Várakozó csend, felhők és madárszárnyak összekoccanása: névsorolvasás a Kőszegi Várszínházban. Gergye, Grisnik, Mészáros. Ki jön ki a táblához? Ki kezdi a felelést?
Induljunk el a kályhától. Peter Brook mondja, hogy bármely üres tér kinevezhető színpadnak. És ha valaki átmegy ezen az üres téren, valaki más pedig pedig figyeli, létrejön a színház. De Brook rögtön hozzáteszi: ha színházról beszélünk, mégse pontosan erre gondolunk. Hogy mire, azt nehéz nyakon ragadni (vörös függöny, reflektorok, csönd és nevezés stb.). Néha azonban megvalósul a tiszta színházi képlet: valaki megjelenik az üres térben, másvalakik pedig nézik. És el vannak bűvölve.
A Kőszegi Várszínház friss kínálatában most három különleges, figyelemre méltó szólóelőadás szerepel. Monodráma, monológ, monotánc, de nem monodráma, nem monológ, nem monotánc. Titokban mindig vannak még mások is a színpadon, talán éppen ebben rejtőzik a színház.
Aki volt – és aki jön is még: Grisnik Petra és Vera
Grisnik Petra Vera című egyszemélyes bemutatója Gelencsér Ildikó ötletéből született meg. A Kőszegi Várszínház művészeti vezetőjének képzeletében jelent meg először a színpadon Grecsó Krisztián (lány)regényének tizenegy éves, a 80-as években Szegeden eszmélkedő hőse, Vera, méghozzá Grisnik Petra előadásában. Ez az a helyzet, amikor a valóság képes állni a sarat a képzelettel folytatott versenyfutásban. A regényből maga a színésznő készítette el a színpadi átiratot (a szerzőtől szabad kezet kapott), a rendezői szerepet Göttinger Pál vállalta. A veszélyhelyzet okán zártkörű várszínházi premieren ott volt Grecsó Krisztián is, elismerően nyilatkozott a látottakról. A felnőtté válás beavatásregénye a Vera, amely eredetileg a kislány nézőpontjából, de szerzői hangon szól. A színpad azonban egyes szám első személyt, hús-vér jelenlétet kíván. Az átiratban Vera szólít meg minket, Grisnik Petra által. De itt vannak a többiek is: a színésznő a hangjával, a gesztusaival a lovagterem emelt színpadára hozza („életre kelti”) a regény más szereplőit. Grecsó Krisztián nem egy regényjelenete különben is színpadért kiált. Trifusz Péter díszlete egyfelől Christót, a nevezetes csomagolóművészt idézi, másrészt ezek a gondosan becsomagolt, stilizált épületek az emlékezés gesztusát hozzák létre: „Csomagodat ne bontsd ki, / ha végínségre jutsz. / Azért véredet ontsd ki, / amiért sírni tudsz.” (Így kezdődik József Attila Biztatója.)
Az emlékezés érzetét erősíti az a díszletelem is, amely a legaktívabban részt vesz a játékban: a sokfunkciós, múlt századi (és ennyi időmeghatározásnak pont elég), masszív iskolapad. Ha kell, bábos paraván, ha kell, lóhát. Játszik, ahogyan a gyerekek. Megmutatja, hogy Verának hogyan kell szétfeszítenie, átlépnie a saját határait. Eszköz, kellék más szinte nincs is. Na jó, előkerül még a kellő pillanatban egy jókora olló (gyerek kezébe nem való). A karanténbemutató után augusztusban Vera ismét a várszínház műsorán.
Aki volt: Mészáros Máté és Fibinger meg a gyógyíró
Ha Vera az iskolapadot növi ki, akkor Fibingernek, Parti Nagy Lajos antihősének a pulpitussal gyűlik meg a baja. A szerző ismeri és megírta a test angyalát, Az étkezés ártalmasságáról című, eredetileg prózaként (regényként, előadás műfaji megjelöléssel) megjelent művében pedig a test ördöge jelentkezik, végzetes túlsúly képében.
Hogy a szövegnek teste van, azt a Parti Nagy típusú szerzők érzékeltetik igazán. Ez a szövegtest egy ideje a színpadon is megtestesül, a színpadi átiratot szintén Parti Nagy Lajos jegyzi. Az Orlai Produkció és a FÜGE előadását a Kőszegi Várszínház hívta meg a lovagterembe, amelynek emelt kukucskaszínpada autentikus tömpemizséri helyszín ehhez a kalandos, önmagát megsemmisítő termékbemutatóhoz. Mészáros Máté itt mondta el csütörtökön este „a legkövérebb magyar ember” mindenféle mederből kicsorduló, mégis – vagy pont ezért – a pulpitusba szoruló, tragikomikus, groteszk és heuréka-élményt nyújtó óriásmonológját.
Mestermunka, amelybe a színésznek estéről estére bele kell halnia. Jelen volt még Ilike („I like”), körülbelül úgy, mint Columbo felesége, és ott settenkedett a függöny mögött a szegény Nyuhin, aki Csehov nyomán a dohányzás ártalmasságáról szeretne már több mint száz éve folyton előadást tartani egy vidéki társaskör színpadán, aztán sok más mellett hamar kiderül, hogy mindig nagyon éhes.
A kisember kapaszkodókat keres, mert nem érti a világot. A világ befoghatatlan, ésszel fölérhetetlen abszurditása jelen esetben abban is megnyilvánul, hogy a saját gyártású, állítólag csodákra képes fogyasztószer, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró (valójában valószínűleg Unicum, mert semmi sem az, aminek látszik), vagyis maga a tömpemizséri közönségnek ajánlott, piedesztálra emelt Termék végül Fibinger vesztét okozza. Mert Fibinger voltaképpen nem is eszik, hanem iszik, de azt folyamatosan. Mégsem mehetünk el szó nélkül a gyógyíró mellett. Az író egyfelől prózai művek szerzőjét jelöli, másfelől meg a lexikon szerint a tejföl köpülésekor, a vaj kiválása után visszamaradó savanyú folyadékot, amely összetételét tekintve leginkább a lefölözött tejhez hasonlít.
Hogy a kétféle jelentés között van-e mélyebb összefüggés, mindegy is, hiszen Parti Nagy Lajos létrehozta ezt a kapcsolódást. A magyarságot az étkezés, vagyis az élet ártalmaitól megmentő gyógyíró egyfelől tehát nincs, másfelől meg van: sok terebélyes és kevésbé terebélyes szövegtest formájában. Testes szószínház ez, a javából. Nagyon megtapsoltuk Mészáros Mátét, aki másfél óra sziporkázás után Fibingerként ott maradt a pulpitus fogságában, színészként azonban kiszabadult.
Aki mindig visszatér: Gergye Krisztián
Egészen már összefüggésben jelenik meg a test Gergye Krisztián táncos-koreográfus előadásaiban. A múlt évi kőszegi szólóbemutatójában eloldozta magát a földtől, hamarosan a fény és a sötétség titkait keresi: testetlen testekkel lép párbeszédbe.
Gergye Krisztián képeiből Levitációk címmel látható kiállítás a lovagteremben. Az egyik képből születik meg az idei bemutató.
