A pandémia a mi világháborúnk

Interjú Orlai Tiborral

A pandémia, akár a többi színházat, az Orlai Produkciót is súlyosan érintette. Megkezdődtek a próbák, vannak bemutatók, mennek a régebbi előadások, de ott a levegőben: mi lesz, merre tovább. Színházról, határátlépésekről, a következő évadról is beszélgettünk Orlai Tiborral.

A színészek írták saját történeteikből a Határátlépések című előadást, ezzel indul a hosszú szünet után az Orlai Produkció. A te életedet mennyiben határozzák meg a határátlépések?

Sok határátlépés volt az életemben. A szakmában és a magánéletében is akkor tudsz sikeres és boldog lenni, ha képes vagy a saját határaidon mozogni, állandóan feszegetni, időnként átlépni azt. A komfortzónában maradni biztonságos, de azt a pluszt veszítjük el, amiért érdemes élni. Nekem talán a legnagyobb határátlépés az volt, amikor a sikeres orvosi műszer területről át mertem nyergelni a színház és a kultúra területére.

Az elmúlt évek bemutatói között nagyon sok olyan előadás van, amely feszegeti a határokat, tabutémákat dolgoz fel. Az Orlai Produkció életében mit jelent a határátlépés?

Volt egy sikeres ösvény, ami a minőségi szórakoztató színházi mezsgyét jelentette, de évek óta egyre több rétegszínházi előadást is merünk csinálni, ami jelentős határátlépés volt. Az, hogy hónapokig zárva voltunk, nem volt jegybevételünk, minket is nehéz helyzetbe hoz, a színészeknek minimális a jövedelme, az új darabokat a jegybevétel visszaforgatásából tudjuk finanszírozni. Ennek ellenére három kortárs magyar előadással indítjuk el az évadot. A Határátlépések a Second life alkotóinak egy újabb darabja, a színészek igaz történeteiből indul ki. A Second life-ban több fikciós elem volt, a Határátlépéseknél a történelem és a sors olyan mértékben kúszott az előadás alá, hogy ezek mind igaz történetek magánéletről, a szakmáról, társadalmi kérdésekről. A karantén időszakban kezdtük el próbálni, még zoomon, bizonytalan volt, lesz-e majd lehetőségünk a megszokott módon dolgozni. Kezdünk igazodni a kor adta helyzethez, és abban próbálunk színházat csinálni. Szinte mindent újra kellett tervezni, miközben semmire sem volt biztos válaszunk, a „mi lesz, ha” lehetőségre több variációt kidolgoztunk. A biztonság, a tervezhetőség alapjaiban rengett meg.

Ez a biztonság már két éve a tao megvonásával meginoghatott.

Igen, de az gazdasági szempontból érintette a színházakat. Most az alapjai rengtek meg. Hogy mikor játszhatunk megint a színházakban, mennyire kell a játszás stílusát átalakítani? A bizonytalanság most is fennáll, hisz a vírus második hulláma itt kering körülöttünk. Az első hullámot – drámai következmények nélkül – megúsztuk, de hogy milyen lesz a következő, csupa kérdőjel. Számolnunk kell a közönség reakcióival is, egy része nagyon örül, hogy végre újraindul a színház, sokan még kivárnak. S nekünk tudnunk kell korrekt, megértő, empatikus válaszokat adni.

Egy magánszínház sok tekintetben máshogy működik, mint az állami fenntartásúak. Gondolom, egészen máshonnan is tervez.

Teljesen máshonnan tervezünk, abban is látszik a különbség, hogy most szeptember-októberben megpróbáljuk pótolni, vidékre vinni az elmaradt előadásainkat, s az új bemutatóinkat hozzuk be a budapesti kőszínházi játszóhelyeinkre.

Az előadásaitok nagyjából a felét vidéken játsszátok, ez elég jelentős lábat jelent.

