz létre a napsütés hatására.)
A magyar szerzők műveit hogyan értékeli a műfajon belül?
(...bár sokan lennének! De jelenleg, még ha a barokk, csak olasz zeneszerzőinek a számát összevetjük a mi összes korban lévő operaszerzőnkkel, nem mi állunk nyerésre. Nekem nem értékelni kell őket, hanem előadni, tulajdonképpen válogatás nélkül. Aztán majd szétválogatja az idő a dolgokat. Ki az, aki a magyaroknak fontos, ki az, aki a világnak. Ki az, aki unikumként él és az is maradt, ki az, aki majd közügy lesz. Jelenleg nagyobb baj a honi zeneszerzésben a szakmai felkészültség hiánya, mint a darabok száma.)
Van-e lehetőségük a magyar operaénekeseknek, operaénekesnőknek, hogy kvalitásuknak megfelelően legyenek színpadon itthon és külföldön?
(...jelenleg, menedzser rendszerben működik az egész opera világ, maffianisztikus beütéssel. Az összefonódások soha nem voltak ennyire világméretűek, sem ennyire kifinomultak. Minél nagyobb a hirdetett transzparencia, annál élesebbek a kések is. Olyan összefüggési rendszerek vannak, melyeknek mozgató rugóiról, miértjeiről a jelen kor énekeseinek fogalma sem lehet. Nincs összefüggés kvalitás és előadásszám közt. A rendszer érdeke a minőségi káosz, amit minden erővel fenntart. Muszáj táplálni a világszínvonal kifejezést, hogy lehessen éheztetni az énekeseket, előadókat annak eléréséig. Persze ez csak korlátozott számú esetben fog megtörténni, mutatóba. Ha csak beleásunk az '50-es évek olasz harmad vonalába, döbbenetes felfedezéseket fogunk tenni minőség terén. Majd jött Karajan és a globális sztárrendszer, ami piacot, ezáltal keresletet szült, ezáltal pénzt, rengeteg-rengeteg pénzt. Viszont ez a mennyiségű pénz már nem pénzt, hanem hatalmat fial és befolyást. A művészetnek meg ehhez a kettőhöz semmi köze, ugyanis innentől kezdve mindenki játékszernek tekinthető, nem embernek az opera-biznisz világában. Ilyen játékszerek az énekesek is, köztük a magyarok is természetesen. Kvalitásának megfelelő helyen van? Mára arra változott a kérdés: kvalitásos helyen van? Némelyik igen, némelyik nem. Pont annyi van ott, hogy a többi úgy érezze magát, ő azt soha nem érheti el, úgyhogy beéri evvel a kevéssel is, amit adnak. Win-win. A kvalitásos hely azt visz, akit akar, olcsón, a nem kvalitásos helyen meg félelemmel telt hálával énekelnek azok, akik maradtak. Senkinek nem érdeke ezt felrúgni az igazi vezetők közt, hisz mindenki jól járt. Ebbe a rendszerbe elvétve becsúszhat jó előadás is, amit valóban az énekesek, előadók kvalitásai építenek fel és akkor a többit lehet "nem jött ki a lépés; nem volt szerencsénk; kis ország vagyunk; túl nagy ország vagyunk; kevés a lehetőség; túl sok a lehetőség" kárára felírni. Mára sokkal inkább hasonlít a művészi előadó pálya egy szerencsejátékra, mint egy ok-okozati döntéssorozatra.)
Eljut-e ma az opera a vidéki Magyarországra?
(...valamennyire el, bár nem eléggé. Jó lenne decentralizálni végre a művészi életet itthon, elhinni, hogy nem a fővárosban kell minden problémát megoldani. De ebben sosem jártunk elől, elég a történelmünkön végig tekinteni.)
Az opera műfaj mennyire kiszolgáltatott a színházi vezetőknek?
(…minden színházi műfaj a kinevezett vezetőknek van kiszolgáltatva, ez a természete. Ahogy egy cég az igazgatójának, kosárcsapat az edzőjének, a hír az újságírójának. Nincs ebben semmi új, sem rossz. Így működik a rendszer. A működtetés mikéntje, na, az már egy másik dolog.)
Mennyire vált el a színházi szakma a politikai irányelveknek megfelelően? Van-e politikai szempontból elit a művészvilágban? Szabad ezt meglátni, szóvá tenni, vagy aki ezt megteszi, annak vége van?
(...az első kettő egy álnaív kérdés, vagy az utóbbi 15 évet barlangban élte le az, aki erre nem tudja a választ. Az utolsó kérdése meg olyan szobába löki be az embert, ahol nem lehet odanyúlni valamihez anélkül, hogy fel ne borítson valamit az ember feleslegesen. Ez a probléma az ideológia szintjén fut jelenleg itthon, és mint mondtam, engem a művészet érdekel, ami minden helyzetben más eredményre jut. Ezek a vitatkozások, meg mindig ugyanarra két válaszra jutnak ki: igen! Nem! Ez meg számomra nem életszerű.)
Mit szól a Színház – és Filmművészeti Egyetemen történő, várható változásokhoz?
(...nem vagyok benne a Színmű életében annyira, hogy tudjam erre a mindenre kiterjedő választ. Ha félni, vagy tartani kell valamitől, az nem az én reszortom, réges rég elhatároztam, hogy ezt kiiktatom az életemből. Ha valamifajta ideológiai ütközés várható a mostani problémák mentén, hát istenem. Majd 10 év múlva jön egy másik ideológia, ami ugyanúgy fogja hirdetni a maga igazát. Ideológia okán még soha sem volt senki jó vagy rossz. Major, Gobbi, Várkonyi, Gábor Miklós, Cserhalmi, Eperjes, Dörner, egyiküknek sem a színészetén látunk ideológiai kihágásokat, csak azt, hogy pazarul játszanak. Hogy ideológiailag milyen történelmi helyzetben, ezáltal iskolákban nevelkedtek fel, vessük össze avval, hogy milyen színészek lettek. A későbbi emberi taralomért már ők felelősek, nem az intézmény. A mostani változások lényegi problémáját abban látom, hogy megint a cél nem világos. Miért vetettük fel ezt problémaként? Mi is az igazi kérdés, amit meg kellene válaszolni a Színműnek, mint intézmény? Mivel sejtetős a kérdés, nem lehet pontos válasz sem, mert vaktában lövöldözünk a gondolatainkkal, hátha eltaláljuk az igazi kérdést. De egy intézménynek a szakmáról kell szólnia. Ha nem arról szól, akkor megszűnik intézménynek lenni.)
forrás: https://zene.hu
