Étel só nélkül, élet színház nélkül – Interjú Barnák Lászlóval, a szegedi színház főigazgatójával

Izgalmas produkciókkal készül megünnepelni 90 éves jubileumát a Szegedi Szabadtéri Játékok. Van is ok az örömre, hiszen szép lassan újraindul a kulturális élet. Ám az óvatosságnak is helye van, ugyanúgy, mint a reménynek. Barnák Lászlóval, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatójával a művészetbe vetett hit jegyében, a pandémia árnyékában, a színházi világon jóval túlmutató kérdésekről is beszélgettünk.

Egy színházban dolgozó embertől elvárható-e, hogy beoltassa magát koronavírus ellen?

Színházban a közvetlen testi kontaktus az egyik alapja a munkavégzésnek. A fodrász, aki sminkel, vagy parókát tesz föl, az öltöztető, aki a színészre ráadja a ruhát, vagy leveszi róla, a kellékes, aki tárgyakat ad a kézbe.

Szerintem elvárható, hogy felelősséggel gondolkodó munkatársak úgy döntsenek, igenis beoltatják magukat.

Ezek kényes munkajogi kérdésekhez vezethetnek és nyilván a jogszabályok a meghatározók. De olyan emberi, közösségi együttműködésről van szó, ami alapja kell, hogy legyen ennek a párbeszédnek. Mert amikor együtt dolgoznak húszan, harmincan, a többség be lesz oltva, és lesz egy valaki, aki nem esett át a betegségen és nem oltatja be magát, mert fél a tűtől, vagy azt gondolja, chipet ültetnek az agyába, annak el kell azon gondolkoznia – a nyájimmunitásra utalva –, hogy elmegy pásztornak és birkákat terelget, vagy közvetlen kapcsolatban dolgozik együtt másokkal. A példa sarkított, de igenis lehet olyan döntést hozni, hogy biztonsággal működjenek a dolgok.

Különben még meddig húzzuk ezt? Idén nyáron is elmarad minden?

Aztán ősszel megint, mert jön egy újabb vírus, vagy egy újabb mutáns? Az egészség a legfontosabb. De a színház, a kulturális terület, pont arról szól, amit most nem tudunk megcsinálni! Egy színész hónapok elteltével már nem megy be olyan magabiztosan a színpadra, mert átértékelődnek benne a dolgok, hiszen mindenkiben fölépül egy védelmi fal. Virtuális térben tűzfalat alkotunk, és nagyon nehezen fogjuk újra a közelünkbe engedni az embereket, vagy nyitjuk meg kapuinkat arra, hogy ismét közösségben dolgozzunk. Hogy újra kiálljunk a színpadra és együtt éljük meg ezeket az élményeket. Az elmagányosodás és az egyéni elszigetelődés felé mutat, ha elveszítjük mindezt. Egy intézményvezető felelőssége – főleg kulturális terület esetén – nem csak a működtetésről szól. Vigyázok a munkatársaimra, de nem engedhetem, hogy elhagyják magukat, vagy elveszítsék a kapcsolatukat azzal, amit addig az első helyen tartottak. Szenvedéllyel csinálták öt-tíz-húsz-harminc éve és most meginog bennük az önmaguk iránti bizalom. Ha én nem presszionálom őket, akkor lehet, azt mondják fél év múlva, hogy ne haragudj, nem tudok fölmenni a színpadra, mert begörcsöltem.

Sok ilyennel találkozol?

Olyan már volt, hogy valaki elgondolkodott, hogy nem is olyan fontos az a terület, amire az életét áldozta, 40-50-60 évesen. Akkor menjen el árufeltöltőnek, vagy mit csináljon? Kihez forduljon? Változtatni mindig lehet, de kérdés, kell-e? A rezgést életben kell tartani, hogy megmaradjon a szabadság iránti vágy. Hogy újra ki akarjak menni a szabadba, csillagokat nézni, de nem csak este nyolc előtt. Hogy végig tudok-e feküdni egy egész éjszakát a kertben és nézni a csillagokat – mert hagyják. Vagy elfelejtem mindezeket, beszorulok a monitor elé, és azt gondolom, teljes értékű életet élek – holott nem. Ezek a dolgok ennél sokkal távolabbra mutatnak, miközben azon kell görcsölni, mit mond ez, vagy az a jogszabály, ki lehet-e kötni azt, amiről nem rendelkezik.

Olyan falak emelkedtek most föl, amiket át kell törni, a színészekben és a közönségben egyaránt. Kérdés, miként változik az emberek hite a művészet erejében?

Tudom én, hogy vitaminra meg vécépapírra van a legnagyobb szükség, mert a Maslow-féle értékpiramisnak nem az alapjában csücsülünk. Amivel nincs gond, mert a művészet egy olyan plusz töltet az emberek életében, mint a magyar népmesében, ahol a királylány azt mondja, úgy szeretem apámat, mint az emberek a sót. A király megharagszik és elküldi a lányát, a főszakács meg főzhet minden jót, de ha nincs benne az az alapvető ízesítő, akkor minek?

