Egy családi titok árnyékában

Grecsó – Grisnik: Vera (felvételről) – Kőszegi Várszínház

A tér egyszerre végtelen és nagyon szűk. A virtuális nézőtér országhatárokat sem ismer, mégis egyedül nézzük az előadást egy apró szobában. Az itt és most élménye az utóbbi időben sajátos értelmet nyert. Különös érzéssel ülünk a képernyő elé egy olyan előadást megnézni, amelynek már a bemutatója is karantén-helyzetben született, mindössze a szerző és a stáb néhány tagja jelentette a közönséget. A saját környezet talán még segít is a szereplőkkel azonosulni, az előadásba bevonódni. Különösen akkor, ha a történet gyerekkorunk idejében játszódik. Mintha kihúznánk egy régi fiókot, amely tele van kedves és fájó, megmosolyogtató és megríkató tárgyakkal, emlékeket idéző fotókkal, az azokhoz kötődő ízekkel, illatokkal, hangokkal. Az előadás képzeletbeli, szimbolikus fiókjában egy fokozatosan kibomló családi titkot találunk. Hangulatában az alapmű Szabó Magda ifjúsági regényeit idézi, de drámaiságával, pszichológiai mélységével túllép a műfaj keretein. A színpadi átdolgozás ezt a hatást tovább fokozza.

Grecsó Krisztián Vera című műve a nyolcvanas években játszódik, Szegeden. A várost idézi az egyszerű díszlet, a híres épületek sziluettje fehér vászonba csomagolva, piros spárgával átkötv. A központi kellék egy a színpad közepén álló, régi iskolapad. Előkerül még egy barna kabát és egy pár cipő. Ezeket az eszközöket kelti életre a színésznő, Grisnik Petra, hogy 75 percbe sűrítve kifejezze mindazt, ami a főszereplővel, Tátrai Verával, egy kiskamasszal történt. Az író alkotását maga a színésznő dolgozta át színpadra. Göttinger Pál rendezővel a regény szálaiból a legfontosabbakat emelik ki, szinte pontosan az eredeti szöveget idézve: a számtalan apró jelből megvilágosodó családi titkot, a gyerekből részben akarata ellenére felnőtté váló kamasz lelki válságát, a barátság ellentmondásait és az első szerelem ízét. Mindez tényleg lehetne egy ifjúsági előadás rendező elve is, de a monodráma olyan érzékenyen adja vissza a kislány külvilágra adott válaszait, rezdüléseit, hogy néha úgy érezzük, ezek már egy érett felnőtt benyomásai. Mivel az alapművet sem maga a történet, hanem a főhős személyes reflexióinak szövedéke tartja össze, az átdolgozás során a mű nem veszített értékéből. Az előadás hatására óhatatlanul felmerül a kérdés: A gyerekek érettebbek, őszintébbek, bátrabbak a tabutémákat kerülő felnőtteknél?

A családi titok, a nyomozás végeredménye a kezdetektől sejthető. A feszültséget az elhallgatások, elszólások, félbemaradt beszélgetések fokozzák a kirobbanásig, amikor megtudjuk, hogy Verát nem a vér szerinti szülei nevelik. Az igazság mindig gyerekek szájából hangzik el, a felnőttek az elterelés különféle módjait segítségül hívva kerülik az egyenes választ. A felismeréshez vezető út fájdalmának, a nem akarom tudni, de már régóta sejtem érzésének kifejezése torokszorító. Az összes jelenet a padon vagy körülötte játszódik. A bútordarab hol egy tanévnyitó színhelye, hol egy iskolapadot jelenít meg vagy az otthoni ebédlőasztalt , ülőhelyet a parkban, lovas edzést a pályán. Felnyitható tetejével régi dobozzá is alakul, mely a múltról árulkodó képeket rejt. Az egyes jelenetek gyakran az ajtócsengő hangjára váltanak. A színésznő idevarázsolja a kor hangulatát a Párizsi kocka ízétől az úttörőcsapatig, az ismert slágerektől az akkor nyíló áruházakig. Néha megríkat, de a sajátos gyerekhumor eszközével meg is nevettet. Megszólal gyerekhangon, szülőket alakítva, tanárokat utánozva és idősek hangján is. Magával ragadó a jelenet, melyben egy pár cipővel játssza el, hogyan látja a gyerek kívülről a szülők vitáját. A származását kutató Vera félelmeinek legmegdöbbentőbb megnyilvánulásai azok a pillanatok, melyekben a pad csecsemőkori emlékeket idéző, egyre gyorsabban forgó bölcsővé lényegül át. Újabb és újabb kétséget vet fel – a meg nem született testvérrel, a szülők vér szerinti gyerekével szemben érzett féltékenység teszi még ijesztőbbé. A visszatérő rémálom megjelenítése lenyűgöző.

