Interjú Lőrinczy Györggyel
Művészeti menedzser, kommunikációs tanácsadó, kreatív producer. Egy cikluson keresztül igazgatta sikeresen a Fővárosi Operettszínházat. Volt az NKA alelnöke. „Kicsit távolabb szeretnék kerülni a kultúrpolitikától” – mondja. Májustól a Szentendrei Teátrumot vezeti, a régi mellett új arculatot is adva a színháznak. Pályáról, sikerekről, nehézségekről és új kihívásokról is beszélgettünk Lőrinczy György igazgatóval
Az idei évadtól a Szentendrei Teátrum igazgatója vagy. Valamikor a kilencvenes évek elején ugyanitt projektmenedzser voltál. Érdekesen keretezi a pályát.
Vannak szívügyek, fontos helyszínek, fontos műfajok, s azokhoz az ember vissza-visszatér. Az opera, a zenés színház is ilyen szívügy. A kulturális élet, az élet változása miatt úgy éreztem, jó lenne most kicsit nyugodtabban élni. Szigetmonostorra, az egykori családi házba költöztem, így még ez is köt a Dunakanyarhoz, Szentendréhez. Hogy keretezi-e a Teátrum vezetése az életem, remélem, s azt is, lesznek mellette más munkáim is.
Vannak is, a Benczúr Ház, a Vadászati Világkiállítás magyar kiállításának kurátora…A Benczúr Kert kulturális programjai talán hasonló munkát jelentenek, mint Szentendre.
A Benczúr Ház alapvetően más, a múzeumokhoz kapcsolódik, mások a prioritásai, de ha az ember benne van a szakma kapcsolati hálójában, ezek segíthetik egymást. Amikor a Benczúr Ház mellett az NKA alelnöke is voltam, akkor a Halmos Béla Kollégium fiatal művészeinek ott találtam helyszínt, azóta is ott működnek egy nagyon sikeres táncház- és koncertsorozattal. Ezek a kapcsolatok ide-oda működnek. Szentendrének is jó, ha olyan ember csinálja, aki jobban benne van a véráramban. Remélem, hasznos lehet itt is az elmúlt harminc évben megszerzett szakmai tapasztalatom.
Bár 2019-ben újra pályáztad a Budapesti Operettszínház vezetését, Kiss-B. Attilát nevezték ki. Április végével megszűnt az NKA alelnökséged is. A pandémia talán lehetőséget adott arra is, hogy kicsit el lehessen tűnni. Segítette a döntéseidet, az újragondolásokat?
A két történet annyiban más, hogy az NKA-nál ritka, hogy valaki többször töltse be a pozíciót. Az Operettnél más a helyzet, ott a pályázat beadása előtti másfél év komoly krízishelyzet volt.
Ebben az utolsó, nagyon viharos évben, amelyben látszódott a vég is, miben bíztál?
Most már máshogy látom ezt az egészet. Közel húsz évet dolgoztam együtt Keróval (Kerényi Miklós Gábor), a társulattal. Tartoztam ezzel a társulatnak és magamnak is, hogy beadjam a pályázatot, de mint minden nyílt pályázatnál, tudtam, nem biztos, hogy megnyerem. Az Operettszínház páratlanul sikeres korszaka kettőnk közös munkája volt.
Ilyenkor mi törik, a szakmai bizalom, a barátság?
Nem volt elég a két év, hogy tisztán láthassak…
Fáj vagy dühös vagy?
Már egyik sem. Nem akarom megtagadni, szeretném a sikereket és az élményeket magammal vinni. . Már nem fáj, és nem vagyok dühös. Büszke vagyok arra, hogy a nehézségek ellenére is sikeresen végigvittem a főigazgatói ciklusom, és büszke vagyok a teljesítményemre. Már félre tudok tenni mindenféle indulatot , s arra emlékezni, ami gyönyörű volt.
Rengeteg új lehetőséget kaptam, az izraeli Magyar Kulturális Évadot csinálhattam, most a Vadászati és Természeti Világkiállítás kulturális programjaiért vagyok felelős. A Teátrummal pedig visszakaptam azt a lehetőséget, hogy a színházzal is foglalkozzak.
