“Nem a megújulás vágya hajt előre, hanem az igény, hogy érzékeny maradjak a változásra” – interjú Göttinger Pállal

Miért érdemes szeretni az operát, miben fedezhető fel annak szépsége és miben rejlik fájó aktualitása, valamint leckéje, most éppen a Bohéméletre vonatkoztatva? Többek között ezekről is beszélgettünk Göttinger Pállal, aki Puccini klasszikus operáját viszi színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban.

Amennyire tudom, egészen kisgyerekkorod óta játszol. Volt olyan pont, amikor megfogalmazódott benned az, hogy igen, Te ezzel szeretnél foglalkozni, vagy természetesen jött egyik dolog a másikból?

Volt fordulópont, még ha nem is lehet napra pontosan tetten érni. Egészen kisgyerekként bekerültem annak idején a Magyar Rádió gyerekstúdiójába – ahol gyerekszínészeket képeztek az akkor még virágzó hangjátékgyártás számára. Rengeteg nagy rendező és színész (Varsányi Anikó akkori ottani főrendező, Papp János, Zsurzs Kati, Andai Kati, Zoltán Gábor, Vadász Gyula) tanított bennünket, néhány hónap után be is dobtak a mély vízbe. Azon kaptam magam, hogy ott állok 11-12 évesen Gábor Miklóssal, Szakácsi Sándorral, Vajda Lászlóval egy mikrofonnál. Egyébként sok, ma már meghatározó színésszel játszottam ott, Mácsai Pállal, Máté Gáborral, Hegedűs D. Gézával, Alföldi Róberttel – de aligha emlékeznek rám onnan, kisgyerek voltam. Szóval a fertőzés minden bizonnyal innen van. Később felvételiztem színész és rendező szakra is, utóbbira vettek fel.

A szüleid támogatók voltak?

Nagyon. Olyan családból jövök, ahol, ha nem is az előadóművészetnek, de a művészetkedvelő közösségnek van valamifajta hagyománya. Apám például ükapám, Körösfői-Kriesch Aladár és a gödöllői művésztelep örökségének vizsgálatával és gondozásával foglalkozik. Négyen testvérek mindannyian mindig zenéltünk, különféle kórusokban énekeltünk, plébániatemplomtól a Schola Hungaricán át a Soharózáig. A szüleim is kórusban ismerkedtek meg eleve. És noha színészek-rendezők sehol nem voltak a családban, amikor kiadta magát, hogy ezen a pályán mennék tovább, támogatást kaptam mindenben. Vagy legalábbis nem akadályoztak benne.

Olvastam, hogy nagyon szereted az operát, mint műfajt. Mikor alakult ez ki nálad?

Zenetagozatosok voltunk, és akkoriban ez még operabérlettel járt együtt szinte törvényszerűen. Egészen korán odakeveredtünk, hat-nyolc évesek lehettünk. A bérletek persze körbeértek egy idő után, így bizonyos műveket, az Aidát, a Hunyadit vagy a Don Pasqualét rengetegszer láttuk. Ismerősök lettek egy idő után.

Szerinted miért érdemes ma operát nézni?

Ezer oka lehet. Hálisten gazdag műfaj, mindenki találhat benne valami olyat, amihez tapadni tud. Egy kisgyerek például, amilyen én is voltam, amikor először találkoztam az operával, egy ekkora méretű masinériát sehol másutt, egy musicalben sem fog látni. Egy Aida-előadáson például – egyszer poénból összeszámoltuk – több, mint 250 ember dolgozik egyszerre. Ez semmilyen másik műfajban nem látható, pláne egy száz évnél régebben kimondottan ezért épült csoda szép palotában. Egy ilyen színes, látványos, sok embert felvonultató előadás pedig egy gyereknek letaglózó varázslat – és a közhiedelemmel ellentétben szórakoztató is. A gyerekek számára nem absztraktabb dolog az opera, mint bármi más – szivacsként szívják magukba a történeteket, dallamokat, a történetmesélés sajátos módját. Az csak idősebb korban jön aztán, hogy túlságosan absztrakttá válik sokaknak, vagy nevetségessé, vagy unalmassá, és ezért eltartják maguktól. Egy kisiskolást már nyugodtan el lehet vinni az operába, egészen biztosan kevésbé fog unatkozni, mint az elegáns ruhában mellettük feszengő fölnőttek.

