„A színházi stream robbanásszerűen fejlődni fog – sosem látott közönségekhez ér majd el, és vadonatúj eszköztára lesz. A technológiában is rengeteg a kiaknázható lehetőség, a felvett anyag és az élő keverése, a többhelyszínűség, az interaktivitás… ha úgy vesszük, a valós időben jelen lévő több ezer emberrel egy gyorsan pergő kommentfolyamban már-már élőbb is a kapcsolat, mint a nézőtér sötétjében.”
Göttinger Pál két rendezése nagy sikerrel fut a SzínházTV műsorán, és hamarosan debütál a harmadik előadása is. Pályájáról, terveiről és a színházról beszélgettünk vele.
Mi a különbség a 20 évvel ezelőtti rendezői gondolkodásod és a mostani között? Ugyanabban a színházban hiszel ma is, mint akkor?
Mennyire keresed a formai újításokat, mennyire fontos neked, hogy feszegesd a határaidat?
A határfeszegetésnek nincs számomra abszolút értéke, még akkor sem, ha egyébként minden arra tanít minket, hogy ez a művészlétben elengedhetetlen. Valóban megtisztító és felemelő, ha eljön a pillanata, és (legalábbis az igénye) okvetlenül el is jön mindannyiunk pályáján, ha komolyan vesszük magunkat – de az erőltetése nem élethalál-kérdés. Organikusan is előállhat, magától is kitermelődhet. Én magamtól nem kerestem ezt a bizonyos túlfeszítést soha – bár ha szembejött, igyekeztem megugrani. Az adott feladatba ásom magam, és ha egy olyan megoldás vagy forma adja ki magát, ami számomra is idegen terep, akkor sem ijedek meg, hanem beleállok. De ez nem az újítás vágya igazából. Nincs kedvem olyat csinálni, amilyet már csináltam – ez inkább önérdek, semmint művészi program. Ha valamit elunok, simán továbbállok, csinálok helyette mást. Általában azt figyeltem meg, hogy kevésbé tartom magam művésznek, mint azok, akik körülöttem dolgoznak. Csodálatos művészek között lehettem mindig, és sokuknak vagyok igazi rajongója. De én magam… nem mérem magam senkihez. Ha sikerül maradandó, nagy pillanatot létrehoznom – hálás vagyok érte. De amikor úgy fordul, hogy nekem egy nálam ezerszer tehetségesebb ember nagy pillanatát kell aládúcolnom szinte észrevétlenül, akkor sem marad bennem hiányérzet. A felépülő katedrális a fontos, nem az egyes kőfaragók kínjai.
Mi alapján választasz munkát? Ha ki kéne emelni az előadásaid közül egyet, ami a te úgynevezett "névjegyed" lenne, melyiket választanád?
Nagyrészt azért fordítva van… engem választanak ki a munkákra. Ez nem ideális, de ez van. Szüntelenül a magam mániáival foglalkozni biztos üdvözítőbb és gyümölcsözőbb is lenne, de hát itt és most élek, ebben az országban, ebben a közegben, ebben a korszakban – amit ráadásul őszintén szeretek, pedig korlátos, hogy mekkora mozgásterem van. Ráadásul nekem semmiképp nem is lenne illő panaszkodnom, mert mindig bőven volt dolgom, sőt, a feladatok beáramlása a pandémia ideje alatt sem apadt el. Általában kész helyzetekre hívnak (mondjuk egy társulatos repertoárszínházban rendszerint az anyag és a szereposztás is a színház szempontjai alapján dől el, legfeljebb a véleményemet kérik ki), úgyhogy a mérlegelendő csak annyi, hogy vállalom-e, vagy nem. Ebben a döntésben pedig meglehetősen felületes vagyok, szándékosan. Körülbelül úgy, mint egy színházműsort lapozgató néző. Érdekel, nem érdekel, jól hangzik, nem hangzik valami túl jól… ilyenek. Ez persze életveszélyes dolog, mint ahogy az egyszeri néző is benn találhatja magát egy olyan előadáson, ami érdekesnek tűnt ránézésre, aztán odabenn derül ki, hogy valójában rémes. Nekem is lettek olyan előadásaim, amelyekről utólag azt lehetne mondani: nagyon nem kellett volna. De én magamnak (és a körülöttem dolgozóknak is) a próbatermi munkával számolok el. Azért az egymás életéből elrabolt két hónapért vagyok felelős. A belőle születő előadás… más tészta. Az éppenséggel el is hasalhat időnként – aki hosszú távra játszik, annak ez nem rendellenesség, hanem a munka velejárója. Aki feláll belőle, és csorbulatlan tenni akarással áll neki a következőnek, az ért hozzá igazán. Fejlődés szempontjából is a bukást feldolgozó belső rendrakás, a lelki beomlásból kivezető út az izgalmas. Az tart frissen. Halász Péter azt mondta a főiskolán nekünk: “A sikertelenség az nem kudarc. Ott kezdődik a munka.” Úgyhogy számomra a siker az más. Az kegyelem. Mint egy barát. Örülünk, ha látjuk egymást, és töltekezünk a találkozásból – de azért nem lakunk együtt. A névjegy-kérdésre nehezebben válaszolok, mert egy így megnevezett előadás lehet programadó és összegző is. A pályám legelejéről a Love and Money című kortárs angol darab vagy a Cupido és a Halál című barokk opera, későbbről a Bárka Színházban készített Tengeren, a Szabadesés, az Esterházy-féle Haydn-darab, vagy Az elvarázsolt disznó című közösségi operaprojekt, a nyíregyházi Leenane szépe, az Erkel Színházban a Sly, a mostaniak közül A csemegepultos naplója, a Telefondoktor, a Momentánnal töltött nyolc év, a Vera, Kőszegen Az Öreghíd alatt… ezek meghatároznak. Nem is az előadások színházesztétikai minősége szempontjából, hanem inkább úgy, hogy honnan indultam, és most ki vagyok én. Professzionális bikkfanyelven: hogy mire vagyok használható.
