Első hallásra úgy tűnhet, a Lakott sziget beszélgetéssorozatot a járványhelyzet kényszeréből kezdte el Grisnik Petra színésznő. Miközben tagadhatatlan, hogy a koronavírus miatt leállt színházi életnek jelentős köze van a projekthez, ennél jóval többről is szó van.
– Hogyan jött a Lakott sziget ötlete?
– Október 31-én volt az utolsó előadásom, majd utána nem sokkal bezártak a színházak. Ameddig lehetett, folytak próbák, egy-egy napos munkáim is akadtak, de ezeken kívül egyszerűen semmit nem csináltam, és ettől megőrültem. Azt tudtam, hogy azt a felolvasás-sorozatot nem akarom folytatni, amit a tavaszi karantén alatt csináltam, mert a helyzet is más, hiszen nem teljes a lezárás, nincs mindenki otthon, a – szerintem – szerencsésebbek dolgoznak. Tavasszal létrehoztunk Palival (Göttinger Pál rendező, Petra férje – a szerk.) egy támogatói oldalt a Patreonon, és szerettünk volna a támogatóinknak ezért cserébe értékes tartalmat adni. Van, aki már egy éve segít bennünket ezen a felületen keresztül, és nem titok, hogy volt időszak, amikor ezek az összegek húztak ki bennünket a bajból. A színházak tulajdonképpen zárt ajtók mögött, de működnek, mert kulcsrakészre gyártják folyamatosan az előadásokat, úgyhogy Pali dolgozik, nincs itthon, én viszont még nem próbálok. Mivel a szociális életemet a Zoomon élem, és rengeteg podcastot és riportműsort hallgatok – leginkább futás közben –, amikor elkezdtem azon agyalni, mi legyen a támogatóinknak adott a tartalom, valahogy egyértelművé vált, hogy beszélgetéseket fogok csinálni.
– Mennyire volt nehéz létrehozni a Patreon-oldalt? Nem technikailag, hanem lelkileg, hiszen mégiscsak arról van szó, hogy művészként kilépsz nem a komfort-, de valahol a szeméremzónádból.
– Nem volt könnyű. Csak azért nem volt nyomasztó, mert még ha meg is csinálod, valójában nincs tétje, mert akkor se történik semmi, ha nincsenek támogatók. Attól viszont, hogy vannak, azonnal előjön a felelősség meg a hála, hogy szeretnél ezért valamit viszonzásul adni. Nekem inkább azt volt nehéz átlépni, hogy a beszélgetésekért pénzt kérjek. Igaz, hogy egy sör árával is föl lehet iratkozni, és akár már másnap lemondhatod az előfizetést, de mégis van bennem egy gát, hogy mikor és mennyit lehet elkérni egy szellemi termékért, hány befektetett munkaórától számít hitelesnek, minőséginek a termék, mikortól árulhatsz nyugodt lelkiismerettel.
– Biztosan vannak kedvenc újságíróid, podcastereid, YouTubereid, akik interjúkat készítenek. Kik ők, mi tetszik bennük, és mi az, amit úgy csinálnál, ahogy ők – nyilván a te egyéniségeden át szűrve?
– Gulyás Marci, Veiszer Alinda, Kadarkai Endre. Bárkivel beszélgetnek, érzékelhető, hogy őket őszintén érdekli a téma, a partner, és bár van egy kötött műsorstruktúra, de azt is meghallják, hogy a másik mit mond, és arra építve, organikusan indulnak tovább. Ez az, ami számomra nagyon vonzó a műfajban, és ezt szeretném én is jól csinálni. Már csak azért is, mert a Lakott sziget Zoomon készül, ahol a képi lehetőségek korlátozottak.
– Egy interjúra jól föl kell készülni, fontos az empátia, jól kell tudni rákapcsolódni az alanyra, ha tetszik, ezt hívhatjuk improvizációnak is. Egy színésznél ez mind szakmai alap. Mit tud egy profi riporter, amit te nem?
– A színpadi tapasztalatok, ezek a skillek segítenek, persze.
Egy profi riportertől engem nagyjából 1200 interjú választ el.
Az a sikerekből és kudarcokból összeálló rutin, ami teret enged az interjúalanynak, ugyanakkor a saját személyiségét sem szorítja háttérbe, hogy az őszinte érdeklődésedet megtartva lehess objektív.
– Kiket hívtál, és volt-e valami vezérfonal, ami mentén kérdezted őket?
