Nem csak bulvárral lehet teltházat produkálni

2018 márciusa óta a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója. Az elmúlt tíz évben színészként és rendezőként is részt vett a színház mindennapjaiban. Tantermi előadásokat is rendezett, így nem meglepő, hogy igazgatósága első felében drámapedagógiai programmal is megújította a műsorstruktúrát. Állítása szerint az elmúlt évtizedben Szeged méltatlanul lekerült a szakmai térképről, ezt szeretné megállítani és a folyamatot visszafordítani. Eddig úgy néz ki, sikeresen teszi mindezt, járványhelyzet ide vagy oda – Barnák Lászlóval beszélgettünk az elmúlt két évad eredményeiről, nehézségeiről, újításairól.

Sokan követték 2018 tavaszán a Szegedi Nemzeti Színház igazgatóváltásának folyamatát. A nyílt levelek, a különböző interjúk és számonkérések kissé „zajossá” tették a pályázást, az igazgatócserét. Ez a kezdet mennyire nyomta rá a bélyegét igazgatóságod elejére?

Nézőpont kérdése, mennyire volt zajos vagy nem zajos a pályáztatás. Együttműködő nyilatkozatokkal is támogattak engem és Horgas Ádámot, a jelenlegi drámatagozat-vezetőt a teljesen szabályosan lezajlott igazgatóváltási folyamatban. A színháznak másfél évvel azelőtt lett új művészeti vezetése: a drámatagozatot Keszég László és Spiró György vette át. Ők hívtak új embereket, ezzel elindult egy felfelé ívelő folyamat, amelynek én is ugyanúgy a részese voltam. Mégis, úgy éreztem, hogy a színház egésze problémásan működik: a szervezés, az előadások színvonala, a műsorstruktúra, a gazdasági rész stb. Ezért is pályáztam, mert elegem lett abból, hogy a négy fal között az ember elégedetlenkedik, és megjegyzéseket tesz, mit lehetne jobban, hogyan kellene másképpen. Én, a hátam mögött négy egyetemi képzéssel – amelyeket tulajdonképpen kíváncsiságból végeztem el – szerettem volna egy új művészeti és működési koncepciót megfogalmazni a színház működésére. Természetesen ilyen esetekben a színházon, a társulaton belül óhatatlanul létrejönnek csapatok valamilyen szubjektív gondolatok mentén. Voltak félreértések, de én mindenkivel leültem beszélgetni. Amikor van egy ilyenfajta változás, akkor ezek az érdekellentétek a folyamat részei, hiszen a művészet érzékeny terület. Az egyének sorsa ilyenkor hatványozottan értékesebb lesz.

Mi volt számodra a legfontosabb igazgatóként az első évadodban?

Megválasztásom után elsődleges célom az volt, hogy minél több olyan területet megismerjek, amelyet korábban színészként és rendezőként nem tudtam. Ősszel nagy lendülettel és egy megújult csapattal indultunk el, amelynek tagjai mind velünk szerettek volna dolgozni és támogatták az elképzeléseinket. Jöttek új emberek, voltak, akik továbbálltak, mások pedig maradtak. Megújult a honlapunk, az arculatunk, a műsorstruktúránk. Olyan rendezők érkeztek hozzánk az elmúlt két évben, akik korábban nem dolgoztak Szegeden, vagy csak nagyon régen. Például Lukáts Andor, Bezerédi Zoltán, Alföldi Róbert vagy a k2 társulat vezetői, Fábián Péter és Benkó Bence, valamint a Mohácsi testvérek.

A közönség felé történő nyitás és másfajta kommunikáció jellemezte az indulást. Ugyanakkor a nyitás nem a koncepció könnyítését jelenti, vagyis nem a vígjátékok, az operettek és a musicalek teljhatalmát, amely révén több nézőt lehetne majd becsábítani a nézőtérre. Sőt, olyannyira nem így lett, hogy a tavalyi és a tavalyelőtti évadban is csupán egy-egy ilyen műfajú előadásunk volt műsoron, és most is ennyi van repertoáron. Elsősorban nem csak ezekkel akarunk és tudunk sikert aratni.