Az operát csúcsműfajnak tartom a színházművészetben. A dráma, a történetmesélés, a zene, a képzőművészet, és nem mellesleg az élsporthoz vagy cirkuszi mutatványhoz hasonló vérfagyasztó fizikai igénybevétel legnagyobb teljesítményeit képes egységgé formálni magában. Ráadásul úgy, hogy az aprólékosan elemző, minden hang és összhang mögött kultúrtörténeti és filozófiai mélységeket halló intellektus is szellemi táplálékhoz jut általa – miközben tele van zabolátlan, szabadjára engedett érzéki szenvedéllyel is. A cizellált mesterművek zsenialitása örömforrás a hallgatónak – de a Mimi halálakor feltörő visszatarthatatlan sírás is az.

Egyébként meg az operák muzsikája, gondolkodásmódja, cselekményszövése, drámai helyzetei elidegeníthetetlen részei az alapműveltségünknek, Európában mindenképpen. Folyamatosan hivatkozunk is rá. Legyen szó akár Don Giovanni Leporellóhoz való fura viszonyáról, vagy a Bohémélet padlásszobában nyomorgó fiataljairól, ezek olyan toposzok, amelyre széles körben előszeretettel hivatkozunk. Látens módon, az meglehet – de mégiscsak része az életünknek, szókincsünknek, gondolkodásmódunknak.

Mennyire tudod magadat újra és újra feltalálni, kvázi újradefiniálni rendezőként? Azért is kérdezem, mert nagyon sok műfajban rendeztél már színdarabot, az opera csak kis szeletét képezi ennek a képnek.

Kínkeservesen. (nevet) Magamra egyébként inkább szakemberként szeretnék gondolni, semmint művészként. Ez a foglalkozásom, és kész. Nem a megújulás vágya hajt előre, hanem az igény, hogy érzékeny maradjak a változásra – a magaméra, és a világéra is magam körül. Ebbe sikerületlen előadások, vagy akár tehetségtelenebb időszakok is beleférnek, és aztán százas szériák is – hosszú távra játszom, nem aggasztom magam ezek miatt. A tehetségtelenségnél a fásultság egyébként is sokkal veszélyesebb ellenfél, és annak nem a megújulás görcsös vágya az ellenszere, hanem a nyitottság, a tanulni akarás, a szelíd szemlélődés. Persze félig öntudatlanul azért specializálódtam valamelyest: általában új írást rendezek, magyart és külföldit vegyesen, kőszínházban és független terepen is. Sok külföldi szerzőt mutattam be először Magyarországon (főleg angol nyelvűeket), de nagyszerű magyar szerzőkkel is dolgozhattam együtt a szövegeiken – és néhány éve magam is írok, általában konkrét megrendelésre és szereposztásra. Az opera pedig, ami miatt az egészet elkezdtem annak idején, az utóbbi időben szintén aránylag rendszeressé vált az életemben – boldogan lennék igazi operarendező, akire így is hivatkoznak, és aki csak ezt csinálja, de addig még, azt nézem, sok van hátra.

Mi kell ahhoz, hogy igazán magadnak érezz egy megrendezendő darabot – szakemberlét ide vagy oda?

