Én magát a műfajt szeretem

Beszélgetés Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével

– Hogyan kerültél Szegedre?

– Az igazgató, Barnák László hívott. A prózai tagozaton egy év alatt sikerült jelentős megújulást elérnie, de – mint mondta – úgy érezte, hogy az operatagozat valahogy egy helyben topog, és szeretné, ha az is megújulna. Hosszú tárgyalásokat folytattunk, mielőtt igent mondtam, mert bár a feladat nagyszerű, de hatalmas: a következő egy-másfél évben át kell alakítanom, újjá kell szerveznem, korszerűvé kell tennem egy régóta egy helyben topogó operatagozatot mind működési, mind művészi szempontból. Ez hatalmas munka. Vezető kollégák közül többen is felhívtak, és csak annyit mondtak: nagyon bátor vagy! Nem tudom, hogy rémisztgetésnek vagy biztatásnak szánták-e... Többek közt arról is beszéltünk, hogy én – sokakkal ellentétben – nagyon hiszek a társulati létezésben, tehát meg kell őrizni a társulatot, és azt kell kitalálni, az a mostani időkben hogyan fejleszthető. Az adminisztratív tennivalók mellett azt a feltételt szabtam, hogy az operatársulatnak évi öt címet kell játszania, ha valóban operaéletnek nevezhető dolgot szeretnénk produkálni. Egy nagyszínpados és egy kisszínpados teljesen saját produkciót, egy koprodukciót vagy régi legendás szegedi előadás elővételét, egy koncertszerű operaprodukciót. Valamint Szegeden is elkezdem az operabeavató sorozatot, amelyben a Bohémélettel foglalkozunk majd, mert ezzel a darabbal szeretném kezdeni a rákövetkező évadot. Ezeket kiegészítendő még egy-két sokkal kisebb, ám az opera műfajához köthető dolgot is tervezek.

– Voltaképpen mekkora operatársulatról van szó?

– Jelenleg kicsiről, és én sem tervezek nagyot. Hat közalkalmazotti státuszú magánénekesről és a kórusról, a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak pedig szerződéses kötelezettsége a színházi előadásokon való közreműködés, szimbiózisban él az operatársulattal.

– Szabad kezet kaptál?

– Ezt az évadot készen kaptam. A következő évadot viszont már én állítom össze, és megpróbálom összhangba hozni a társulat és a színház lehetőségeit az elképzeléseimmel. Ennek része az a „lombikprogram”, amelyet már most elkezdtem beindítani, és amelynek lényege, hogy az operatársulat maga nevelje ki fiatal művészeit.

– Ez olyasvalami, amit másutt operastúdiónak neveznek?

– Részben igen. De egy vidéki színház kórusa tele van frissen végzett pályakezdő énekesekkel, akik énekkari művészként kezdik, aztán kisebb-nagyobb feladatokat kapnak, és a végén, ha olyan a csillagok állása is, szólistává érnek. Szegeden minden adott ehhez. Most hallgattam meg a kórus tagjait, akik közül tizenkilencen abszolút alkalmasak arra, hogy elkezdjünk dolgozni, és előbb-utóbb komolyabb feladatot kapjanak, néhányuk négy-öt éven belül, mások pedig akár rövid időn belül is terhelhetők. A meghallgatás után minden kórustaggal leültem beszélgetni, és elmondtam, mit várok tőle, mennyi időnként jelentkezzen nálam. Ők állandóan kapnak majd külön feladatot, és minimum havi rendszerességgel meghallgatom őket. De az énekkar testületi identitásának erősítésére kitaláltam azt is, hogy évente egyszer legyen egy saját, a capella kóruskoncert, amikor a kórustagok nem valaminek a részei, hanem ők maguk a produkció. Erre már az első évadban is sort kerítünk. Velük minden évad végén létrehozunk egy önálló operaprodukciót is, amelyre nem hívunk külsős szólistákat, csak a kórus tagjai működnek közre. Ott kiderül, hogy amit az illető énekessel egész évadban dolgoztam, az egy éles helyzetben épp mennyit ér. Így mindenki folyamatosan tud fejlődni, és nem úgy, hogy bedobjuk a mélyvízbe, aztán vagy tud úszni, vagy nem... Mindehhez felkértem Vajda Júliát és Kovácsházi Istvánt énekmesternek. Ők foglalkoznak a kórustagok énektechnikai fejlődésével, én csak zenei kérdésekben tudok tanácsot adni. Így lehetnek Szegednek újra fiatal, saját arcai. Egyébként Szeged korábban is ilyen lombikként működött, gondolj csak bele, milyen énekesek, karmesterek, rendezők indultak onnan, illetve teljesedtek ott ki. Akkor leszünk eredményesek, ha két éven belül el akarnak majd vinni tőlünk embereket. Ez nem jó vagy rossz, ez a dolog természetéhez tartozik. A gázsikat illetően soha nem fogunk tudni lépést tartani az Operaházzal, de ha egy valóban tehetséges, fiatal társulatot sikerül építenünk, és velük izgalmas előadásokat fogunk játszani, akkor szükségszerűen ez lesz a következmény.