A pályázatodban is megemlítetted a szegedi nézők újrahódítását, ha úgy tetszik, a színházba való „visszatérítését”. A most, általad említett problémák (közönségkapcsolat, műsorstruktúra stb.) is szerepet játszhattak korábban a nézők elvándorlásában?

A megváltozott műsorpolitikánkban fontos szerepet játszott a társulat összetétele, valamint a rendezők személye és az előadások műfaja, milyensége sem elhanyagolható tényező. Az, hogy kik rendeznek egy adott színházban, az mindig mérföldkőnek számít. Fontos az is, mely szerzőktől játszunk darabot, különösen, ha kortárs szerzőről van szó. Ez kétségkívül egy többrétű dolog, de az tény, hogy az elmúlt évtizedben stagnált, vagy csökkent a nézőszám. Sőt évadzárókon az volt az általános tendencia, hogy mindig valamelyik aktuális mesedarabot mint az évad legnépszerűbb előadását emelte ki a vezetőség. Szerintem az nem erősíti egy nemzeti színház presztízsét, ha mindig csak a gyerekdarabok a leglátogatottabbak a színházi év során.

Élt egy olyan nézet is, hogy prózai darabok csak a kisszínpadra kerülhetnek, mert a nagyszínpadok nem bírják el azokat. Ezt rögtön az első évadban cáfoltuk, hiszen a Szentivánéji álomnak (r.: Horgas Ádám, bemutató: 2018. 10. 05. – a szerk.) óriási sikere lett az ifjúsági közönségnél is. A nézőtér frissítése is cél volt, hogy megszólítsuk az el nem ért fiatalokat is. Minden generáció számára szeretnénk izgalmassá tenni a színházat! Hiszen aki gyerekkorában hozzászokott a színházba járáshoz, ő később is, egyetemista korában is jönni fog, ő vált majd bérletet, vagy veszi át a nagyszüleitől vagy szüleitől a már meglévőt. A bérletes generációváltásra is figyelünk, hiszen a mai napig ez a réteg adja egy színház törzsközönségét, az anyagiak és a nézőszám tekintetében sem elhanyagolhatók. Ők kezdtek megfogyatkozni az elmúlt tíz év során, és Szeged helyett inkább más, dél-alföldi városok színházaiba váltottak bérletet. Vagy egyenesen Budapestre mentek. Ezért a néző felé kellett szemléletmódot váltanunk, olyan rendezőket kellett hívni és olyan címeket kellett adni, amelyekért eddig a közönség nagy része inkább a fővárosba ment.

Ezek az újítások szervezési reformokat is kívánnak.

Eddig sok esetben az adott hónap nyolcadik vagy tizedik napján jött ki a következő havi műsor. Például, szeptember 8-án vagy 9-én tudták meg a nézők is, meg a színház csapata is, hogy mit fogunk játszani októberben. Ebből kiindulva nekem nagyon fontos volt, hogy a színház és a közönség is tudjon előre tervezni, tehát szeptemberben már a novemberi műsorral is tisztában legyenek a diákok, a bérletesek, a pedagógusok, a műszak – mindenki.

Az online felület megújításával pedig még több embert értünk el. Figyelünk most már arra is, hogy miután felkeltettük az érdeklődést, a néző azonnal, egy klikkeléssel tudjon már jegyet váltani, mondjuk, a Facebook-oldalunkon. A pandémiás időszak ráadásul végig az online térről szólt, így külön jól jöttek ezek a korábbi fejlesztések. Ezeket fontosnak tartottam, mert úgy vettem észre, ezek a módszerek és a 21. századi tendenciák korábban nem épültek be a színház marketingjébe.

Komplex látású, sokféle területen tanult igazgató vagy. Egyszerűbb ezzel a sokrétűséggel az igazgatói székbe ülni, mintha „csak” rendező vagy „csak” színész lennél?