Szerinted a rendezést meg lehet tanulni? Meg lehet tanulni egy olyan technikai tudást, amivel kvázi minden darabot egy bizonyos szinten meg lehet rendezni?
Igen, ez vitán felül áll. Léteznek alapos mesteremberek – elkeserítően kevesen. A színház áldott-áldatlan természetéből az következik, hogy ezek nem mindig a legjobbak is egyben – de ettől még igenis van olyan, hogy valakinek bármit oda lehet adni, meg fogja érteni, hogy mi vele a teendő, kikkel és kinek készül, és aztán eszközöket és munkamódszert az adott helyzethez választva megcsinálja úgy, hogy a végén mindenki elégedett legyen, színész, néző, igazgató, kellékes, mindenki. Sajnos ebből a leírásból a középszerűség rémalakja int felénk, de én ettől még nagyon makacsul úgy gondolom, hogy az erős fősodor lenne mindannyiunk érdeke. Az elitnek, a legjobbak legjobbjainak is termékenyebb közeget teremtene. Több az érdekesség most, mint a megbízható, kipróbált, kiérlelt produktum. Nem tehetségből van kevés Magyarországon, hanem szakemberből. Aki odasétál, okosan megfigyel, érti a repertoárt, az ottani közönséget, az ottani színészek helyzetét és állapotát, a bérletrendszert, meg ezeket, szóval aki megérti a nehézségeket és meglátja a tartalékokat – és aztán felépít egy próbafolyamatot, készít egy előadást, ami pont akkor és oda való. És mondjuk a szaktudásánál fogva meglehetős pontossággal be tudja lőni, hogy hány előadást fog megérni. De ennek alig van böcsületje nálunk (míg mondjuk a színészeknél az univerzalitást és gazdag eszköztárat nem kárhoztatja senki – hozzáteszem: naná, még az kéne, tejóég). A szüntelen messiásvárás állapota miatt a hazai színházi közvélekedésben a rendező munkája mögé biggyesztett “tisztességes mesterember-munka”, az valami pejoratív kifejezés. Mintha olyan sok tisztességes mesterember lenne. A színházcsinálás innovatív, csillogó, meglepő, divatos edzőcipőit hordjuk és koptatjuk el alig néhány év alatt – suszterek meg sehol.
Te kiknek a munkáit követed? Vannak olyan fiatal rendezők, akiknek meg szoktad nézni a munkáit? Van, akit kiemelkedőnek tartasz közülük? Ha igen, miért?