– Milyen repertoárban gondolkodsz?

– Jelenleg egyetlen szempont számít, az, hogy a színház ki tudja állítani az előadást. A szeptemberben kezdődő évad műsorát még nem én állítottam össze, de megpróbálom minimum döntetlenre kihozni. Ennek az évadnak a legfontosabb feladata, hogy visszahódítsuk a közönséget az operába.

– A közönségnevelést mostanában mindenütt égetően fontos feladatnak tekintik, a nagy zenekarok és operaházak rendszeresen indítanak olyan közönségnevelő programokat, amilyenekre ilyesformán korábban nem volt szükség, hiszen sokan „von Hausaus” jártak koncertre és operába.

– Itt most adott egy város, amelyben nagy hagyománya van az operajátszásnak, ugyanakkor egyetemi város is, tehát nem a nulláról indítok. Ha nem sikerül behozni a közönséget, akkor én hibáztam, nem ők. Őszintén szólva ezért is vállaltam el az állást. Itt most kiderül, hogy egyáltalán van-e képességem erre a fajta zenei vezetésre. Ha lepattanok róla, akkor egy kérdéssel kevesebb a saját és a rólam gondolkodók életében.

– Korábban is volt ilyen ambíciód? Alkatilag vezető vagy, fontosnak tartottad, hogy papíron is vezető beosztásod legyen?

– Nem, soha nem volt ilyen ambícióm. És ez jó hír Szegednek, hogy nem azért megyek oda, mert másutt már nem tűrnek meg. És az is jó hír szerintem, hogy én nem halok meg, ha nem vezényelhetek valamit el, ergo azért megyek oda, mert a társulattal szeretnék foglalkozni. Én magát a műfajt szeretem, nem a légkaszabolást. Az új produkció érdekelt mindig is, nem a karmesteriárok-perspektíva. 

– Voltaképpen hány operaelőadásról beszélünk Szegeden egy szezonban?

– Jelenleg kevésről. Régen egy évadban általában négy opera volt műsoron, és ezeket átlagosan tizenöt estén játszották. Tehát hatvan körüli volt az előadásszám. Ez lenne a normális szerintem egy olyan színházban, ahol prózát, operettet és musicalt is játszanak. Jó lenne, ha ezt esetleg három éven belül ismét elérnénk.

– Mit mutatnak a számok? Most mekkora az érdeklődés?

– Az operabérletesek száma 250 alatt van. Ennyi ember a nagyszínház egyharmadát sem tölti meg. A nagyszínház látogatottsága a mostani évadban 50 százalék fölötti, és 80 százalék fölötti a kisszínházé.

– Csak tájékozódásképpen: a prózai előadásoknál mi a helyzet?

