GRECSÓ KRISZTIÁN: VERA
monodráma, színpadra átdolgozta és előadja: GRISNIK PETRA
Sokszor mondtam már, hogy Grecsó Krisztiánt minden mélységben, hosszban és szélességben, de leginkább magasságban példaképemnek tekintem. Nehéz elhinni, tudom (mindjárt kifejtem, miért nehéz), de az ELÉG AZ HOZZÁ című könyvem már majdnem kész volt, amikor a februári könyvbemutató után olvasni kezdtem a VERA-t. Semmit, készakarva semmit sem olvastam előtte róla, mert a nagyon várt, a nagyon vágyott könyveket és filmeket szeretem úgy megkapni, hogy a teljes ismeretlenségből zuhanjanak rám, lepjenek meg, legyen homályos rejtély, ne tudjam, miért és hogyan lett a cím, honnan és merre akar vinni, csak a fehér lap legyen, TABULA RASA.
Nem csoda, mennyire megdöbbentem, hogy Grecsó VERÁ-ja egy tízéves kislány, a narrátor, a mesélő, a főszereplő, Vera, egy iskolás lány. A döbbenet annak szólt, hogy az én könyvem narrátora, mesélője, főszereplője, Eszti is éppen tízéves (nálam ugyan folyamatosan növekszik a leány, míg Grecsónál sűrűbb és rövidebb időt ölelnek fel a történések, így az ő Verája mindvégig ennyi idős marad a regényben.) Nagyon hasonlóképpen képzeltük el a főhősünket, csak nekem sokkal könnyebb volt, hiszen én valóban voltam tízéves kislány, míg Krisztiánnak nem adatott meg ez a nagyszerű lehetőség. A Vera mindenesetre tökéletesen betalált nálam. Tökéletesen passzolt hozzám a narrátor gyermek-hangjával, a végtelen őszinteséggel, a nyolcvanas évek világával, az első szerelemmel, a felnőttek érthetetlen viselkedésével, titkokkal, szorongással, és egy gyermek küzdelmével, melyről - Krisztiánhoz hasonlóan -, én is mindig azt vallom, egy felnőttnek nem szabad elfelejtenie, hogy volt gyermek, hogy fájt, ha nem értették, hogy mennyi szót, érzést, kételyt fojtott magába, hogy mennyi kérdést nem mert feltenni, hogy hányszor érzett halálos kétségbeesést a szülei számára jelentéktelen dolgok miatt. Grecsó Krisztián olyan felnőtt lett, aki nem felejtette ezt el, és abban bízom, hogy még sokan nem felejtettük el.
Nem felejtette el Grisnik Petra sem, aki talán ugyanúgy megszerette Verát, ahogy én. És lehetősége adódott arra, hogy Vera legyen a színpadon egy tökéletesen megkomponált monodrámában. A monodrámáktól én mindig kicsit félek. Attól, hogy a színész a színpadon egyedül lesz, magányos lesz, társtalan, hogy ez az érzés majd kibújik a monodráma apró szakadásain, és akkor sajnálni fogom, szorongani miatta, hogy ne bukjon el, és végül meg és ki akarom majd menteni darabból. Grisnik Petrát azonban nem kell megmenteni. A legelső pillanatban övé az egész színpad, a Trifusz Péter által megálmodott körben álló fák, és a gurítható, felnyitható, forgatható iskola-pad társaiul szegődnek, és már nincs is egyedül. Petra játékában nem egy, nem két, de valamennyi szereplő megjelenik. Gond, zökkenés és hiba nélkül vált arcot, hangot, magasságot, habitust minden pillanatban, párbeszédeket játszik le nekünk, Veraként sír, papaként szidalmaz. Játszik vele a kabát, a cipő, a felvont szemöldöke, a könnyes szeme, az ujjai az arcán, a légies végtagjai, mind képesek bármelyik szereplő bőrébe bújni félreérthetőség nélkül. Cseppet sem zavarja a nézőt, hogy a színpad szélén álló fa egyszer papa kabátjába bújva férfivá lesz, máskor nyafogva változik egy kislánnyá, Sárivá, vagy egyszeriben bekopog, mint egy váratlan vendég, Béla bácsi. És a gurulós padról is mindenki elfelejti, hogy iskolapad, mert lehet titkokat rejtő doboz is, mély, sáros gödör, szónoki pulpitus vagy puha ágyikó. Grisnik Petrának nem kell sem partner, sem bonyolult díszlet ahhoz, hogy maradéktalanul előadjon egy regényt, hogy nevettessen, hogy megríkasson, feszültségben tartson és megnyugtasson az első pillanattól a 70.perc végéig.
A Grecsó Krisztián regényéből készült monodrámát a Kőszegi Várszínház, Grisnik Petra és Göttinger Pál hármasa hívta életre (a díszlet pedig Trifusz Péter munkája). A Magvető Caféban októberben még egyszer megtekinthető. Legyetek résen, vegyetek jegyet, ha lemaradtok, harcoljatok ki még harmadik és negyedik alkalmat is!