Bizonyos értelemben játszási kényszerünk van, hiszen ha az új bemutatókba befektetett tőke nem térül meg, az új előadások létrehozását kockáztatjuk. Ezért fontosak nagyon a vidéki vendégjátékok. Minél többször játszunk egy előadást, ha kicsi is az árrés, de a befektetett tőkét csökkent. Amikor elindult a pandémia, ijesztő volt, hogy egyáltalán nem lehetett látni, hogyan tudnak majd újraindulni a vidéki előadásaink. Úgy tűnik, a biztonsági előírások betartásával ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Számunkra nagyon fontos a biztonság, így amikor június elején elindultak a próbák, a Produkció minden próbáló és háttérben dolgozó tagjánál megcsináltattuk a szerológiai vizsgálatot. Szerencsére mindenki negatív volt, megnyugtató így dolgozni.

A különböző művészeti ágak gyorsabban vagy lassabban, de reflektálnak az emberiséget érintő katasztrófákra, ahogy ti is reagáltok háborúkra, a beszláni túszdrámára. Idő kell, eltávolodás, hogy beszélni lehessen ezekről vagy terápia az azonnali feldolgozás?

Ez a mi világháborúnk. Más formában, más körülmények között, de valami hasonló történés. Nem véletlen, hogy az évadot három olyan kortárs magyar drámával indítjuk, amelyek tágabb egyéni és társadalmi értelemben is reflektálnak korunk kihívásaira, jelenünk megpróbáltatásaira. Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című drámájának központi témája a családon belüli erőszak; a pandémia fokozottan ráirányította a figyelmet a témára, az abúzus-történetekre. Amikor tavaly ősszel bemutattuk a 23 perc című előadásunkat, itthon nem nagyon fordult elő családirtás, a bemutató óta öt történt. Nem véletlen, hogy milyen témák jelennek meg a színpadon, ennek a szele már akkor itt volt, mint ahogy az abúzus-téma is igen erősen jelen van az alapjaiban hímsoviniszta értékrendű társadalmunkban, csak igyekszünk ezt hárítani. A Határátlépések egyértelműen reflektál minden olyan helyzetre – online oktatás, színházak helyzete, család –, ami a pandémia körül alakult, velünk zajlik. Az első kőszínházi – már ősszel próbáló – bemutatónk, Pass Andrea Nyakunkon a revizor című darabja egy színház belső története napjainkban, friss és fontos előadás lesz.

A szűkülő terekben, a tabukkal teli hétköznapokban mi a felelőssége egy színházzal foglalkozó embernek, mennyire tudatosan kell tágítani ezeket a tereket a színház nyelvén?

Feladatunk, kötelességünk. Bárki megnézi az elmúlt öt év repertoárját, látja, nagyon sok szőnyeg alá söpört témával foglalkoztunk és fogunk is, ameddig tehetjük.

Egy magánszínház, amely kevésbé kötődik állami támogatáshoz, bátrabb lehet?

Addig, amíg volt a tao, úgy gondolom, a magánszínház is bátrabb lehetett, a tao megszűnésével a mindenkori kultúrpolitikának való kiszolgáltatottság érezhetőbb lett. De ez nem jogosít fel bennünket arra, hogy ne beszéljünk ezekről a kérdésekről. Az idei évad egyik bemutatója a Hamis hang, ahogy több korábbi előadásunk, a rasszizmussal foglalkozik. Olyan téma, amiről kötelességünk folyamatosan beszélni. Nem szabad a kultúrpolitika elvárásaihoz igazodni, azt az értékrendet kell a repertoárunkkal, nyilatkozatainkkal képviselnünk, amiben hiszünk. Nem aktuálpolitizálni, de az értékrendet egyértelműen tovább vinni, nyíltan felvállalni, ez a dolgunk.

Miben érződik, hogy kiszolgáltatottabbak lettetek?