– Ott sokkal jobb, bár azért sokat dob rajta, hogy az egyéb zenés előadások, az operettek és a musicalek teltházasak, de ezzel együtt a prózai színházi előadások is 80 százalék fölöttiek. Szegeden a musical- és az operettbemutatók évente váltják egymást. Végignéztem az elmúlt húsz év előadásairól készült összesítéseket. A Csárdáskirálynőt és a Marica grófnőt nagyon régen játszották, szeretném újra műsorra tűzni őket. Nekem személyes nagy kedvencem Offenbach, de tudom, hogy nálunk nem különösebben népszerű, a magyar közönséget rá kell szoktatni a műveire. Erre is teszek egy kísérletet szépen, lassan. De kezdeni nem ezzel kellene, hanem mondjuk a Csárdáskirálynővel egy jó rendezésben. A musicalek közt a Broadway-musicaleket szeretem igazán. Ha kicsit belegondolunk, ezek a musicalek ma ugyanazt a szerepet játsszák a zenés színházban, mint annak idején a belcan­to-operák. Olyan énekesekre vannak írva, akik „nagyot tudnak énekelni”, látványosan, egy-egy ária végén magasan és hangosan. A belcanto is ja­varészt erről szólt a maga korában, a szerzők nem bonyolították túl a dolgot, nem adtak postára nagy üzeneteket. Azokat a musicaleket kell megtalál­ni, amelyek megfelelnek ugyanazoknak a követelményeknek, amelyeknek an­nak idején ezek a belcanto operák. Ezek lehetnek alkalmasak arra is, hogy a fiataloknak trendi legyen színházba járni.

– Szegeden olykor ragyogó operarendezéseket lehetett látni, hirtelen Kovalik Balázs neve jut az eszembe, aki ott kezdte pályáját, és akivel szakmai kapcsolatban álltál. De az ő emlékezetes Turandotja és Sevillai borbélya tényleg csak kettő a fontos rendezések közül. Ki mindenki fogja rendezni az operatársulat előadásait?

– Engem azok a rendezők vonzanak, akik nem külsőséges eszközökkel akarják elintézni az előadást, hanem „belemennek” a darabba. Miközben persze világos, hogy a képzőművészeti elem is mennyire átjárja az operát, de a lényeg mégiscsak az lenne, hogy a rendezés mennyire ragadja meg a darab zenei lényegét, mondandóját. Egyébként ragyogó Puccini-estet láttam nemrég Szegeden, Göttinger Pál rendezésében: A köpenyt és a Gianni Schi­cchit. A köpenyben a legtradicionálisabb ízlésű nézők is örömüket lelhették, gyönyörű, realista díszletet láthattak, majd következett a Gianni Schicchi, teljesen bolond rendezésben, amelyben a címszereplő kék szerelőoverallban érkezik a végtelenül elegánsan és modernül öltözött gyászoló családhoz. Önmagában ez az egy elem is képzőművészeti gondolkodású, de mélyen a darabban gyökeredzik. Szeretem, ha a rendező a zenéből indul ki, és nem szeretem a zenére „aggatott” dolgokat, „üzeneteket”. Nagyon sok teljesen tradicionális előadás is közel áll hozzám, ha a szereplők képesek felizzítani a darab emberi tartalmát. Juronics Tamás hamarosan nálunk is színpadra kerülő Szöktetés a szerájból-rendezésének szereplői modern ruhát viselnek, de maga a rendezés nagyon is épít a tradíciókra, és az emberek közötti viszonyokra koncentrál. Nekem az olyan rendezőkhöz húz a szívem, akik ezeket az ember-ember közötti viszonyokat igyekeznek megragadni, és számomra mindegy, milyen korban vagy külsőségek között, csak a külsőség szolgálja őket és ne fordítva. Nem szeretem azt a hideg rendezői világot, amelyből hiányoznak az érzelmek, a színrevitel pedig csak „okosan” igyekszik elénk tárni a művet. A Figaro házasságánál aligha létezik okosabban megírt mű, megfogalmazható nagyon hidegen is, de a darab biztosan ledobja magáról azt az elbeszélésmódot, ami csak erre épít. Egyszerűen a zene számon fogja kérni az érzelmeket, mert mindig és következetesen ezt a központot támadja az ember szervezetében. De szeretnék fiatal rendezőknek is lehetőséget adni: Ascher Tamással beszéltünk is már róla, hogy a „lombikprogram” előadásaira meghívnánk a Színművészeti Egyetem zenésrendező-hallgatóit. Egy közös koncepció alapján mindegyikük megrendezhetné az előadandó opera két-három jelenetét, és így állna össze az előadás. Szerintem ebből nagyon izgalmas és friss dolgok jöhetnek létre, amelyek minden érintettnek fontos tapasztalatokat nyújtanának. És így könnyebben előléphet ebből a generációból is az, akinek a rendezéseiről a következő 30 évben beszélnek majd. Más kérdés, hogy az egyetem mostani vérzivataros helyzetében lesz-e bármi is ebből, de nagyon szeretném, ha ez az ötlet megvalósulna, hiszen kölcsönös előnyökkel járna mindenkinek.