Nagyon sok színházigazgató van, aki a feladat elvállalása után kezd el a marketing, a gazdálkodás és a jogszabályok területén tanulmányokat folytatni. Ezek mind-mind szükségesek egy színház vezetéséhez. A művészeti ambíciók mellett az is nagyon fontos, hogy az igazgató naprakészen reagáljon a törvényi vagy jogszabályi változásokra, amelyek akár ünnepnapokon is érhetik az embert. Amire eljuthatnánk oda, hogy megnyugodhatnánk, addigra mindig van egy újabb változtatás, újabb módosítás, amely megint hosszú hónapokra bizonytalanná teszi a működést és újabb kihívásokat ad. Az egyetemi tanulmányaim abban segítenek, hogy tudom, mikor hova kell fordulnom kérdéses esetben, de alapvetően ezt a munkát és azt, hogy ez mivel jár, a folyamat közben kell megtanulni és megtapasztalni.

Színházpedagógiai program is indult a színházban két éve. Az elmondottak alapján a Kállai Ákos vezette Kooperáló „csupán” azért jött létre, hogy kinevelje magának a színház a következő közönség-generációt?

Természetesen az érzékenyítésről, a közös beszélgetésekről is szól ez a program. Elindítottunk drámacsoportos foglalkozásokat is a színházon belül gimnazistáknak és felnőtteknek is. Azáltal, hogy színházpedagógusaink a drámapedagógia és színházpedagógia módszereivel dolgoznak fel előadásokat és témákat, fejlesztik a diákok személyiségét, valamint a közösséget is. Akik ily módon a színházhoz is kötődnek. Az, hogy ezekből az alkalmakból milyen „haszna” lesz majd a színháznak, csak később derül ki. A legfontosabb az, hogy megtapasztalják, a színház nemcsak szórakoztat, hanem lelki és szellemi táplálékot is nyújt nekik, illetve segít a problémák feldolgozásában. Ha ezt jó közösségben éli meg egy fiatal, még szívesebben visszatér.

Az énekkarunk tagjai és a színház önkéntesei is részt vesznek egy-egy drámacsoportos kurzuson. Így ők is más szempontból tapasztalhatják meg a színházi munkát. Ilyesfajta eszközökkel szeretnénk erősíteni a közösségi és a társulati létet. Hiszen az, hogy egy előadóművész hogyan érzi magát egy társulatban, az meglátszik a színpadi jelenlétében is.

Talán ez a külső-belső megújulás az, amely ennyire csábító a magyar színházi élet jelentős alkotói számára, akik az elmúlt két évadban sorra feltűntek Szegeden?

Bízom abban, hogy megéreztek valamit ebből a kohézióból, amit mi erősítünk. Abban is bízom, hogy a műsorpolitikánk, a darabválasztások és a megújult társulat tükröz egy olyanfajta művészi elképzelést, amelyhez szívesen csatlakoznak más alkotók is. Próbálunk nyitni a friss, a korszerű, a környezetünkre reagáló rendezők irányába, a jövő évadban például párhuzamosan rendez nálunk Szikszai Rémusz és Alföldi Róbert is. Úgy látom, az elmúlt két évad eredményei – a szakmai visszajelzések és a nézőszámok alapján – igazolják: az irány helyes. Bebizonyítottuk, hogy nem csak bulvárral lehet teltházat produkálni. Lehet fogyaszthatóbb módon tálalt, friss szemléletű előadásokat is nyújtani a nézőnek, amivel könnyebben tud azonosulni. Tulajdonképpen ez volt, és ez a célunk Ádámmal.

Székely Csaba legújabb drámája mellett a következő évadban a Sirály is színpadra kerül, a te rendezésedben. Mennyire tartod fontosnak a klasszikus és a kortárs kínálat közötti egyensúlyt?