– Olyanokat hívtam, akik közel állnak hozzám, de arra tudatosan törekedtem, hogy olyan dolgokról ne beszéljünk, amiről mi egyébként privátban már valaha is beszélgettünk. Ez egyáltalán nem magánéleti intimpistáskodást jelent, de attól, hogy ismerjük egymást, egyrészt egészen más a kiindulási pont. A légkör aztán ettől is felszabadultabb, meg attól is, hogy én sem deklarálom magam profi riporternek.
– Ha nincs ez a helyzet, nem is lett volna ilyen ambíciód?
– Nekem van ilyen ambícióm. Legalább öt podcastra elég ötletem van, podcastonként tíz résszel, amit el tudnék pitchelni, szóval ha egy producer olvassa ezt az interjút, várom szeretettel a jelentkezést! És van egy olyan szobánk, ahol most a lomokon kívül más nincs, de nagy vágyam, hogy abból egy stúdió legyen. Van nekem egy olyan skillem, hogy mindenkivel jól beszélgetek. Szerintem ez az előadó-művészet teljesen valid része, az, amikor nem te kerülsz előtérbe, hanem másból csalogatod elő a tehetséget, az érdekességet.
– Jó néhány kollégádat lehet látni ilyen szerepben a tévében, főleg reggeli, délelőtti műsorokban. Téged még nem kerestek legalább castingra a csatornák?
– De, már kipróbáltam magam profi körülmények között is. Egy portréműsorhoz elkészült a pilot, a megrendelő csatorna elégedett volt, de valahogy leállt az a projekt. Jó voltam benne szerintem is, szerintük is, én jól is éreztem magam, a visszajelzések is pozitívak voltak. Egyszer hirtelen be kellett ugranom egy beszélgetős műsorba, ahol percekkel a kezdés előtt nyomták a kezembe az adásmenetet. Minden tiszteletem azoké, akik ezeket az egymás után pörgő rövid interjúkat csinálják, de nekem az nem menne, nekem szükségem van a nagyobb és hosszabb elmélyülésre.
– Hogyan készülsz az alanyaidból?
– Mindenkinél másképp. Ahogy mondtam, az a szervező elv, hogy valami olyanról beszélgessünk, amiről még sosem beszélgettünk. Nyáry Krisztiánnal szakmai az ismeretségünk, úgyhogy elkezdtem random vadászni a neten a vele készített interjúkat, hogy milyen témák vetődnek föl. A Facebookon ismerősök vagyunk, és ott meg az az érdekes, hogy a privát oldalán az egyébként érdekes posztjaihoz sokszor milyen érdekes kommentek érkeznek akár mindenkinek, akár csak az ismerőseinek láthatóan. Nála ezért azt találtam ki, hogy reflektáljon az online jelenlétére. Parti Nagy Lajosnál vagy Beck Zolinál, akikkel közelebbi a viszonyom, megint más lesz a helyzet.
Minden vendégnél azt szeretném, hogy jól érezze magát, és neki is olyan élménye legyen, hogy megérte rám szánni azt az egy órát. Az meg a legfontosabb, hogy a nézők azt érezzék, valami különleges, igényes tartalmat kaptak.
– Lehetne ezt szerepből csinálni?
– Nem, az azonnal kibukna. Most vágtam két adást, és érdekes volt megfigyelni, hogy a beszédhangom hogyan változik attól, hogy milyen a beszélgetőtárssal a képernyőn kívüli viszonyom. Ezt egyáltalán nem akarom leszabályozni, és nem akarom másképp csinálni, mint ahogy egy civil helyzetben csinálnám.
– A Nyáry Krisztián-beszélgetéssel kezdődött a Lakott sziget. Számított a „kezdő riporternek” – ahogyan magadat nevezted abban a részben –, hogy ő egy vérprofi, flottul fogalmaz, jó sztorijai vannak, magyarul könnyű dolgod lehet vele?
– Nyilván megkönnyíti az ember dolgát, hogy Krisztián tökéletesen nyomdakészen fogalmaz, ráadásul egy marketingszakember, aki pontosan tudja, kinek milyen üzenetet hogyan kell átadni. Nála nincs véletlenül kicsúszott mondat, ezért abból az adásból csak a lefagyáshoz hasonló technikai bakikat kellett kivágni, ami egy olyannak, aki technikailag annyira kezdő, mint én – mert most tanultam vágni, trailert készíteni -, maga az áldás. Miközben meg azt is el akartam érni, hogy kibillentsem egy picit ebből az állapotból, hogy valami olyan hangozzon el, amiről még soha nem beszélt. Nem szenzációra gondolok, hanem valami apró emberi dologra. És amikor megláttam a számítógépen, az volt az első gondolatom, hogy mennyire vicces, ahogy ő egy könyvespolc előtt, kötött mellényben ül, én szintén könyvespolc előtt – hogy okosnak látszódjak –, teljes sminkben, és ezzel tökéletesen megfelelünk a bölcsész és a színésznő sztereotípiájának. Volt egy pont az interjúban, amikor ezt be tudtam dobni. Éreztem, hogy meglepődik, de nagyon jól fogadja. Akkor egyrészt úgy éreztem, hogy jól vizsgáztam egy igazi profi előtt, másrészt viszont attól nyugodtam meg, hogy el merte engedni magát. Egyébként valójában ez a felvételek időrendjében a harmadik beszélgetés volt, csak a sorozatot kezdtük vele.