A benne dolgozó művészekkel kötött szövetség. Az együtt töltött minőségi idő. Ha én magam alig is látszom benne a végén – nem bánom. Van egyfajta túlmisztifikáltsága annak idehaza, hogy egy megrendezett előadás mennyire viseli magán az alkotó keze nyomát, világlátását, hogy mennyire érződik személyesnek. Én is így tanultam annak idején, hogy ez egy meghatározó tényező, amin esztétikai ítéletek alapulnak – viszont ezzel nekem vannak nehézségeim. Noha láttam már csodaszép személyes dolgokat (és igyekeztem csinálni is), de ha ott és akkor az volt épp a feladat, attól ez még nem számít számomra abszolút fokmérőnek. Nem attól érzem magam jobban egy előadáson, hogy felismerem a rendező kézjegyét. És én sem úgy válogatok a saját munkáim közül, hogy megvizsgálom, melyik az, amelyikben a leginkább látszódom. Tartózkodóbb vagyok ennél, a próbateremben dől el számomra a dolog sikere, nem a színpadon. Ami ott fenn megy – az már a színészek és nézők belügye. Ha a próbán úgy érzem, hogy szövetségesekre találtam, akikkel egy nyelvet beszélünk, egy a humorérzékünk, ugyanazok a dolgok aggasztanak a világban, akkor szokott az lenni, hogy arra a munkámra büszke vagyok. Az igazán nagy katarzis pedig akkor születik meg a számomra, amikor egy színész jobbnak bizonyul saját magánál, vagy annál, amilyennek a próbán elterveztük az alakítását. Ha sikerül mindent alaposan kidolgoznia, és ha én is a lehető legtöbbet tudtam segíteni neki, az is jó… de ha kimegy a színpadra, és nem megtagadva, hanem ellenkezőleg: meghaladva azt, amit csináltunk együtt, valami olyat művel, amire nem számítottam, az maga a csoda. Olyankor bőgök, mint egy kisgyerek.

Jelenleg a Bohéméleten dolgozol. Szereted az alapul szolgáló darabot?

Nagyon szeretem, gyerekkori alapélményeim közé tartozik. A Bohéméletet az ABC-operák egyikének is csúfoljuk (Aida, Bohémélet, Carmen – A szerk.), mert minden operaházban, az egész világon műsorra lehet tűzni, és több mint valószínű, hogy siker is lesz. Pesten is mindig ment és megy is, a Nádasdy-féle előadás kis híján száz éves már, és még látható (és csoda szép). Most ráadásul, a COVID után-alatt mást jelent a magát halálba köhögő, a rég elhagyott, segíteni már nem tudó szerelméhez az utolsó óráján hörögve visszavánszorgó nő képe.

És így máris van aktualitása az előadásnak.

Így van, az aktualizálásnak így már nincs is értelme. A másik pedig, ami szintén a járvány utáni színrevitellel jár: a mű éhező, nyomorgó művészek között játszódik. Az úgynevezett párizsi művészvilág szerves részét képezi Párizs önazonosságának. Viszont érdekes módon csupán az egész egyben jelenti ezt, az egyes ember már nem. Ha valaki fagyhalálban elpusztul a padlásszobájában, nem fog hiányozni senkinek. A jelenség, a pezsgő-forrongó művészet, az azzal járó életmód elidegeníthetetlen része a közösség identitásának, de maga az ember nem. Teljesen lényegtelen, hogy a sokadik festőművész él-e vagy hal. Ez nagyon rémisztő jelenség. Ha pedig színházi emberként az utóbbi másfél évet végiggondoljuk, akkor a járvány súlyosan felvetette a feleslegességünk kérdését. A vírus a szeretteink mellett a kultúránkra támadt rá: nem jártunk színházba, moziba, nem jártunk múzeumba, nem telt meg a város főutcája este örömmel találkozó emberekkel. Noha látszólag jól megvoltunk színház nélkül, mégis azt vette el a korona, amiért jó európainak lenni. Ezt mindenki megérezte. De hogy konkrétan a színházi életből X vagy Y pályán van-e még, elment-e mást dolgozni, vagy már éhen is halt, az jelentéktelen. Máshogy fogalmazva: az, amit csinálunk, hiányozna mindenkinek, viszont mi magunk nem hiányoznánk senkinek. Ez az egyik leckéje a Covidnak. A Bohémélet pedig erről is szól.

Ez egy elég szomorú felismerés.