Ha elolvasunk egy könyvet, meghallgatunk egy zeneművet, kinyitunk egy művészeti albumot, akkor visszaemlékezhetünk arra, hogy igen, többet akarok az élettől, mint bejárni a munkahelyemre, megkapni a fizetésemet, és beszerezni az alapvető élelmiszereket, hogy életben maradjak. Ezt pedig a kultúra, a színház tudja megadni.

Mindenkit, aki ezen a területen dolgozik, ez mozgat. S az intézményvezető szintén bizonytalan ember. Ő is csak kapkodja a fejét. Aki színházat vezet, azért teszi, mert színészként, vagy rendezőként volt egy szándéka. Az emberek elé lépett, vagy megcsinált egy előadást, mert közölni akart valamit. Nem válságmenedzselni, meg jogászkodni. Mi már egy éve nem azzal foglalkozunk, hogy mit írt az az áldott, jó kritikus az adott előadásról, mitől fognak emlékezni erre az alakításra, vagy hogyan tudja egy színész beírni magát a drámatörténetbe. Hanem azzal, hogy egyáltalán életben marad-e az a színház? A munkavállalók megkapják-e fizetésüket? Tudatosítani tudjuk-e a nézőkben, hogy a színház működik és rájuk is szükség van?

Május 1-jével egyesült a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok, amely június 24-től várja a látogatókat. A programok egy részét – gondolom – örököltétek.

Igen, hiszen a 2020-as évadra volt meghirdetve, de a pandémia és a bizonytalan pályázati támogatások miatt kénytelenek voltunk módosítani rajta. Így elmarad a Sok hűhó semmiért, a Traviata, meg a Hófehérke és a hét törpe, de sok fontos produkció megmaradt. Idén 70 éves a Magyar Állami Népi Együttes, ennek kapcsán lesz a Tánc-Ünnep című gála, ami koncertshow és néptáncgála elegye. A nagyszínpadi zenés művek sorát erősíti a Puskás musical, ami abból a szempontból kuriózum, hogy magyar alkotók művéről van szó. Hiszen a Jézus Krisztus Szupersztár, az Apáca Show, a West Side Story mind az országhatáron túlról érkező, világszerte ismert klasszikus színpadi mű. Az operarajongók pedig láthatják a Szöktetés a szerájból című alkotást. Arra törekedtünk, hogy a programok között korábban már megszokott műfaji sokszínűség az idei műsorban is jelen legyen.

Most mik lehetnek azok a hívószavak, amelyekkel a szabadtéri előadásokra lehet csábítani a közönséget?

Egy különleges, 90 éves jubileum, vagy a színház iránti érdeklődés és szeretet.

Az, hogy végre kiszabadulhatunk és közösségben, szabadon megélhetjük ezeket az élményeket.

A színházunk szlogenje, „a nap fénypontja”. Egy-egy előadás, ami kiszakít a hétköznapokból, ahol a barátokkal, ismerősökkel lehet találkozni, meg lehet élni szellemi, lelki tartalmakat, jókat lehet nevetni, vagy el lehet morzsolni egy könnycseppet. Új hívószó lehet a „találkozz a csillagokkal”, vagy a „csillagtetős színpad”. A csillagok fölöttünk vannak, s idézőjelben még a színpadon is láthatóak.

Kell a pandémiával foglalkozni az előadásokban?

Minden nagy klasszikus, vagy olyan kortárs mű, ami utat talál magának a színpadra, magában hordozza azokat az értékeket, gondolatokat, vágyakat, amik az embereket mozgatják. Ebből a szempontból a félelem, a bezártság, a kapcsolatok kiépítése, barátaink, szeretteink elvesztése – mindezek a nagy témák bele vannak kódolva azokba a színdarabokba, amiket mi is a repertoárunkra tűzünk. Legyen szó arról, hogy Székely Csaba ír egy kortárs drámát Mária országa címmel, ami Mária uralkodásához köthető, és több évszázaddal korábbi történet. Amelyben a mondatok, helyzetek nagyon hasonlítanak a maiakra: a hatalom körül forgolódó, annak megszerzésére vágyó, vagy ahhoz dörgölőző réteg viselkedésére. Vagy mit tud adni nekünk a Padlás, amelyben egy távoli bolygóra vágyunk, és szeretnénk kiszakadni abból a közegből, amiben vagyunk, mert egyszerűen azt érezzük, hogy ami körbevesz minket, az nem jó. Minden darabban meg lehet találni azt a gondolatot, amelybe bele lehet kapaszkodni.

Nem biztos, hogy be kell jönniük maszkban a színészeknek ahhoz, hogy ráismerjünk, úristen, én ugyanezekkel a problémákkal küzdök.

A színháznak nem célja a direkt szembesítés. Játékosan, áttételesen is lehet ezekről a dolgokról beszélni, hiszen a teljes élmény a néző fejében születik meg.

