Beadtuk a pinceszínházi pályázatot

Egyszer egy nálam jóval idősebb, ilyenolyan-díjas kollégám azt mondta a színházban, hogy a mesterségünkben az a rákfene, hogy a fejünkben lévő színház mindig sokkal jobb, mint az, ami megvalósul belőle. (Lásd: "színház a magasban".) Noha nem értettem vele egyet, de megjegyeztem ezt a fura édesbús (és kicsit önsajnáló) szplínt - és sokszor jut eszembe. Különösen most, hogy olyan csapatba sodort az élet, akik ugyanúgy örömmel tapicskolnak egy színház elképzelésében, mintha csak fröccs mellett dumálgatnának róla - de közben beletesznek munkát, fáradságot, száz oldalakat, igazi akarást abba, hogy amiről egymás közt bugyborognak, az váljon is egyszer valósággá. Nem is menve most bele abba, hogy milyen bonyolult frusztráció-fajtákkal jár egy színházigazgatói pályázat (akár mindig, akár manapság), és aztán magáról a színházvezetésről ne is beszéljünk - azt az örömöt akarom inkább hírül adni, hogy ilyesmiről álmodozni, tervezgetni, és aztán megmérni a valósággal, és kitalálni töviről-hegyire milyen csodálatos elfoglaltság. És hogy milyen hálás vagyok, hogy visszarántanak ezek a csapattársaim a munkakedvbe időnként, amikor.. amikor már fogytán.

 

Kedves közönségünk - dr. Komáromi György vezetésével, Bérczes Lászlóval, Benkó Bencével, Bíró Bencével, Fábián Péterrel karöltve: beadtuk a pályázatunkat a Pinceszínházra.