Ahogy a jó színdaraboknál lenni szokott: oda üt, ahova fáj. Egyébként maga a darab mindezek ellenére vicces szerintem, kifejezetten szórakoztatónak tartom. Könnyű nézni, jó hallgatni. Közhelyes talán, de belépőnek tartom az operába azoknak, akiknek ez idegen terep. Rövid, húsz-harminc perces felvonásokból áll, amelyek mulattatóak, mozgalmasak, gyorsan történnek bennük a dolgok. És mindent összevetve mégis hordozza magán azt a besűrített időtlenséget, ami az operák sajátja. Mindenre jut idő annak ellenére, hogy gyorsan szalad a cselekmény előre. És szól a legcsodálatosabb zenék egyike.

Lényegében tehát ez egy kapudrog lehet az operába. A próbák mindeközben már zajlanak. Az összecsiszolódás megtörtént már?

Nincs okom panaszra. Többségüket ismertem már korábbi munkáinkból, a szegediekkel is már többször dolgoztam együtt, de lesznek olyan új arcok is, akiknek a színészetét majd még úgymond tanulnom kell.

A látványvilágot illetően mire számíthatunk?

Látványos lesz, már csak azért is, mert sok szereplőt mozgatunk meg. Ugyanakkor talán a Deszkavízió olvasói is tisztában vannak azzal, hogy a Szegedi Színház (sokadmagával) igencsak nehéz időszakot él át mostanában, kimerült tartalékokkal, megtépázott csapattal. Így arra kényszerülünk, hogy egyszerre legyünk látványosak és költséghatékonyak. Ezért a leghagyományosabb kulisszás díszlet egy mai parafrázisával fogunk dolgozni, egy rajzolt, és mégis ismerős mesevilág fog dominálni, tehát nem stilizációt, de nem is a fotorealizmust fogjuk szem előtt tartani – nem is engedhetnénk meg magunknak. Próbáljuk a játékosságát is megtartani, és igyekszünk mainak is lenni. Az operanézőknél valamiért mindig egy kardinális kérdés, hogy vajon a rendezés modern lesz, vagy sem. A magam részéről szórakoztatónak tartom ezt a problémát, meg hát hidegen is hagy. De azért válaszolok: ha valaki aggódna, hogy modernizáljuk-e a darabot, akkor jöjjön nyugodtan, mert erről szó sincs. Ha valaki pedig amiatt aggódik, hogy egy múzeumi előadást állítunk színpadra, akkor nekik is azt üzenem: nem olyan lesz. Jöjjenek bátran.

Engem máris meggyőztél. Mire számíthatunk Tőled a közeljövőben?

A félbemaradt dolgokat kell mozgásba hozni, a lezárás miatt a tavalyi évadban készült produkciók közül sok még nem került igazi nézők elé. Nekem is felgyűlt valamennyi. Nyíregyházán készítettem például egy előadást Bogáncsvirág címen, az is bekerül végre a rendes játékrendbe, bár szabadtéren már sikerült megmutatni pár nézőnek nyár elején. Közben ugyancsak Szegeden csináltunk két másik operaelőadást is tavaly, a Dido és Aeneas-t és a Négyhangú operát – az egyik Purcell, a másik Tom Johnson műve, ezeket is újra kéne tanulni, újrapróbálni. Emellett elkezdtük játszani a Stefan Zweig Sakknovella című kisregénye alapján íródott Fekete-fehér című monodrámát is, amit Légrádi Gergely írt és Ujj Mészáros Károly rendezett, és amit én játszom. Az Orlai Produkciónál a Hárman a padon félbemaradt munkálatait folytatjuk majd Benedek Miklóssal, Gálvölgyi Jánossal és Egri Mártával. Más előadásokat is fel kéne újítani, majdnem két év távolából… és persze új tervek is vannak, de ezek nagy része még a homályba vész.

Értem. Magyarán: nem fogsz unatkozni.

Unatkozni semmiképpen, ugyanakkor úgy áll a dolog, hogy ezekkel bármelyik pillanatban bármi megeshet. Tehát ez vagy mind lesz, amit most felsoroltam, vagy egyik sem, vagy nem mind… nem tudom.

Mindenesetre kívánom, hogy mindegyik úgy alakuljon, ahogy el lett tervezve!

Köszönöm!

forrás: https://deszkavizio.hu