SZERETNI ELFOJTÁSIG…

…avagy mégazonis túl. Mert sokszor ez nem is tudatos, úgy megy ez már nekünk, mintha ékszíj hajtaná bennünk az érzelmi analfabetizmusunknak ezt a sajátosságát. Ki, mi állítja meg az egymás melletti elbeszélésünknek ezt a fajta száguldó érzelmi defektusát? Alan Ayckbourn Hogy szeret a másik című komédiáját Göttinger Pál szabta, igazította át a Belvárosi Színházban egyre sodróbb tempójú kalamajkává arról, hogy hogyan élünk élhetetlenül, miközben leginkább önmagunk idegeire megyünk, hisz a többiekétmár teljesen lelaktuk. Ez az előadás nem a tartalmával lep meg, hisz ilyen patent vígjátékot sokat láttunk és még fogunk is látni, ám a rendezés és a játék hihetetlen pontosan kicentizett ütemétől kapkodjuk a fülünket, szemünket – eleinte csak a külsőt, majd a belsőt, a lelkit is.

A színpad teljes terjedelmében egy nappali, sőt nem egy, hanem mindjárt egymás mellett, egymásba átjárhatóan kettő is: egy polgári életszínvonalat görcsösen mutatni akaró és egy amolyan átlagos, kispolgári, napi nyolc órán át a hivatalban igát húzóé (díszlet: Ondraschek Péter). Mert itt, Göttinger Pálnál semmi sem egymás után következő, egyik életet a másik után egyenként megmutató, hanem szimultán, egymás melletti, amolyan párhuzamosan futó két filmkópia.

De nem a játékidővel, nem is a hellyel akart a rendezés takarékoskodni, hanem leginkább a mi befogadói türelmünkkel. Hisz ez a darab tipikusan angolszász vígjáték, angolosan sajátos – számunkra talán sokszor suta poénokkal, helyzetkomikummal –, ám így, egymás mellett futó két tekercsként elénk téve, egészen sajátos játékmódot, értelmezési síkot nyer Göttinger Pál olvasata. A lehetetlenség, a lehetetlenkedés netovábbját, ami nem vizuális, hanem mentális börleszket eredményez, olyat, amiben mi mindnyájan, kivétel nélkül, élünk, mozgunk, vagyunk.

Zajlik, pörög itt az a nagybetűs, végtelenül semmitmondóan átlagos, szürke, vagy épp rózsaszínre hazudott középszerű élet: Pataki Ferenc szikáran inas Frankje, aki teniszpólóban futja épp a napindító köreit, mellette egy másik életben, házban Ötvös András Bobja várná székén elterpeszkedve feleségétől, Terry-től (Grisnik Petra) a reggeli teáját, de helyette felesége nyakig belebújva falja a napi újság betűit. Mindenki máshol, másban van, itt csak az ágy közös, a párna nem, vagy még az ágy sem az. Frank felesége, Fiona (Ullman Mónika) újság helyett felsőbbrendű dámaként viselt, uszályként maga után húzott selyem hálóköntösében flangálja be az ő „térfelük” polgári nappaliját. És közben persze hol Frank, hol Fiona csörgeti fel lopva telefonon ama pár tíz centire lévő lakást, Bobékét- mert hát nem épp publikus viszonyból van itt azért nem kevés.

Megvan minden egy jó vígjátékhoz, ami annyira szokványosan jó, hogy bombabiztosan dögunalmas lehetne még az ezen a műfajon edzettek számára is, ám a rendezés egymás mellé tevő, a történetet szimultán működtető már-már profi húzása jó értelemben mindent a feje tetejére állít, és ne feledjük: felpörget! Nem is akárhogy: ember, néző, színész legyen a talpán, aki tartani tudja a ritmust, eleinte, kapaszkodva, nehogy a centrifugális erő a „szélekre” sodorja, hisz ott, a „széleken”, aztán tényleg petrezselyem árulós a tempó.

De ne aggódjunk, mi jobb két szimultán házaspárnál? Három, három egyszerre, egymással felváltva játszó házaspár: a harmadik William (Nagy Dániel Viktor) és felesége, Mary (Edvi Henrietta) olyan briliáns párost alkotnak, hogy hibátlanul egymást froclizó házastársi atmoszférájukkal képesek összerántani és tovább srófolni e komédia ütemét.

Nagy Dániel Viktor kényszeres, ám e kényszeresség alatt bármikor robbanni kész zseb zsarnok Williamje és Edvi Henrietta kikupálódás útján egyre ölesebb léptekkel haladó vidékiesen naiv Mary-je olyan páros, amelyik nemcsak a másik két házaspár világát tükrözteti vissza, hanem a szeretve szeretni nem tudás állócsillagát is megmutatja tehetséges, aprólékosan megformált, a részletek hangsúlyaira építő jelenlétével.

Nő a tempó keltette feszültség, a félreérteni akarás és a sajátos szeretni nem tudásból adódó fokozódó lehetetlenkedés. Göttinger Pál rendezésében viszont e tempó keltette feszültség nemcsak az átlagos vígjátéki klisékkel működő darabot „javítja fel”, hanem értelmet, hangsúlyt ad az angolszász módra a záró jelenetbe rejtett „mondanivalónak” – mert ameddig saját, „pervertáltnak” tartott szeretni tudásunkat nem tudjuk szeretni, addig csak elfojtásainkban megnyilvánuló, valóban perverz szeretetünk látszik a másik felé…

(2020. szeptember 25)

CSATÁDI GÁBOR

forrás: https://potszekfoglalo.hu/