szerző:
Kovács Bálint
A Kőszegi Várszínház a járvány után megint létrehozott egy új, saját bemutatót, pont olyat, amilyenek miatt érdemes nyáron is színházba járni, mert több van benne, mint gondolnánk.
Kéne valami ügy!
Kéne valami fontosat csinálni, hogy azt érezzük, van célja az életünknek. Kéne valami, amiben kiteljesedhetünk, ami miatt azt érezhetjük, hogy jók vagyunk valamiben, ami berúgja az életünket, ha már régóta alig pöfékel a kipufogónk, csak akkor hallani, ha nagyon közel hajolunk hozzá. Kéne valami, ha magunktól nem tudjuk elhinni, hogy van kiút: legyen, ami miatt meggyőzhetjük magunkat mégis. Mondjuk egy gyilkosságokkal átszőtt korrupciós ügy feltárása, ha az ország egyik leggazdagabb üzletembere pont azon az eldugott, névtelen kis svéd szigeten garázdálkodik, ahol te vagy a százhatvan példányos helyi újság főszerkesztő-helyettese, pulóverminta-rovatostul, tökszépségversenyestül.
Erről szól a Kőszegi Várszínház idei saját bemutatója, a Manőver. Az élet értelméről is, meg a pulóverminta-rovatról is: Kőszegen a hazai nyári színházak között kiemelkedő módon ugyanis nemcsak a közönségvonzó utazó előadásokat hívják meg, hanem hosszú ideje minden évben létrehoznak legalább egy saját előadást, mindig olyan szereposztással, amely az ország bármelyik színházában helytállna. Idén ráadásul ősbemutatóra került sor: Göttinger Pál írt egy képzeletbeli skandináv drámát egy halálra ítélt kis újság feltámadásáról, pár habókos figuráról, egy nyomozásról, meg, hogy súlya is legyen a dolognak, az életről.
A Manőverben ott van a falu minden bolondja meg a nagy létkérdések is, egymás mellett, elférnek jól: őrült komédiáról van szó, de Göttinger pontosan tudja, hogy a nevetés könnyűszerkezetes faházának is komoly beton alapok kellenek, különben elfújja az egészet a szél az este végére. Így aztán, ha van is egy poén minden mondatban, kivéve azokat, amelyekben kettő, mégis szokatlanul emberi az alapfelállás egy nyári komédiához képest. A főszerkesztő-helyettes és újságíró felesége régóta egész máshogy látják a kapcsolatukat, na meg a nő kezdeményezésére nyitottan folytatott házasságukat, egyre távolabb kerülnek egymástól, de nem párkapcsolati problémák, inkább egzisztenciális válság miatt. A férfi belepunnyadt az életébe, ami borzasztóan kiábrándítja a nőt, és mindketten keresnek valamit, ami felébresztené őket a túl hosszúra nyúlt téli álomból. Erre meg pont jó a darab krimiszála, a nyomozás egy különös ügyben meg az új főszerkesztő érkezése, ami egyúttal karrierpofon is az előrelépésre vágyó férfi számára.
És a multiinstrumentalista Göttinger – aki általában színészként, rendezőként, íróként, de még zenészként is elég magas színvonalon teljesít – remekül tudja is ötvözni a kettőt, vagy hármat, vagy ki számolja, szóval a humort, az érzelmeket, a történet fordulatosságát, a jól kidolgozott lélekrajzot és a humort még egyszer. Eleve a felső polcról választ magának főnyereményt azzal, hogy beleírt a darabba egy teljesen elvetemült karaktert, Sigrdi nénit, a pulóverminta-rovat vezetőjét, akinek az a legfontosabb feladata, hogy mindig kiderüljön róla valami, például hogy Európa-negyedik Mortal Kombatban, csak a rajongói nem tudják, hogy amúgy egy idős nő, vagy hogy tíz háborúból tudósított, amiből kettőt ő maga robbantott ki, vagy hogy úgy nézi a főzőműsort, mint fociultra a B-középben a meccset, és akkor csak a legkevésbé meglepőeket említettem. Két lábon járó viccautomata lenne ő akkor is, ha Soltész Bözse nem lubickolna ennyire üdítően a szerepében, jóga közben fejen állva, lelőhetetlenül, egyszerre öregnénisen és olyan energikusan, mintha cukor helyett kokaint keverne a kávéjába, sőt mindenki máséba, de még a nézőkébe is, amit amúgy húsz perc után már simán kinéznénk belőle. De a színdarabot amúgy is végig üdítő hallgatni, egyszerűen azért, mert egyszerre életszerűek és meglepőek a mondatai, és mert kerüli a közhelyeket és a papírízű megfogalmazásokat. Mondjuk a nevetés miatt azokat is nehéz lenne kiszúrni, de azért jobb, hogy nem is kell próbálkozni.