A sok (és sok különböző városban zajló) munka miatt keveset járok színházba, és hát a huszonegynéhány nap után szabadon maradt egy szem estémet sem adom szívesen oda, az a helyzet. Szóval kinézni valakit, és követni… erre kevéssé van módom. Kérdezősködnöm kell inkább, olyanoktól, akiknek adok a szavára. A genius loci egyébként is fontosabb nekem, a helyek, házak, műhelyek érdekesebbek, mint az egyes emberek külön-külön. Ha vendégeskedem valahol, igyekszem az egész ottani repertoárt végignézni. Amilyen kevesen vagyunk, és amilyen sok helyen megfordulok – sokszor belefutok egyazon rendező más-más munkájába, tehát pár év alatt azért így is az ismerőseimmé válnak. A kiemelkedő-kérdést sem akarom megkerülni: olyan fiatalt mondok, aki nem az, hisz egyidős velem, de csak újabban kezdett rendezősködni, eredetileg színész, tizenegynéhány év kőkemény vidéki és pesti kőszínházi színészi gályázással a háta mögött. Horváth Illésről van szó, aki a nyíregyházi művészeti vezetés felelősségét is elvállalta akkor, amikor én eljöttem onnan. Társulatban gondolkodó, igazi kőszínházi ember. Nagy tapasztalat egyfelől, a pályakezdőkével mérhető vad energia másfelől. Noha mindegyik előadásával volt valami vitám, mégis egy autonóm, elszánt és hosszútávfutásra termett alkotónak látom. Aki bárhol szembekerülve egy helyzettel azonnal érti, hogy mi a feladat. A mostani legfiatalabbak között is olyan szupereket láttam, hogy nincsenek rá szavak. Ünnep volt a nézőtéren ülni. De azért vagyok óvatosabb velük, mert a már másutt is említett messiásvárás miatt pár évnyi figyelem és bizalom szemlátomást mindenkinek jár nálunk, aki valamelyest tehetséges. Szakmai szempontból inkább az lesz majd a sorsdöntő pillanat, amikor át kell kelniük azon a bizonyos láthatatlan Rubiconon, és ígéretesből átváltozni – az egyikké a sok közül. Hogy akkor beomlanak-e, vagy megtapadnak a pályán, azon dőlnek majd el a dolgok.
Van olyan darabálmod, amit még nem csináltál meg, de ha egyszer lesz rá pénz, paripa, fegyver, akkor bemutatod? Például egy nagy musical show-t megrendeznél, ha lenne rá lehetőséged?
A két kérdés teljesen külön van a fejemben – mert az álmaim között csupa szelíd, egyszerű kivitelű, csöndes előadás sorakozik. Sorba vannak rendezve a számítógépemben, dédelgetem és próbálom el-eladogatni őket, hátha valaki rájuk harap. A másik kérdésre: abszolút. Boldogan csinálnék ilyesmit is. Kalandvágyból is, meg a tanulás miatt is.
Két előadásod is fut a SzínházTV-n, és hamarosan bemutatásra kerül a harmadik is. Mit gondolsz a stream-ről, mint jelenségről? A színház hasznára vagy ellene van?
Amikor elindult, mindenki arról bugyborgott: de hát ez nem helyettesíti! Szerencsére most már elkezdtünk rájönni, hogy nem is kell neki helyettesíteni, nem is arra való. Nem jobb, nem rosszabb, hanem… másik. Új műfaj. Persze még egy nagy próbatétel hátravan: ahhoz, hogy a dolog több legyen, mint színházi közvetítés, vagy kvázi tévéjáték, és új formátum létére művészileg érdemes legyen bele fáradságot ölni, előbb ki kell állnia a most már lassan felderengő újranyitás próbáját. Erre van is egyébként esély – elég csak arra gondolni, hogy egy éve teljesen elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ilyesmire fizetőképes közönség lesz, vagy hogy értékelhető előadóművészeti élmények érhetik általa a nézőt – és nem lett igazunk. Szóval ha nem fog eltűnni ez a kultúrafogyasztási forma, akkor viszont robbanásszerűen fejlődni fog – sosem látott közönségekhez ér majd el, és vadonatúj eszköztára lesz. A technológiában is rengeteg a kiaknázható lehetőség, a felvett anyag és az élő keverése, a többhelyszínűség, az interaktivitás… ha úgy vesszük, a valós időben jelen lévő több ezer emberrel egy gyorsan pergő kommentfolyamban már-már élőbb is a kapcsolat, mint a nézőtér sötétjében. A stream nem tudja ugyanazt – de valami mást: nagyon. Nem is beszélve arról, hogy a világ minden pontján ugyanabban a pillanatban ugyanazt néző rengeteg ember lényegében betartja az ott és akkor alaptörvényét, amely törvény többé-kevésbé definiálja a színházat. És még csak példátlan sem lenne: a New Yorkból évtizedek óta hetente sugárzott Saturday Night Live világszerte ismert formátum, és bár mondjuk az inkább közéleti kabaré, mint művészeti produktum, de még ebben a minőségében is inkább színház, mint bármi más. És több, mint negyven évad van már benne. Na, hát a stream ennél sokkal többet fog tudni, és sokkal tágasabb műfaji spektrumon. Izgatott vagyok, és alig várom a jövőt. Tényleg alig várom.
+1 kérdés
Melyik a kedvenc mondatod a Csemegepultosból?
“Azonnal látom, hogy az első dolog, amit hazavág, ha tisztességes vagy, az a tisztesség.”
forrás: https://szinhaztv.com