A Szentendrei Teátrumnak a kezdetekig visszanyúló hagyományai vannak. Megörököltél az előző igazgatótól, Vasvári Csabától bemutatókat. Mit tartasz meg a régi arculatból, miben változtatsz?
Az idei prózai bemutatók, a klasszikus színházi előadások nagy részét még Csaba indította el, ezek az ő innovatív látásmódját, jóízlését dicsérik. A műfaji kalandozások, a crossover, az én mániáim. Minden jóra és izgalmasra nyitott vagyok, ilyen például Mácsai Pál és Lukács Miklós közös estje, Herczku Ági folklórszínháza, Rost Andrea jazz-koncertje, Gergye Krisztián képzőművészeti alapú projektje. Minden olyan izgat, amikor jó művészek és különböző műfajok kacérkodnak egymással.
Az előadások helyszíne, a MűvészetMalom, a képzőművészet egyik fontos helyszíne, de voltak már itt koncertek, performanszok is. Ez mennyiben határozza meg majd a Teátrum profilját, egy még erőteljesebb összművészeti karaktert?
Ez mind a terveim között van, nyitott vagyok minden olyan egyedire, ami a hely furcsa és inspiráló hangulatából táplálkozik. Azt kell megtalálni – amit a Főtér után szerintem a Városháza nem tudott pótolni – hogy mi az, ami olyan egyedi hangulatot ad a Teátrumnak, amiért érdemes kocsiba ülni. A Malom olyan hangulatot képes teremteni, mint például Kőszeg és Gyula várszínháza.
A Kőszegi Várszínházzal már vannak közös tervek. A többi nyári színházzal is tervezel szorosabb együttműködést?
A Kőszegi Várszínház igazgatójával, Pócza Zoltánnal, aki egyben a Szabadtéri Színházak Szövetségének elnöke is, tervezünk olyan közös előadásokat, amelyeket végigvinnénk ezeken a játszóhelyeken. Koprodukciópárti vagyok, többszáz fős, ezres szériájú nemzetközi produkciókat is szerveztem. A közös munkáknak anyagi, művészi és a kommunikációs előnyei vannak.
Ezzel a múlttal nem túl kicsi Szentendre, az eddigi pályához képest nem visszalépés?
Sokan gondolják így, de nem. Nagyon élvezem. Az NKA megtisztelő feladat volt, talán eddigi szakmai életem csúcspontja, de a kultúrfinanszírozási területnél nekem több örömet ad a kreatív, konkrét produkciós munka. Hogy mekkora intézményt vezet az ember, persze nem mindegy. De most élvezem a projekt alapú munkát. A feladatom ugyanaz, mint az Operettnél volt, de sokkal kisebb a felelősség, szabadabb vagyok, több műfajjal, több kollégával dolgozhatom együtt. Most itt szeretnék olyat létrehozni, ami méltó az eddigi pályájámhoz.
Sok olyan funkciód volt és van, ahol a szakma és a politika szétválaszthatatlan. Lehet-e ma kulturális intézményt a politikából hátrább lépve vezetni?
A magánszférában szocializálódtam, ahol a megrendelőkkel kell jóban lenni, nekik megfelelni. Kulturális intézményi vezetőként a városvezetéssel, a kultúrpolitikával egyfajta jó viszony elkerülhetetlen. Ennyire még sosem volt átpolitizálva a szakma, de mindig fontos volt az együttműködés. Szeretnék kicsit távolabb kerülni a kultúrpolitikai döntésektől. A szakmából kerültem a kultúrpolitikába. Azt remélem, és úgy tapasztalom, hogy még azok a kollégák is, akikkel voltak kultúrpolitikai vitáim, elismerik a munkámat.
Az elmúlt években Vasvári Csaba nagy hangsúlyt helyezett az SZFE-vel való együttműködésre, teret adott a színművészetis előadásoknak. Gondolkodsz-e hasonló közös munkákban? Tavaly, amikor az SZFE-t ellehetetlenítették, már nem tanítottál ott. Mit gondolsz az egészről?
