Filmes sikerei után kezdett színházban rendezni, azóta általában kamara- és monodrámákat visz színre. Színházi lehetőségeiről és függőben lévő filmterveiről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Mi vitt a színház felé?
Ujj Mészáros Károly: Ért egy érdekes impulzus. Amikor Maros András barátom Gyanús mozgások című darabjának pécsi bemutatóját megnéztem, arra gondoltam, hogy nagyon szívesen megrendezném azt más értelmezésben. Adódott is egy lehetőség még 2011-ben, amikor a Magyar Színház Hámori Ildikónak keresett darabot. A színház akkori vezetői megengedték nekem, hogy teljesen gyakorlatlan zöldfülűként, nulla forintból rendezzek. Ez egy többszörös agyvérzésen átesett nő és a fia története, elég nyomasztó darab, talán ezért nem is ment sokat az előadás, de Ildikó és partnere, Rancsó Dezső is szerette, és nagyon jó élmény volt a próbafolyamat is. Mindezek előtt, ha megengedett némi fennköltség, pedig borzasztóan hangzik, a „pályám elején” rettegtem a színészektől. Közgazdász vagyok, nem tanultam intézményi keretek között a rendezést, csak nagyon érdekelt a film. Kezdetben reklámokat rendeztem, és nagyon nem tudtam, hogyan kell instruálni, mitől működik egy jelenet, hogyan dolgoznak a színészek. Aztán ez megváltozott, bújtam a szakkönyveket, a feleségem, Balsai Móni is nagyon sokat segített. Mára pedig talán a színészekkel folyó munkát szeretem a legeslegjobban a filmezésben is. A színház pedig lényegében erről szól. Legalábbis számomra a jó színházi élmény a színészekből jön. Fantasztikusak azok a rezgések, energiák, impulzusok, amelyeket projektálni tudnak.
MN: Nagyobb kihagyás után 2018-ban rendeztél újra, és azóta folyamatosan vannak színházi munkáid.
UMK: Nem kerestem a lehetőséget, mással voltam elfoglalva. Később Puskás Tamástól a Centrál Színházban kaptam újabb lehetőséget. Balsai Móninak és Schmied Zoltánnak kerestek darabot és hozzá rendezőt, így esett a Büszkeség és balítéletre és rám a választás, ami elég jól sült el, imádják a nézők, tavaly a Vidor Fesztiválon is díjazták. Utána jött szintén a Centrálban a Mi történt Vegasban című darab, amely talán a Covid miatt sem szólt akkorát. A Hamis hang című kortárs francia drámát körülbelül három éve adta Vasvári Csaba a kezembe, akkor kezdtünk el beszélgetni róla. Tavaly nyáron Szentendrén az Orlai Produkcióval együttműködve végül megvalósult a bemutató, de egészen mostanáig nem tudtuk Budapesten játszani.
MN: Különleges helyszínt választottatok a francia kortárs bosszúdráma, a Hamis hang játszásához: a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát. Miért?
UMK: Orlai Tiborral sokat gondolkodtunk azon, hogy hol lenne a legjobb helye. Pici térben gondolkodtunk, mert a történet egy öltözőben játszódik, intim közegben, finom pillanatokkal. Tibor hozta a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga ötletét. Ez egy csodálatos, szakrális tér, de technikailag elég nagy kihívás, mivel nagyon visszhangzik, így mindenképpen más jellegű lesz az előadás, mint amilyennek eredetileg szántuk. De a darab mondanivalója szempontjából fontos ez a tér, a zsinagóga ad egy pluszréteget az előadásnak, s így még megrázóbb lehet.
MN: Két monodrámát is rendeztél mostanában.
UMK: Móni már régóta keresett magának egy monodrámát. Megtaláltuk a Shirley Valentine-t, lefordítottam, mert nem annyira tetszett a korábbi változat, kicsit porosnak éreztem. Sajnos Budapesten nem tudjuk majd játszani, mert a József Attila Színháznál vannak a jogok, Tatabányán próbáljuk meg majd decemberben bemutatni, ha még lesz színház… Furcsa, hogy épp akkor lett több színházi munkám, amikor a Covid miatt az egész szakma borzasztó helyzetbe került. Még a Hamis hang próbái alatt kért fel Göttinger Pál a Stefan Zweig Sakknovellájából készült Fekete-fehér című darabra. Az ő ötlete volt, hogy egy kezdő színházi rendező rendezze a színészként feltűnő tapasztalt rendezőt.
MN: A történet szerint egy hajóút során férfiak összetalálkoznak, és sakkozni kezdenek, aztán egyikük-másikuk mesél az élete egy-egy szakaszáról.
UMK: Ahhoz, hogy ez a történet ne csak egy mese legyen, megkülönböztethető, jól megrajzolt alakokra volt szükség. Pali elég színes egyéniség ahhoz, hogy el tudja játszani egy jeleneten belül a skót bányamérnököt éppúgy, mint a zárkózott sakkvilágbajnokot, Czentovicot.
MN: A sztorik között az egyik szereplő egy új rendről, új politikai hatalomról beszél, bekebelezésről, leuralásról és annak következményeiről, már-már tökéletesen rímelve a magyar valóságra. Ez nyilván nem véletlen.