Pályázatokon soha nem indultunk, de a taopótlás számunkra is kulcskérdés. Szeretnénk továbbra is betartani, hogy csak a taopótlási pályázaton indulunk. Magánszínház vagyunk, ha mi ezt vállaltuk, tudomásul kell vennünk, hogy nem az állami színházak, a függetlenek számára fenntartott pályázatokból kell részesülnünk, de azt is látnunk kell, hogy ma semmilyen színház nem tud meglenni normatív ártámogatás nélkül.

Mit gondolsz mindarról, ami most az SZFE-vel történik?

Ragályi Elemér levele, ami a nyílt párbeszédet szorgalmazza, nagyon szimpatikus. Hogy legyen párbeszéd arról, mi a jó, amit érdemes továbbvinni, s mi az, amin változtatni kellene. A szakmai indokokkal szembe kell nézni, de ehhez szakmai párbeszédnek kellene kialakulnia az SZFE kérdésében is. Ha ez meg tud valósulni, az jó, de mindenfajta diktátum, ami önkényesen változtat, az nem lenne szabad, hogy 21. századi megoldás legyen.

Van az Állj bele! projektetek, ami összefügg a Színművészetivel is.

Nagyon büszke vagyok rá, a drámainstruktorokon keresztül az SZFE-vel való együttműködésből indult el. Neudold Juli-Gáspár Máté osztályából két fiatal, Csikász Ági és Nagy Zsombor nálunk volt szakmai gyakorlaton. Nagyon tehetséges emberek, fontos új gondolatokat és vérkeringést hoztak az életünkbe. Egyre több előadásunkkal próbálunk nyitni a fiatalabb közönség felé is, de ehhez borzasztóan fontos, hogy az Állj bele! projekthez hasonló közösségi színházi formák egyre nagyobb teret foglaljanak el nálunk, és a közönségünk ebben partner legyen. Ahogy arra is oda kell figyelnünk, hogy a Belvárosi Színház hagyományosabb, és a Jurányiban játszott előadásaink alternatívabb nézőit közelíteni tudjuk egymáshoz.

Gond, ha a három játszóhelynek nagyon más a célközönsége?

Egyáltalán nem, sőt jó, ha van, de nagyon fontos szempont a közönség edukálása, folyamatos új dolgokkal való szembesítése; a színházak jövője ettől függ. Ezért támogatom a független színházakat; olyan progresszív szellemet jelentenek, ami nélkülözhetetlen a színház megújulásában. Hogy a színház aktuális, hosszú távon fennmaradó szórakozási forma maradjon.

Mennyire vagy progresszív?

Annak gondolom magam, nyitott vagyok mindenféle új formára, új színházi nyelvre, sok fiatal rendező dolgozik nálunk. Kötelező a folyamatos megújulás, nem lehet a színházi szcénában maradian gondolkodni. Ha nem haladunk a korral, elmos minket az online világ. Válaszolni kell a kihívásokra.

A biztos működéshez évekre előre kell látni. Hogy lehet most tervezni?

Amiben messze előre látok, hogy az alkotói közösségünket fenn szeretném tartani, és hosszú távon meg szeretném teremteni az egzisztenciális biztonságukat. Ez fajsúlyos döntés, alapja lehet egy hosszú távú együttműködésnek. Másrészt egyre erőteljesebben olyan témákban szeretnék gondolkodni, ami a hétköznapi kérdésekre reflektál. Erre ma nagy igény van, ami nekünk is irányt mutat.

Amiről beszélsz, az egyfajta szervezeti átalakítást is jelentene.

Nem feltétlenül szervezetit, mert az alkotóközösség megmarad ebben a formában. Semmiképpen sem szeretnék egy társulati forma fele elmenni, egy 21. századi magánszínháznak nem ez a megfelelő forma. A projektalapú színházban sem hiszek. A kettő közötti átmenetben gondolkodom, ahol a színészeket is bevonó alkotói műhelymunkák jönnek létre. Azoknál az előadásoknál, ahol a színészek a saját történeteiket dolgozzák fel, jogdíjat kapnak. Ez is újfajta gondolkodás, eddig nem volt jellemző a színházi szcénában.

forrás: https://art7.hu/