A kettő együtt létezhet, egymás mellett. Amiként a magyar darabok és a világirodalmi történetek közösen alkotják a friss repertoárt. Egy nemzeti színháznak egyszerre kell a nemzeti kultúra hagyományait megőrizni, ugyanakkor a kultúra progresszív fejlődését is szolgálni. Ezt a szemléletet követjük akkor, amikor Pintér Béla-darabot mutatunk be. Igaz, a Parasztoperát már több helyen játszották, de azzal, hogy mi az Újvidéki Színházzal koprodukcióban csináljuk meg, Keresztes Attila rendezésében (a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti aligazgatója – a szerk.), létrejön egyfajta kulturális híd, amely összeköti ezt a háromféle színházat és a háromféle, magyar ajkú közösséget is. Így is reflektálunk a trianoni évfordulóra, talán jobban is, mintha csak beszélnénk róla, vagy elővennénk egy olyan történetet, amely azt a kort dolgozza fel.

A számos vidéki és a budapesti Nemzeti Színház mellett regionális szinten mekkora felelőssége van a Szegedi Nemzeti Színháznak a kultúra közvetítésében?

Nyilván vannak alapvetések, hogy milyen fajta, úgymond, kötelező feladatokkal jár egy nemzeti színház működtetése. Ebből a szempontból a szegedi kiemelkedik a sorból, hiszen itt az elmúlt években és a jövőben is az lesz a jellemző, hogy legalább három operát és két táncelőadást mutatunk be, utóbbit a Szegedi Kortárs Balett előadásában. A Szegedi Szimfonikus Zenekar is állandó partnerünk. A kötelező feladatokon túl a színházunk eddig is többet vállalt. A regionalitás fontos, már csak a határon túli kapcsolataink miatt is. Nekünk könnyebb is ez, hiszen a város a határhoz közel helyezkedik el. De ezen túlmenően sokkal fontosabb a művészeti cél, amelyet az adott nemzeti színház vállal. Ez különböztet meg minket.

Kooperáltok a külhoniakkal és a fiatalokkal egyaránt. Mi a helyzet a független társulatokkal?

Most, hogy rákérdezel, az jut eszembe, hogy tulajdonképpen mi mindenkivel kooperálunk! Az első évünkben én már beemeltem a szegedi MASZK Egyesületet. Ők szervezik már harminc éve a Thealter Fesztivált is, így őket azonnal integráltuk a műsorunkba. A Hétfői Függetlenek, azaz a HétFü elnevezésű program keretében minden hónap egy adott hétfőjén az Egyesület hív meg egy előadást a mi Kisszínházunkba. Jelképes összegért a MASZK rendelkezésére bocsátjuk a színházat, ezenfelül övék a teljes jegybevétel, pluszt szerezvén így a pályázati támogatások mellé. A mi nyereségünk pedig az, hogy olyan társulatok érkeznek hozzánk, akikkel a mi színészeink – a ráérés vagy az utazás nehézsége miatt – nem tudnának találkozni, de ezáltal ők is részesévé válnak az előadások nyújtotta élménynek. A nézők is láthatnak olyan művészeket, akikre kíváncsiak, és nem kell ide-oda utazniuk az élményért. A HétFünek köszönhetően járt már nálunk az Orlai Produkciós Iroda, érkeztek hozzánk a Jurányiból, az Átriumból, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházból vagy a Szkénéből is. Sőt, az Imre Zoltán Program (a 2017-ben létrehozott Program célja lehetőséget biztosítani az ifjú táncművészek számára a bemutatkozáshoz, segíteni pályakezdésüket és kijutásukat a nemzetközi színtérre – a szerk.) keretében még fiatal koreográfusok előadásaival is megismertettük a közönséget!

A járványhelyzet után hogyan terveztétek meg az évadot? Akár anyagi, akár műfaji, akár munkabeosztási szempontból?

Kevesebb bemutatóval számolunk, hiszen a tovább játszandó előadásaink száma is megnőtt. Az elmaradt, pótlandó előadások miatt – ez nálunk hetven darabot jelent – az őszi időszak hamarabb fog kezdődni, előbb indul az évad. Kevesebb saját bemutatónk lesz, több lesz viszont az együttműködés. Jövőre a Cooperával együtt állítjuk színpadra a Szöktetés a szerájbólt. Az operabarátoknak is többet szeretnénk adni egy operabeavató sorozattal.