UMK: Nem, nem véletlen, az író, Légrádi Gergely kimondottan ilyenre írta a jelenetet. Sokat dolgoztunk rajta. Gergő eredetileg jogász, ő bonyolultabban fogalmazott, viszonylag sokat egyszerűsítettünk, könnyítettünk a csavaros szövegen. Ez a történet egyébként Stefan Zweig utolsó írásán alapul, benne van a menekülése, élettörténetének több eleme.
MN: És milyen, kimondottan Mónira szabott előadást kerestetek?
UMK: Alapvetően szórakoztató, könnyed, utaztatható előadást akartunk csinálni. Sok mindent elolvastunk, de ennyire jól összerakott monodrámát, mint a Shirley Valentine nem találtunk. Színészileg ez nem egy megúszós, könnyű darab. Nehéz játszani, másfél óra, rengeteg a szöveg, viszont zseniális. Egyszerre szórakoztató, nagyon vicces, ugyanakkor gyönyörű magánéleti drámákat bont ki. Olyan ügyesen csűri-csavarja a szerző az érzelmeket, hogy tényleg egyszerre sír és nevet az ember. De nagyon sok múlik a színészi játékon.
MN: Akkor is kevés szereplővel dolgozol, ha nem monodrámát csinálsz épp. Miért?
UMK: Egy darab kiállítását nagyban meghatározza az, hol fogják játszani, mennyi pénzből készül, kell-e utaztathatónak lennie, hogy vendégjátékra is alkalmas legyen. Azt vallom, inkább legyen valami kisebb formátumú, de jó esztétikai színvonalú, vállalható, érvényes. Nyilván a filmezés miatt is olyan fontos számomra a vizualitás, erre nagyon háklis vagyok.
MN: Mi alapján választasz történeteket?
UMK: Inkább a darabok találnak meg engem. A kérdés az, mi alapján választanak engem a színházvezetők, producerek egy-egy darab megrendezésére. És nagyon meg lehet szeretni munka közben is azt, amin épp dolgozom. A Hamis hang szövegkönyvét például rengeteget formáltuk Csabával és Nagy Dániel Viktorral, nagyon más lett, mint az eredeti. Az például egy nagyon jó folyamat volt, különleges volt a próbák hangulata. Korábban mindent nagyon kisakkoztam előre, pontosan akartam tudni, melyik jelenet hogy fog kinézni, mi történik majd, milyen látványelemeket fogunk használni, hogy fog pontosan összeállni az egész. Talán ez volt az első olyan darab, ahol hagytam megszületni a dolgokat, nem voltak erős prekoncepcióim.
MN: Pszichotrillerből krimibe illő fordulatokkal vált át sajátos bosszúdrámává ez a történet, amely egy tehetséges karnagy és egy idegen találkozójáról szól.
UMK: Egyszer összeszámoltam: azt hiszem, harminchárom olyan váltás van benne, amikor az addigi várakozásainkhoz képest valamiféle gyökeres fordulatot vesz a történet. Nyilván, sok mindent ki lehet találni, néhány fordulat egyértelműbb, de a darab végkimenetele nem az, végig tartogat meglepetéseket az előadás. Leginkább a Mesterdetektív című darabhoz tudnám hasonlítani, ebből talán a hatvanas években készült filmet ismerik többen, amelyben Laurence Olivier és Michael Caine játszik. A két szereplő dinamikája, és ebből fakadóan a helyzetek alakulása adja a történet izgalmát. De a mi esetünkben természetesen sokkal mélyebbek, tragikusabbak és elgondolkodtatóbbak a konfliktusok, élethelyzetek. Arról beszélünk egyebek közt, hogy milyen a bűn pszichológiája, hogyan képes tovább élni az áldozat, és miféle – akár nevetséges – mentségeket talál magának az elkövető, hogy elviselhetővé, élhetővé tegye az életét.
MN: Filmet 2019-ben rendeztél utoljára, Az X – A rendszerből törölve óta egy sorozatod futott Alvilág címmel az RTL Klubon. Hogy állnak a filmterveid?
UMK: Erre van egy jó angol szó, a „pending”. Vagyis most többnyire függőben vannak. Rengeteg háttérmunka folyik egy-egy film vagy sorozatterv körül, ami nem látványos. Volt egy nagyon érdekes alkotástalan alkotói korszakom az Alvilág után. Az X-től és az Alvilágtól is többet vártam. Nagyon sok energiát fektettem ezekbe a munkákba, de nem pont úgy sültek el, ahogyan szerettem volna. Ezek után nagyon nehezen találtam meg azt a következő filmtervet, ami mellé le tudtam cövekelni. Volt legalább tíz vagy még több ötlet, amelyeket aztán kihajítottam. Volt olyan filmterv, amelyen Hegedűs Bálinttal hónapokig dolgoztunk, aztán mégis kukába került. Volt személyesebb témájú terv is, de még nagyon fájt az alapanyaggal foglalkoznom, azért nem folytattam. Van több sorozattervem, ezek így vagy úgy megvalósulásra várnak. Van egy ötlet, amellyel a Liza, a rókatündér nyomdokain haladva egy hihetetlen, furcsa világba vinném a nézőket. Ennek a forgatókönyvírására kaptunk támogatást, meglátjuk, mi lesz a megvalósítással. Szóval egyelőre minden filmes munkám lebeg, fogalmam sincs, mi valósul majd meg. Dolgozunk, fejlesztgetünk, tervezgetünk, írunk és reménykedünk. Nagyon furcsa világban élünk most, és ez a jövőbeli munkáimra is komoly hatással van.
forrás: https://magyarnarancs.hu/
