A Bohémélet egy opera hat magányos, éhező és fázó fiatalról, aminek a végén a beteg lány halálba köhögi magát? Vagy túláradó muzsika, nagyszerű énekesek, száznál is több szereplő, szikrázó humor és őszinte barátság? Ezek így egyben. Göttinger Pál rendező szerint Szegeden minden adva van a sikerhez. Azt viszont csak remélni lehet, hogy az opera iránt érdeklődő közönség visszatér a színházba. Bemutató: október 22-én. A Szegedi Tükör interjúja.
– A Bohémélet nagyon jó színdarab is, ami azt jelenti, hogy a megformálásához magabiztos emberismeret kell. Amiből az következik, hogy személyes annak, aki csinálja, vagyis minden alkalommal újdonság. Vannak persze paneljei, mint minden sokszor játszott operának, de a próbákon azt tapasztalom, hogy ezek lehullanak az énekesekről, amint a történetet újrameséljük – mondta Göttinger Pál rendező arról, lehet-e újat mondani erről a népszerű operáról.
Mást jelent ma, mint bármikor máskor
– A történet, azaz hogy a gyógyíthatatlan beteg halálba köhögi magát, és az utolsó erejével még odavánszorog az egyetlen emberhez, akiről biztosan tudja, hogy szereti – ez mást jelent ma, mint bármikor máskor. Ugyanakkor nem éreztem volna ízlésesnek, ha ezt kitunkoljuk. Érteni fogja mindenki első látásra, mi ez – a direkt átfordításnak itt és most nincs haszna.
Inkább a kétségbeesésükben egymásra utalt emberekről beszélek a próbákon, mert ez egy sokkal komplikáltabb érzelem, mint a tisztán fellobbanó szerelem. A szerelemé aránylag egyszerű recept: meglátom, lánggal lobogunk, tercelünk, duettezünk, tiszta beszéd. De itt azért borulnak össze az emberek, azért költöznek össze és azért zárnak össze, mert különben elpusztulnának. Egyrészt mert nagyon szegények, másrészt hideg van, harmadrészt, és ez a legfontosabb: társaságban is magányosak. Ahogy így egymásba kapaszkodnak érzelmileg, szellemileg és fizikailag is, megmentve egymást a haláltól, ez egy sokkal izgalmasabb, bonyolultabb szál – tette hozzá.
– A Bohémélet nagyon jó színdarab is, ami azt jelenti, hogy a megformálásához magabiztos emberismeret kell. Amiből az következik, hogy személyes annak, aki csinálja, vagyis minden alkalommal újdonság. Vannak persze paneljei, mint minden sokszor játszott operának, de a próbákon azt tapasztalom, hogy ezek lehullanak az énekesekről, amint a történetet újrameséljük – mondta Göttinger Pál rendező arról, lehet-e újat mondani erről a népszerű operáról.
Mást jelent ma, mint bármikor máskor
– A történet, azaz hogy a gyógyíthatatlan beteg halálba köhögi magát, és az utolsó erejével még odavánszorog az egyetlen emberhez, akiről biztosan tudja, hogy szereti – ez mást jelent ma, mint bármikor máskor. Ugyanakkor nem éreztem volna ízlésesnek, ha ezt kitunkoljuk. Érteni fogja mindenki első látásra, mi ez – a direkt átfordításnak itt és most nincs haszna.
Inkább a kétségbeesésükben egymásra utalt emberekről beszélek a próbákon, mert ez egy sokkal komplikáltabb érzelem, mint a tisztán fellobbanó szerelem. A szerelemé aránylag egyszerű recept: meglátom, lánggal lobogunk, tercelünk, duettezünk, tiszta beszéd. De itt azért borulnak össze az emberek, azért költöznek össze és azért zárnak össze, mert különben elpusztulnának. Egyrészt mert nagyon szegények, másrészt hideg van, harmadrészt, és ez a legfontosabb: társaságban is magányosak. Ahogy így egymásba kapaszkodnak érzelmileg, szellemileg és fizikailag is, megmentve egymást a haláltól, ez egy sokkal izgalmasabb, bonyolultabb szál – tette hozzá.
Jön a barokk és a kortárs
Két egyfelvonásos operát is színpadra állít még az évadban Göttinger Pál. Purcell Dido és Aeneas című darabját, ami az egyik legrégebbi barokk opera. Tündöklő, áttetsző, nagyon játékos, nagyon könnyen befogadható zene, világsláger is van benne; örökérvényű problémáról szól, egy királynő személyes érzelmei szembekerülnek a kötelességeivel. Hasonlót taglalt nemrég a The Crown (A Korona) című tévésorozat. Az este második felében egy kortárs szerző, Tom Johnson Négyhangú operáját mutatják be valóban négy hanggal. A rendező azt mondta róla, melodikus, könnyen befogadható, szórakoztató. Hatalmas, mohó stílusbravúr, mulatságos, gunyoros, lehet rajta nevetni, nem bánik kesztyűs kézzel a műfajjal, hanem tiszteletlenül és játékosan, ami rá is fér. Tulajdonképpen egy pamflet, magabiztos technikai tudással megírva egy felkészült zeneszerzőtől, aki mindent tud erről a műfajról, és van bátorsága viccet csinálni belőle. Nagy játékkedvvel bolondoznak benne az énekesek, mert eleve nem engedhetik meg maguknak az operajátszás máskor komolykodó hozzáállását. Ez a karantén ideje alatt készült darab, felújítás lesz.