– Ha már a sztereotípiáknak megfelelő színésznőt említetted: koncepcionálisan gondoltad át, hogy egy-egy beszélgetéshez mit vegyél fel, milyen smink legyen rajtad, hova és hogyan ülj?
– Olyan felsőt veszek fel, ami nem túl hivalkodó. Eleve nem hordok nagyon színes dolgokat, ezért az többnyire fekete vagy barna. Azt nagyon szeretem, ha szép a hajam, azon el szoktam szöszölni. Én civilben is szeretek sminkelni, a rúzs pedig nagyon fontos, még a maszk alá is. Amióta be vagyok zárva, azt hiszem, ez az egyik túlélési technikám. De leleplezek egy nagy titkot: alul mindig mackónadrág van rajtam. Körülbelül ennyi a koncepció. A felvétel előtt egy órával elkezdek készülődni, pont úgy, mint egy előadás előtt. Az, hogy egy asztali géphez csatlakoztatott kamerával veszem fel az adást, eléggé behatárolja, hogy hova üljek, de valahogy azt is szerettem volna, hogy látszódjon, hol vagyok. Velem szemben van egy ablak. Hátul áll egy több, mint kétszáz éves, családi örökségből származó óra, Anna néni, akit le kellett némítani, különben negyedóránként beleütne a felvételbe. Van még két kép a falon, az egyik egy festmény, amit Cselényi Nóri jelmeztervező lányától, Stefitől kaptam, a másik pedig egy Esterházy Péter-fotó. Gondolkodtam, hogy legyen-e fehér, teljesen steril háttér, vagy üljek egy paraván elé, de az olyan csináltnak tűnt, ezért maradtam a szobámban.
Nem akarom azt hazudni, hogy ez egy hidegen profi dolog.
– Hány Lakott sziget van kész, és milyen hosszú a potenciális interjúalanyok listája?
– Hét adás van megvágva, ebből lement már három rész Nyáry Krisztiánnal, Ábel Anitával és Beck Zolival. Szerencsére elég nagy a buborékom, sokféle embert ismerek, közülük válogatok, nemcsak ismerteket vagy celebeket, és előbb-utóbb velük is szeretnék beszélgetni. Nekem is kihívás egy gyerekpszichológust vagy egy gazdaságpolitikai szakértőt kérdezni, és aztán szeretnék majd színházi háttérdolgozó ismerőseimmel is beszélgetni, mert biztos vagyok benne, hogy a támogatóimnak is érdekesek ezek a témák.
– Meddig tervezed a sorozatot? Lassan-lassan indul a szabadtéri szezon, lesznek előadásaid. marad erre időd?
– Addig tervezem, amíg bírom. Adja a Jóisten, hogy egy bocsánatkérő levelet kelljen írnom azzal, hogy már csak négy adás van, kedves Támogatók, és utána vége, mert annyi az elfoglaltságom. Készült annyi tartalom előre, hogy ne érezzem kényszernek a gyártást, de tény, hogy ez egy szerelemprojekt, és addig tart, ameddig érzek magamban energiát, érdeklődést. Ha visszaáll a színházi élet, abban bízom, hogy a Zoomot felválthatják a személyes beszélgetések. Persze, az másféle technikai kérdéseket vet fel, de bár már ott tartanánk! Vagy ott a másik út, a podcast.
– Esetleg élő alkalmak, közönséggel.
– Akár azok is, boldogan!
– Van olyan interjúalany, olyan igazi nagyvad, akitől lehet, hogy tartanál, de mégis szeretnél becserkészni?
– Tilda Swinton. Ő csak a filmjeiben látszik, csak azokban mutatja meg magát. Nem hiszem, hogy azért, mert ne lenne érdekes ember. Vele nagyon szívesen beszélgetnék egy órát.
forrás: https://papageno.hu/