Ez egy átmeneti évad lesz, óvatosan kell terveznünk még úgyis, hogy a tavaszi premierek áttolásával tizenhárom bemutatónk lesz jövőre! Nyilván mi is figyeljük, mit csinál a többi színház, a színházigazgatók folyamatosan értekeznek és kommunikálnak egymással, az államtitkársággal is állandóan egyeztetünk. Látjuk, halljuk, figyeljük, meghallgatjuk egymást. Természetesen a nemzetközi példákat sem hagyjuk figyelmen kívül. A korlátozások feloldásával a társulat, a szakma és talán a nézők is megnyugodhatnak, hogy újra teljes lesz a színházi élmény.

Túlsúlyban lesznek a könnyedebb, a „karantént feledtető” darabok?

Az évadzárón azt mondtam, hogy mi nem a könnyebb utat, a puszta szórakoztatást és könnyedséget választjuk ezután a helyzet után sem. Az, hogy az 1984 lesz az első bemutatónk a nagyszínházban, Horgas Ádám rendezésében, a Kisszínházban pedig a Sirállyal nyitunk, úgy érzem, meghatározza azt az utat, amelyen a színház szeretne továbbmenni. Nem gondolom, hogy a könnyedebb darabokkal könnyebben jutunk el a nézők szívéig vagy a rekeszizmáig. Sőt! A színház rendelkezik egy olyan jelrendszerrel, ami segít feldolgozni mentálisan a problémákat. Szerintem nem szerencsés a színpadon direkten szembesíteni a nézőket azokkal a helyzetekkel, amelyeket átéltek az elmúlt hónapokban. Viszont áttételesen ezekben a darabokban megtalálhatják ugyanazokat a kérdéseket, amik foglalkoztatták őket. Az biztos, hogy a járványhelyzet okozta sokk nem tűnik el nyomtalanul az emberekben, bár az utcán járva azért úgy látom, sokan túltették már magukat a karanténon.

Én az egyetemen nem rajongtam az „értékeld magad” módszerért, de később rájöttem, hogy van azért ennek is haszna. Éppen ezért megkérdezlek: hogyan értékeled az elmúlt két évad munkáját?

Időnként előveszem a pályázatom. El szoktam olvasni, mik azok a pontok, amelyeket még meg kell valósítani. Van benne még jó pár! Azért is tettem anno nyilvánossá a pályázatomat, hogy ne csak én, hanem más is össze tudja hasonlítani a leírtakat a megvalósultakkal. Én úgy látom, hogy van különbség a korábbiakhoz mérten, de ebben nagyon sok munka is van. Időnként fárasztó és idegőrlő tevékenység. Ám amikor azt hallom a munkatársaktól, hogy az ő ismerőseik korábban nem nyaggatták őket, hogy szerezzenek nekik színházjegyet, most meg nem hagyják őket békén – na, ez egy jó visszajelzés!

Sok mindent kell összefésülnöm, hogy ez jól működhessen. Néha úgy érzem, a színház voltaképpen egy hatalmas mamut, amelybe nagyon nagyot kell belerúgni ahhoz, hogy elmozduljon bármilyen irányba… ez egy folyamatos küzdelem, de gyorsan mérhető az eredmény! Ebből a szempontból pedig nagyon hálás munkakör, kiváltképp azért, mert tudok támaszkodni a munkatársaimra. Ez fontos alapvetés, mert a színház tényleg csapatmunka. Egyszemélyes a döntési mechanizmus, de ez csak úgy működik, ha ott vannak a többiek is, akik segítenek és megosztják a tapasztalataikat. Mindezzel együtt úgy érzem, az elmúlt két év igazolta, hogy mégiscsak érdemes volt megírnom azt a pályázatot.

forrás: https://dunszt.sk