Grecsó Krisztián: Vera / Kőszegi Várszínház, E-színház
Akár el is lehet süllyedni a felfordított iskolapadban, amikor Vera elsüllyedni szeretne. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Grecsó Krisztián 2018-ban megjelent Vera című regényét egy nem kézügybe eső, felső könyvespolcra tettem fel. A pöttyös és csíkos könyvek mellé, amelyek közül egyik-másik életre szóló, visszatérő olvasmányom. Kicsit sem meglepő, hogy arról a képzeletbeli polcról egy fiatal, tinédzseresen nyakigláb forma színésznő vette le a kötetet, hogy önálló előadást készítsen belőle magának. A produkciót aztán a járványkorszak egy-egy szerencsésebb „ereszd meg” pillanatában eljátszhatta Kőszegen, a balatoni Kultkikötőben és Pesten, a Magvető Caféban is, majd felkerült az eszinhaz.hu „bármikor nézhető” kínálatába.
Vera, a Grecsó-regény főhőse tízéves kislány, az 1980/81-es tanévben negyedikes a 2123-as számú Tömörkény István úttörőcsapatot kiállító szegedi általános iskolában. Épp elkezd kinézni gyerekmagából: olyasmiket vesz észre és érez, amiket korábban nem látott, nem érzett, most pedig nem ért. Egy fiú keltette izgalmak támadnak az életében, aztán iskolai konfliktusok jönnek, az osztályhierarchia változásai, barátságpróbák, egy rendes kislány váratlan szabályszegései. Mindeközben Vera különös titkokba ütközik, elhallgatott családi viszonylatok sejlenek fel és rokoni kapcsolatok értelmeződnek át.
Elsősorban az adaptáció szemléletéért és minőségéért kívánkoznak ki belőlem elismerő szavak. Adódott volna, hogy Grisnik Petra az első szerelem szálát vegye fel és azt fogva menjen végig a történeten, kitérve a női kislányi rivalizálásra is. Szerintem jól tette a színésznő, hogy inkább az identitáskérdésbe torkolló családi vonalat hangsúlyozta, a kialakult bizalmi válságra fókuszálva. Ennek kapcsán ez a mű felhívja a figyelmet például egy igen lényeges, elvszerű tanulságra – hangsúlyozom is –: egyetlen apa vagy anya sem teheti meg, hogy a saját szülő-gyermek konfliktusai miatt vagy bármilyen más okból ellehetetlenítse a nagyszülő és az unoka közti alanyi jogú, korlátlan szeretet és korlátozott felelősség alapú kapcsolat kialakulását.
A regényt színpadra alkalmazó Grisnik Petra, valamint a hozzá tartozó rendező, Göttinger Pál jól választottak színészt a feladathoz. Nemcsak azért, mert Grisnik Petrát az üdeségével, az energiáival, a hosszú szöghajával, a „hirtelen megnyúlt” típusú alkatával, a kinőttszerű pulóvere alól kivillanó meztelen hasával könnyen elfogadjuk nyiladozó értelmű gyereknek. Hiszen ő a kislány belvilágát ismerteti meg velünk: az önmagával dialogizáló, a felnőttvilágra reflektáló Tátrai Vera ügyeibe avat be. De abban például, ahogy a felnőttekkel zajló párbeszédekben általában felfelé néz, megképződik az alárendeltsége mellett a konkrét nézőpontja is. (Amint erről a látószögről Szabó Lőrinc rég megírta a roppant tanulságos Lóci óriás lesz című verset.)
Lassacskán, finoman változik a szereplők pozicionálása. Idővel az egyik vitahelyzetben a színésznő elsődlegesen a papát játssza, az ő beszélő profilját mutatja nekünk, miközben Veraként felénk fordul, a mi szemünkbe néz. Általában is úgy kezeli a nézőket mint barátait, akikkel megosztja a gondolatait. Van olyan pillanat, amikor a mama finom, barátságos nevelőmondataira egy-egy grimaszt vág – félre jelleggel, nekünk. A szerep, amit a színésznő felvesz, nem egynemű és nem egyféle tehát, Vera figurájának önazonosságát mégsem érezzük egy pillanatig sem kétségesnek vagy következetlennek.
A díszletet elsősorban talán a kényszer határozta meg: a széles kőszegi színpad mégsem állhat üresen. Trifusz Péter tervező különböző formájú, becsomagolt, körbekötözött tárgyakat sorakoztatott fel, amelyeknek zöme egyáltalán nem játszik, látványelemként viszont nehéz értékelni. Az egyik pakkban mintha a szegedi dóm kicsinyített mását rejtették volna el. A másik nagyméretű orvosságos üvegekre emlékeztet – ezek egy ponton beválnak kerítésnek. Akad közlekedési tábla alakú tárgy is, azt a színésznő hasznosítja, amikor tejeskávébarna színű kabátját ráadva Vera papáját személyesíti meg vele. De ha ez a csomagkirakodás nem lenne a színpadon, egyáltalán nem hiányozna senkinek. Hiszen éppen elég sokat tudó tereptárgy az az iskolapad, amely a színpad közepében-elejében áll. Igaz, ez az együléses, felcsapható fedelű fapad jóval régebbi fajta, mint amilyenek a 1980-as években szolgáltak. (Persze ki ismerheti minden idők minden osztálytermének minden padját.) Mindenesetre pazarul multifunkciós darab. Működik mint ágy, mint egyenletes ütemben vágtázó ló (lovastornaversenyen a gyakorlathoz), mint dohos doboz és mint ásatási terület. Akár el is lehet süllyedni a felfordított iskolapadban, amikor Vera elsüllyedni szeretne.
Göttinger Pál rendező odaillő hangkulisszákat társít a történethez: vihar, úttörődal, gyerekzsivaj, elhaló zongoraszó. (zene: Táborszky Bence). Rémálomhoz elliluló háttér dukál (fény: Bakos Zoltán). Magában a játékban bizonyára a színésznő érzései és ambíciói az irányadóak. Talán lehetett volna itt-ott enyhe túlzásokat, feleslegeket lenyesegetni. Azokban az esetekben, amikor a színészi tevékenység egy az egyben illusztrálja az elhangzó szöveget. Például amikor a papa a Mikulás korántsem nekivaló szerepében botorkál be a színházi Télapó-ünnepségre, s mert túl nagy neki a jelmez, folyton rálép a piros köpeny szegélyére. Ezenközben a mi színpadi Veránk meg is mutatja akkurátusan a kabátszélre lépkedést. Az sem tűnik különösebben meggyőzőnek és szükségszerűnek, amikor a papa és a mama Vera jobb és bal cipőjeként foglal helyet az iskolapadon, hogy hősnőnk így beszélgethessen, vitatkozhasson a szüleivel.
De ki tudja, ha ezek kikerülnének az alakításból, talán más is odaveszne velük, amiért kár lenne. Mondjuk, ott van a vigyázzállás. Legfeljebb kétszer kell azt bemutatni az iskolában az előadás során. Úgy húzza ki magát Grisnik Petra, hogy a testtartása komolykodva végrehajtó, majdnem szabályos is, mégis olyannak hat, mintha egy madarat látnánk közvetlenül azelőtt, hogy szárnyát szegnék. Ez a vigyázzállás az, ami – meg több is önmagánál.
forrás: https://revizoronline.com/