A semmi sem lesz már úgy, mint régen érzése az összes szálon végigfut. A jól tanuló és viselkedő, szófogadó Vera életében fokozatosan minden megkérdőjeleződik. A szülők, a felnőttek hitelessége, erkölcsi tartása, a barátság tisztasága, az önmagáról alkotott képe. Miközben kapaszkodik és vágyik vissza a biztonságot nyújtó, idilli gyerekkorba, vonzza valami új, amit eddig nem ismert. Ez az egyszerre taszító és vonzó, annyira rossz, hogy már jó érzés az első szerelem. Az érzés, ami miatt már nem fontos az iskolai fegyelem, megjelenik a féltékenység, a csalás, az iskolai bántalmazás, sérül a barátság, mégis leküzdhetetlen. A színészi játék a lengyel fiú, Jozef iránti vonzalmat ösztönösen már nem egy gyerek, hanem egy felnőtt szintjén közvetíti.

Azon a nyilvánvaló üzeneten kívül, hogy nem a vérségi kötelék számít, és hogy néha kevesebb szeretetet adnak saját gyerekeiknek az igaziak a nevelőszülőknél, az alapmű és az átdolgozás összetettebb feloldást is ad. A kedves jelenetben, melyben a színésznő egy hatalmas, barna kabátba bújva mutatja be Mikulásnak öltözött, káromkodó apukáját, minden benne van szeretetről, hibáink elfogadásáról. Ezzel a ruhadarabbal jeleníti meg az előadás elején az öregeket, akiket a kislány tudat alatt nagyszüleinek érez, és a kabát jelképezi a sorsközösséget vállaló, közös szerelmüket búcsúztató Sárit is. Megbocsátást nyer a barát, átértékelődik, helyére kerül a barátság.

A regény sorai mögött és a színpadon is ott bujkál mindvégig az érzés, amivel Tátrai Vera gyakran találkozik felnőtté válása során, a „szomorú-izgulás”. Gyerekként így nevezte meg a szorongást, amit átélt. Rémálmában, melyben majdnem kirepül a forgó bölcsőből, a rettegés halálfélelemmé fokozódik, amit csak az anyai szeretet enyhít. Jozef édesanyját a rettegett betegség vitte el, amit magyarul nem tud megnevezni, de amikor kimondja lengyelül, ráismerünk. Apja családtörténetét kutatva Verát megérinti a történelmi tragédia, a kegyetlen halál emléke is. Tátrai Gábor és lánya sorsa összeér, őt sem az igazi szülei nevelték. Egy félreértés, vélt sérelem miatt viszont a család kettészakadt, a haldokló nagypapától elbúcsúzni sem tudnak. Az elszalasztott lehetőség miatti lelkiismeretfurdalás érzésével, az elmúlás árnyékában, de egy bölcső képével végződik a történet, az értelmezés újabb lehetőségeit kínálva.

Az előadás után csak ülünk csendben a képernyő előtt, várva, hogy valaki terítse ránk azt a hatalmas, barna, védelmező kabátot.

Gelesz Andrea

forrás: https://www.criticailapok.hu/