Mit terveztek az új évaddal kapcsolatban?

Próbálunk minél hamarabb nyitni. Augusztus végével már elkezdődnek a próbák és szeptember közepe táján már szeretnénk előadásokat játszani. Gondolkodunk, érdemes-e bérleteket hirdetni, hiszen egyfajta anyagi bázist is jelentenek, amire jelen helyzetben nagy szükség van. Kérdés, hogy mennyire bátran vesznek újra majd bérleteket. Próbáljuk azokat az előadásokat elővenni, amiket már bepróbáltunk, vagy be tudtunk mutatni, de nem játszhattuk. Ilyen a Sirály, vagy az 1984. Vannak olyan korábbi előadásaink, amiket tovább tudunk vinni, vagy amiket szeretnénk bemutatni nézők előtt is. Ilyen a Padlás, a Dido és Aeneas, a Négyhangú opera, vagy Puccini két egyfelvonásos operája. Sok olyan darab van talonban, amit viszonylag rövid idő alatt be lehet mutatni, ezért az ősz az tulajdonképpen úgy néz ki, mintha hetente új premiert tartanánk.

Vajon megváltozott-e a művészet, a színház szerepe és ha igen, hogyan?

Biztos, hogy vannak olyan tanulságok, amiket magunkkal kell vinni. Nem gondolnám, hogy össze kell mosni a színházat a streameléssel. Mert a néző és előadó kapcsolatát nem lehet kikerülni. Ahhoz kell egy tér, egy színpad és egy nézőtér. Lehet csinálni hologramos, 3D-s vetítéseket a legújabb technológiával, találkozhat a szoba közepén Rómeó és Júlia úgy, mint a Csillagok háborújában, amikor R2D2 kivetíti a Jedi lovagoknak a képet, de az sem az!

Fejlődhet bármilyen szintre a technika, az élő kapcsolatot soha nem tudja lekörözni.

Ez a csodálatos benne, és ez adja a nehézségét, hogy egy ilyen időszakban miként lehet kivitelezni azt, amit nem enged – nem csak a jogszabály, hanem – mindaz, ami körülöttünk van. Ebből a szempontból nem tudok válaszolni, de lehet, hogy más sem tud. Aki igen, az gyorsan írja le és kapjon érte Nobel-díjat.

Az alkotók vajon most új erőre kapnak?

Akkor, ha ismét van lehetőség hagyományos módon dolgozni. Most készültünk el egy rádiójátékkal, és ez alkalomból mondtam néhány mondatot a társulatnak. Kicsit meg is voltam illetődve, mert fél éve nem volt ilyesmire alkalmam. Most apró lépésekkel kezdünk visszaszokni ahhoz, amit korábban csináltunk.

Teljesen abszurd, hogy ami a munkánk, a hétköznapunk volt, az most kuriózumnak számít.

Amikor nem online, nem zoomon, nem képernyőn keresztül beszélgetünk, hanem végre ott vagyunk benn a térben, a színpadon. Nagyon jó és felszabadító érzés, mégis olyan, mintha valahogy az emlékeink közt kellene keresgélnünk. Maga a folyamat is furcsa. Az elmúlt időszakban mindenkiben feltorlódott sok pozitív és negatív élmény, amit szeretne megfogalmazni. Rengeteg a beszorított energia, ami most – bizonyos korlátok között – újra szabad utat találhat.

Az ország egyik legnagyobb kulturális intézménye vezetőjeként jelenleg miket tartasz a legfontosabb feladataidnak?

Hitet tartani a társulatban és a nézőkben, hogy a színház él és virul, nem tűnt el, és a jövőben is lehet számítani rá. Ez így egyszerűen hangzik, de drámai, hogy egyáltalán meg kell fogalmazni, hiszen ez a legfontosabb küldetés most. A többi már technikai kérdés. Lesz-e hőmérőzés, ki kéri el a személyi igazolványt – ha kell.

A színházi kultúra jövője a legfontosabb kérdés. Hogy ahhoz térjünk vissza, ami korábban volt, miközben nagyon sok mindenen túl vagyunk.

És mi az, ami neked segíthet?

Az alkohol! A viccet félretéve, az a fajta szenvedélyesség, amivel az ember ezt az egész színházasdit csinálja, kiirthatatlan. Ha egy adott területre új munkavállalónk érkezik, szokták mondani, vagy lelép egy hónap után, mert máshol jobban lehet keresni, vagy megfertőződik és itt ragad. Nálunk vannak páran, akik 20-30-35 éve itt dolgoznak. Amikor az ember meghallja a tapsot, ha látja, hogy feljön a fény, megérzi azt a szagot, azt a miliőt, ami a színházban van. Ilyenkor nincs olyan, hogy ez nem lesz, hiszen a vérünkké vált. Eltelhetnek hónapok és évek, de ez a szeretet, ez a varázslat nem múlik el soha.

forrás: https://fidelio.hu