– A személyes életedet hogyan érinti ez a munka? Rengeteg mindennel foglalkozol, munkád nagy része Pesthez köt. Átteszed a székhelyedet? Mennyit leszel Szegeden?

– Mint talán az eddig elmondottakból is kiderül, sokat. Pesten van öt színpadi produkcióm, ezekből le kell adnom sok mindent a váltóimnak. Ha pénzt akarnék keresni, akkor nem Szegedre mennék... Most viszont abban az élethelyzetben vagyunk feleségemmel, hogy meghozhattuk ezt a döntést.

– Végeredményben nagyon idejében jött a feladat, a lehető legjobb korban vagy...

– Egyfelől igen, hiszen most vagyok kerek negyvenéves, de ha körülnézünk a világban, már öregnek számítok, nézd csak meg a német operaházakban működő 26–31 éves főzeneigazgatókat. Nagyon jó rendszer, hogy vannak ilyen B és C kategóriás színházak, ahol a fiatalok minden létező falnak nekiütköznek, ami felkészíti őket, hogy 40–45 éves korukban – elvben szakmai éhségük csúcsán – már komoly házakat irányítsanak. Természetesen én is sok falnak neki fogok ütközni. Másfelől viszont tizenhét éves koromtól dolgozom színházaknál, visszatekintve végig minden mintha efelé mutatott volna: a korrepetitorság, a betanító korrepetitorság, az asszisztens karmesterség, az Oberfrank Géza vagy a Kovalik Balázs mellett töltött idők, a zeneakadémiai évek, aztán a független produkciók, majd az, ahogy „berugdaltak” a zenekari árokba, és először színészekkel, később énekesekkel megtanultam vezényelni. Két prózai színház zenei vezetése után az Operettszínház első karmesteri posztját töltöttem be. Az enyémnél klasszikusabb operai pályafutást nemigen találni. Rengetegen indultak így, végigjárva a szamárlétrát, aminek nagy előnyei vannak, hiszen így azért nem könnyű az embert megvezetni. Ambicionálni mindezt tényleg sosem ambicionáltam, de mintha az egész eddigi életem tényleg efelé mutatna. Ugyanakkor életem végéig elsősorban zeneszerző vagyok. A komponálás tölt föl, az tart rendben minden szempontból. A színház nagyon izgat, ott olyan dolgokat tudsz elmondani, amilyeneket más eszközökkel nem lehet. Ám ha egyszer valamilyen okból választanom kellene, azonnal, egész biztosan gondolkodás nélkül a zeneszerzést választanám. De nekem ez részben nagy kaland, részben pedig próbálkozás, hogy segítsek a társulatnak, valamint hogy kipróbáljam magam, képes vagyok-e valahol „berobbantani” az opera iránti érdeklődést.

forrás: https://www.es.hu/