Az Orlai Produkció két, egymástól műfajában távol eső előadásában, a Hamis hangban és a Hogy szeret a másikban is játszó Nagy Dániel Viktorral beszélgettünk feszélyezettségre okot adó dolgainkról, a szakma megosztott mi és ők dualizmusáról, a szorongás “alapérzéséről”, a kimondani tudás szocializáltságáról, társadalmakat működtető erejéről és a szakmai “karbantartottságról”…
Mi az, ami képes igazán feszélyezni?
Rengeteg mindent fel tudok sorolni, ami nyomaszt – próbálok tőlük elvonatkoztatni -, azonban hatnak rám. Nem szívderítő, ami a világban és ami itthon is zajlik. Azzal a gondolkodásmóddal, narratívával, amely most uralkodónak látszik, nem tudok egyetérteni. Azzal, hogy nem az együttérzés, az odafigyelés, a nyitottság, a segítőkészség, a megértés a legfontosabb, hanem a mindent erőből, a csak nekem van igazam alapállásából intézünk, csak a „majd én megmutatom” számít.
Még a bemutató előtt egy héttel is „visszabontottam” egy kicsit a figurámat, azért, hogy még árnyaltabb, izgalmasabb legyen. A Hamis hangot a legnehezebb munkafolyamatnak tartom, amiben eddigi pályám során dolgoztam. A kétszereplős előadások a legnehezebbek a színházban, ez bebizonyosodott számomra, mert a hatalmas szövegmennyiség mellett a partner jelenléte miatt nincs meg ugyanaz a szabadság, mint egy monodrámában.
Ez nagyban meghatározhatja, ha jól értelek, hogy az ember mindig a háta mögé sandít fél szemmel, hogy onnan mit várnak, mi az, amit teljesítenie kell, aminek meg kell vagy jó lenne megfelelnie?
Ebben a szakmában a szorongás egyfajta alapérzés is, amit meg kell tanulni kezelni. A kiéleződő közéleti helyzetünkben úgy érzem, hogy az értelmes, árnyalt párbeszédre nem igazán van igény. Ahogy Rudolf Péter is fogalmazott: ebben a szellemi polgárháborúban nagyon nehéz dolgozni és létezni. Bánki Györgynek néztem vissza most nemrég egy előadását az emberi gonoszságról – arról, hogy önismeret hiányában mennyire irányítható az emberi természet, mennyire befolyásolható a rosszra… A „mi és ők” narratíva azért veszélyes – ahogy fogalmaz –, mert a saját értékrendünkkel azonos, hozzánk közel álló emberek csoportját mindig heterogénnek, roppant sokszínűnek látjuk, a velünk szemben lévő, „őket” pedig általában homogénnek. Ezért a tőlünk eltérő gondolkodású emberekben, a „mások”-ban nehezebben vesszük észre – ha egyáltalán – az értékeket, mert arctalanak, egyöntetűnek vagyunk hajlamosak látni őket. Ez persze elég primitív, de egyben ősi és ösztönös működés. Azok, akik a közbeszédben teret engednek ennek a fajta mi és ők csoportosításnak, utat nyitnak azoknak az emberi gyengeségeknek, önértékelési problémákból fakadó gyűlölködéseknek, amelyek aztán a totalitás igényének különböző formáihoz vezetnek.
Ezt a szorongást hogyan lehet, ha lehet, termékenyen beforgatni a színpadi munkába?
Úgy gondolom, hogy a munkánkban ez a szorongás feloldódik, konvertálódik, és elfelejtődik egy időre, jó esetben. Természetesen beszélgetünk a hétköznapi szorongásainkról, de amikor például a Hamis hangot próbáltuk, az alkotás és a közös gondolkodás teljesen más dimenzióba helyezett minket. Ha egyáltalán a külvilág közvetlen szorongásaiból táplálkozunk a munkában, akkor az inkább egy tudatalatti, természetes feszültségoldó folyamat.
Persze van annak szépsége, amikor szavak nélkül, mögöttes tartalmakkal kommunikálunk –, ám ebben nagyon sok félreértés lehetősége is rejlik. Mivel rengeteg lelki sebet hordozunk, ezért ez a fajta kommunikáció táptalaja az agressziónak, ellenségeskedésnek és a megbántódásnak. Ezért is lenne jó szokássá tenni az egyenességet, az őszinteséget, mert az biztos nem félreérthető.
A Hamis hangban, illetve a Hogy szeret a másikban játszott karaktereidben a szorongások a kisember megfelelni akarásának a szorongásai?
A Hamis hangban a Vasvári Csaba által játszott szorongó, múltjával szembenézni nem akaró, inkább egy párhuzamos világban élő szereplőhöz érkezik egy ember ebből a múltból. Ez a karakter többszörösen „sérült”. Részben ezen átélt múlt miatt, másrészt mert válaszokat keres ehhez a múlthoz, de nincsen kapcsolódási pontja a külvilághoz. Olyan, mintha megmaradt volna annak a hét-tíz éves gyereknek, akivel a múltban, ott a haláltáborban azok a szörnyűségek megtörtének – egyetlen kapcsolódási pontja ehhez a múlthoz ez a karmester, aki egy hajdani gyilkos. Kérlelhetetlen megszállottsággal keresi, ha nem is az igazságot, de a megtörténtek kimondását, néven nevezését. Nincs feloldása a történetnek, mert nincs ellenpont: nincs, nem lehet beszélni megbocsátásról. A katarzis az, hogy a történtek kimondása által mégiscsak történik valami.