Hat éven át én is ott tanítottam színházmenedzsmentet. A lányom Almási Tamás dokumentumfilm rendező szakára jár. Több oldalról is megérintett. Elkeserít, hogy nem tudtam benne segíteni, hogy méltatlan módon történt az egész. Az idei évadban volt tanítványaimnak, Fabacsovics Lili-Szokol Judit darabjának, a Csend-etűdöknek nálunk lesz az ősbemutatója, Dohy Balázs egy lengyel hangjátékból, a Nevetséges sötétségből rendezett darabot. Sardar Tagirovsky, a színházi élet egyik legizgalmasabb fenegyereke is rendezett nálunk. Horváth Csaba – az SZFE emblematikus tanára – Forte Társulata is izgalmas előadást mutat be.
A Forte Társulat kapcsán eszembe jut, hogy valamikor te is táncoltál. Ez még erősebb kapocs a műfajhoz?
Olyannyira, hogy Horváth Csabával egy színpadon is álltunk A szarvassá változott fiak című Novák–Markó produkcióban. Ez egy plusz, de bárkit nem hívnék meg, akivel együtt húztunk csizmát. Csabával minden tekintetben elfogult vagyok. Kiemelkedő alkotónak, nagyszerű embernek tartom, fontos volt, hogy már az első évadomban megjelenjen egy új produkcióval.
A táncos karrierednek miért lett vége?
Mert nem voltam elég tehetséges. Novák Tata Bihari együttesében táncoltam, ott nekünk kellett mindenfélét szervezni, én inkább abban jeleskedtem, s olyannyira jól sikerült, hogy benne ragadtam.
Fájdalmas volt rájönnöd, hogy nem vagy elég tehetséges a tánchoz?
Fájdalmas, de iszonyatosan nagy szerencse, ha az ember ezzel még nagyon fiatalon szembesül, s még nagyobb szerencse, ha a sors és a mesterei olyan pályát mutatnak neki, ami ezzel összefügg, amiben karriert csinálhat, s talán a legjobbak közé kerülhet. A színpadon mindig volt bennem szorongás, megfelelési kényszer, ritkán éltem meg önfeledten, egy jól összehozott előadás a nézőtérről nekem mindig boldogság.
A működési és bérköltség húsz millió forint, ami ehhez a tervhez szűkösnek tűnik. Milyen egyéb forrásokból gazdálkodik a Teátrum?
Vannak az NKA-pályázatok, amelynek a lehetőségeit jól ismerem, voltam már vadász is, most nyúl lettem. A működési és előadó-művészeti kiegészítő támogatásból már részesültünk. És nagyon sok olyan lehetőség van, ahol projektekre lehet pályázni, a Miklósa Erika-Balázs János koncert is így valósul meg – a Cziffra 100 Emlékév keretében. Helyet adunk az eseménynek, de Szentendrének ez egy fillérjébe sem kerül. Azt hiszem, jól tudom, hogyan kell erőket mozgatni a kapcsolatrendszeremmel, nemcsak a pénzben kapott támogatás tud eredményes lenni.
Szentendre azért is fontos lehet, mert a környéken élt a családod, te most visszaköltöztél. A második Operett-pályázatodban hosszabb részt szentelsz a családodnak. Mennyiben határozta meg a pályádat?
Sokáig mélyebben nem foglalkoztam a családi történetekkel, de negyven fölött elkezdett foglalkoztatni, hogy milyen érdekes például, hogy mindkét ágon megjelent a kultúraszervezés. Anyai ágon a Jankovich-család, közte a Pesti Magyar Színházat is alapító Jankovich Miklós műgyűjtő, mecénás, a miniszter dédapám nagyon erős kulturális vonal. A Lőrinczy családban a népi író dédapám, Lőrinczy György, s a Klebelsberg munkatárs nagyapám, Lőrinczy Szabolcs. Apám élete is a színház volt, meghatározta nekünk, a három fiúból kettőnek az életét. Szerencsés vagyok: a szenvedélyemből élek, s a családi hagyományokat is folytathatom.
forrás: https://art7.hu