Váratlanul korszerű
– Amikor Mimi és Rodolfo találkoznak, és halálos szerelemre gyulladnak az első felvonásban, az nekik maguknak is túl gyors, de annyira megörülnek, hogy nem lesznek egyedül tovább, hogy nem törődnek semmivel. Viszont a nagy szerelmi jelenetet rögvest kétkedő mondatok követik, még ugyanazon az estén. Nem volt idejük összecsiszolódni vagy visszaellenőrizni, hogy egyáltalán valók-e egymásnak, annyira mohón egymásba kapaszkodtak az éhhalál szélén. Ki is derül, hogy nem jók együtt, az olthatatlan szerelem ellenére sem. Szakítanak, majd hosszú ideig külön élnek, és csak a tragikus végkifejlet előtt találkoznak újra össze. Ettől komplikált színdarab ez. Mert ami korábban művészies hevületből, egymásrautaltságból, illetve a jéghidegben jó ötletnek tűnt, az nem állta ki a valóság próbáját. A harmadik felvonás csodálatos: egyfelől nagyszerű muzsika, másfelől nagyon komplikált ábrázolása annak, ahogyan a lány felülkerekedik ezen. Tudja, hogy halálos beteg, így elengedi a fiút, hogy annak ne kelljen végignéznie az ő pusztulását. Ez váratlanul korszerű gondolat, mindennemű aktualizálás nélkül is – jegyezte meg a rendező. És ott a humor is a darabban. – A párizsi padlásszobában lakó fiatalok végtelenül és kilátástalanul szegények, festőművész, zenész, filozófus, költő; nem tudnak máshogy túlélni, csak úgy, hogy egymásban tartják a lelket. Pont ilyen a barátság természete, hogy amikor nagy baj történik, azt a felületes szemlélő mindig nagyon komolyan veszi, megértően hümmög is..., de nem segít. Az igazi barát viszont mindent ért, de mindent le is söpörhet, megnevettethet, kirángathat a kétségbeesésből. Ezt az egymásrautaltságot Giacomo Puccini gyönyörűen írta meg. A szereposztás is nagyszerű hozzá, Dinyés Dani hosszas előkészítő munkájának a diadala. Pazar, amint az énekesek vagányul vagy már-már konokul próbálnak, annyira akarják, hogy jó legyen – fűzte hozzá a rendező.
Mulatnak, izgulnak
– Sokat nevetünk a próbákon, jól mulatunk, miközben, bármilyen gyerekesen is hangzik, izgulunk is azon, hogy mi lesz a vége, pedig tudjuk. De a megtett út izgalmasabb, mint a végállomás, és az operában a legnehezebb részeket úgyis a zene tartalmazza, az énekesnek a maradék idő szinte szabadidő, ettől élvezetes próbálni. Hogy nem kell félni attól, hogy nem születik meg a pillanat, mert olyan csodálatos muzsika dübörög alatta, hogy nem tud nem megszületni. A Bohémélet azért is legendás, mert nagyon önműködő opera. Ez persze veszélyes is, ha félvállról veszik, mondván, úgyis jó lesz. Ha viszont ki tudjuk tunkolni a szereplők lelke mélyén felgyülemlő szaftokat, már az puszta élvezet lesz – mondta a próbateremben uralkodó térerőről. – Egyébként sokkal inkább otthon érzem magam a próbateremben, mint a színházban, és ez rendjén is van így. Azt tartom jól sikerült munkának, amikor a próbán minőségi volt az együtt töltött idő. A színpad az az énekesek magánterülete, a rendezőnek ott már nincsen dolga.
Folytatódik az Operabeavató
Az Operabeavató sorozat is folytatódik, Mozart Don Giovannijával foglalkoznak. Dinyés Dániel művészeti vezető beszél a zenéről, és bár az évadban később készülő igazi előadást már nem Göttinger Pál rendezi, a rávezető alkalmakat ő tartja majd – így megtudhatják az érdeklődők, mennyire „élő, valóságos kapcsolat kötötte össze régen egy előadásban a művészeket a közönséggel. Hiszen nem lévén rögzített zene, csak a színházban lehetett ilyesmit hallani – és a nézők jól ismerték a megoldásokat, felhördültek egy-egy hangnemváltáskor, bekiabáltak, ha valami nem tetszett nekik, hahotáztak a vicceken, vagyis egyáltalán nem volt olyan kimért a viszony, mint manapság”.
Göttinger Pál végül a színházak mostani nehézségeiről úgy fogalmazott, hogy az operának sem áll jól a szénája, világszerte sem. De ez csak egy dolog, hiszen jó műsort kell összeállítani, és visszajönnek az emberek. Újra és újra állítani kell, hogy ez egy olyan szellemi és művészeti csúcsteljesítmény egy estében, mint a cirkuszban, hiszen meg lehet nézni, mekkorát tud valaki énekelni, csodálni az elképesztő zeneszerzői megoldásokat, a túláradó, gyönyörű és zsigeri muzsikát, a nagyszerű színészeket. Mindezt bele lehet zsúfolni egy előadásba, ráadásul ebben rengeteg szereplőt mozgatnak, nagy látványosságnak ígérkezik. A rendező így nem is emiatt aggódik, hanem hogy előkerülnek-e a Covid alatt kényszerűen elvesztett nézők. De ez is kiderül, ha elkezdenek játszani. A nyár biztató volt, de nem mérvadó, mert a nyári színház ünnep, különleges programokkal, különleges helyszínekkel. Nekik november közepén egy rendes, hétköznapi előadás lesz az érdekes, azon dőlnek majd el a dolgok.
Dombai Tünde
forrás: https://szeged.hu/