Horváth Illés rendező – korábban a Magyar Színház színésze, most a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője – partner is ebben a balanszírozásban: épp olyan laza kézzel fogja az előadást, hogy legyen tér a komédiázásra, de azért érződjön, hogy nem csak marháskodásról van szó – igaz, egyszer-egyszer, sőt talán az sem túlzás, hogy egyszer-kétszer engedi átmerészkedni a viccelődést azon a határon, amit pont a marháskodás vidéke elé húztak bizonytalan kézzel, odáig, amit a legszigorúbbak már nem sorolnának a legjobb ízlés fennhatósága alá. Ahogy általában, a visszafogott előadásmód és a cseppet sem visszafogott poénok („Vegetát a homárra. Miért nem pisálod le inkább az anyám sírját?” – kommentálja Sigrdi néni a főzőműsort egy ponton) között szikrázó feszültség itt is jobbat tesz a hatásnak, mint az elengedett gyeplő.
És ezt a feszültséget az esetek többségében Horváth Illés kihasználja, ahogy a színészek is. A feleséget játszó Pálmai Anna, aki hol egy hiúzt játszik, hol egy boxolót, de mindkettő mögött engedi látni mégis az esendőségét, vagy Tenki Dalma a gyakornok szerepében, aki úgy játszik nagyra nőtt kislányt, hogy érződjön rajta, ha gyengének látszik is, azért keményre fújta már a sarki szél, vagy a főszerkesztő-helyettes Gémes Antos, az egyetlen, aki sokkal inkább drámai, mint komédiai karakter, és aki végig olyan sebzettnek tűnik, hogy csoda, ha nem vérzik el az előadás végére, és aki nem a dühét, hanem romantikus érzelmeit kifejező jelenetekben van igazán elemében. Vagy a szerző Göttinger Pál, aki egy fontos mellékszerepben egyszer csak megjelenik a darabban, és a jelenléte még a végén is új színt hoz az egészbe, mégpedig a feketét, a legsötétebb, bevállalós humorét. Talán csak az új főszerkesztőt játszó Jenővári Miklós nem annyira sokszínű, mint lehetne, igaz persze, hogy a darabot épp az ő karót nyeltsége viszi előre.
Meg az, hogy a Manőver mindvégig két vágányon halad egyszerre, párhuzamosan, mint két vonat, ahol átlátni az ablakon az egyikből a másikba, akár egy Agatha Christie-regényben: az egyik egy könnyű nyári komédia, a másik meg egy szintén könnyű, de azért inkább őszies, elsárgult leveles, a melankóliával kacérkodó lelki fröccs. A mutatvány pedig az benne, hogy a végén, amikor összeér a két sín, a két vonat akkor sem ütközik össze, csak szépen összekapcsolják a kocsikat, mintha mi sem lenne természetesebb. És pont ilyen a jó nyári színház: amikor mi sem természetesebb annál, hogy a humor nem minden, csak a fényes mandzsettagomb a kabáton. A kabáton, aminek pont jó a mérete mindenkire, vagy legalábbis azokra, akiknek valaha futott már zsákutcába az élete. Bár az pont ugyanaz, mint hogy mindenkire.
forrás: https://hvg.hu/