Nem lehetséges, hogy nem is mindig az igazság keresése, kimondása a legfontosabb a szorongással összefüggésben, hanem a kimondani tudás bátorsága? A Hogy szeret a másikban is mintha e köré épülne a komédia.
Azt hiszem, és nem csupán e két darab kapcsán, hogy jóval többet tudnánk tenni a szorongásainkkal, ha a kimondani tudás bátorságát többet gyakorolnánk. Az érzéseinknek, a megélt igazságaink kimondásának, az őszinteségnek mindig az első lépésnek kellene lennie! Szokássá kellene válnia annak, hogy az egyenes beszéd nem sértő megnyilvánulás. Sokkal inkább önvizsgálatra kellene késztetnünk a környezetünket és persze magunkat is, akik kimondjuk. A dolgok kimondásának, az egyenes, köntörfalazás nélküli beszédnek szokássá kellene válnia. Azt a tapasztalatom – lehet, hogy ez persze közép-kelet-európai sajátosság is –, hogy mi nagyon sok mindent nem mondunk ki, nem nevezzük annak, ami. Persze van annak szépsége, amikor szavak nélkül, mögöttes tartalmakkal kommunikálunk –, ám ebben nagyon sok félreértés lehetősége is rejlik. Mivel rengeteg lelki sebet hordozunk – Közép-Kelet-Európától teljesen függetlenül is -, ezért ez a fajta kommunikáció táptalaja az agressziónak, ellenségeskedésnek, és a megbántódásnak. Ezért is lenne jó szokássá tenni az egyenességet, az őszinteséget, mert az biztos nem félreérthető. Ezért is tartom nagyon rossz iránynak, amikor sejtetésekkel, utalásokkal, célzásokkal, lebegtetésekkel találkozom a közbeszédben – a zsigeri agresszióról nem is beszélve: mert nem mindegy, hogy milyen szavakat és hogyan használnak azok, akik szem előtt vannak, és ezáltal milyen implicit engedély adnak az emberi természet legrosszabb hajlamainak. Engedélyt a megkülönböztetésre, az emberek csoportokba sorolására és megbélyegzésére.
A Hogy szeret a másik, illetve a Hamis hang karaktereire hogyan találtál rá magadban?
A Hogy szeret a másik komédia: ahol nagyon gyors a ritmus, elrajzoltak a karakterek, egyértelműek a szituációk. Ám ott is a ki nem mondás az, ami félreértést okoz. Ez könnyebb műfaj – nem színészileg, lelkileg. Ott is meg kell azonban keresni a karakter igazságát, hogy az ne csak egy üres forma, váz, nevettetni akaró karakter legyen. Még a bemutató előtt egy héttel is „visszabontottam” egy kicsit a figurámat, azért, hogy még árnyaltabb, izgalmasabb legyen. A Hamis hangot a legnehezebb munkafolyamatnak tartom, amiben eddigi pályám során dolgoztam. A kétszereplős előadások a legnehezebbek a színházban, ez bebizonyosodott számomra, mert a hatalmas szövegmennyiség mellett a partner jelenléte miatt nincs meg ugyanaz a szabadság, mint egy monodrámában. Mindkettőnknek nagyon pontosan kell követnie a maga „kottáját”, mert csak ha e két kotta pontosan összeilleszkedik, akkor képes kiadni a végső, nagy egészet. Emellett azért is volt emberpróbáló, mert ezt a francia darabot hatvan-hetven százalékban átírtuk, hogy jobban alkalmazkodjon a mi „kárpát-medencebeli” lelkünkhöz.
Persze van annak szépsége, amikor szavak nélkül, mögöttes tartalmakkal kommunikálunk –, ám ebben nagyon sok félreértés lehetősége is rejlik. Mivel rengeteg lelki sebet hordozunk – Közép-Kelet-Európától teljesen függetlenül is -, ezért ez a fajta kommunikáció táptalaja az agressziónak, ellenségeskedésnek és a megbántódásnak. Ezért is lenne jó szokássá tenni az egyenességet, az őszinteséget, mert az biztos nem félreérthető.
A francia eredeti sokkal explicitebb, és ezáltal kevésbé izgalmas színjátszást tett lehetővé. A franciáknak jól áll, de itthon a kimondott, részletesen megfogalmazott érzések túlbeszéltnek hatnak. Nálunk van a tekintet, a rezdülés, a csönd és a mögötte rejlő érzelmek. A mi színjátszásunkban a ki nem mondott, a mögöttes tartalmaknak van nagyobb súlya. Ez a darab eleve nagyon nehéz témát boncolgat, ehhez mi még hozzátettük, hogy a karakterem egy pszichésen sérült ember. A darab kiszámíthatatlan, krimi jellegét erősíti, hogy a karakterem maga sem tudja, mit fog tenni a következő pillanatban. Nagyon hálás vagyok, hogy egyszerre dolgozhatok egy igényesen szórakoztató és egy színész-lelkületet maximálisan igénybe vevő előadásban. Ez a két „véglete” a színjátszásnak remekül „karban tud tartani”!
CSATÁDI GÁBOR
forrás: https://potszekfoglalo.hu/
