Mindenkinek ismerős az a nevelő célzatú mondat, hogy kisfiam/kislányom, addig nem kapsz édességet, amíg meg nem etted szépen az ebédedet! Talán ezzel a legkönnyebb megmagyarázni, amit a nézők várhatnak a Szegedi Nemzeti Színház ma este bemutatott operáitól. A két egyfelvonásos darab esetében a példamondat alapján a Dido és Aeneas, olyan mint a husi és a főzelék, míg a Négyhangú Opera maga a jól megérdemelt cukormennyország. Amíg a husit és a főzeléket lehet extrázni, fűszerezni, de mégis csak örökre husi és főzelék marad, addig az édességek tárháza egy soha ki nem meríthető, mindenki számára szerethető, könnyed örömforrás. Mindenképp érdemes megemésztenünk inkább egy barokk operát, azért az élményért, amit az azt követő páratlan, és kihagyhatatlan előadás tud nyújtani.
Henry Purcell, illetve Tom Johnson stílusát összehasonlítani sem lehet. Az 1600-as években élő klasszikus természetesen nem tud még olyan eszközökkel előállni, amit korszaka után alakítottak ki. Mit lehet várni így a Dido és Aeneas operától? Cselekményt nem sokat, viszont annál több érzelmet, és azok képi kivetülését, tablóit… így vetette papírra az alkotó, nincs más, mint követni a kottát.
Ugyanakkor ennek szöges ellentéte a kortárs mű Tom Johnsontól. Egyetlen hasonlóság van bennük, az érzelmek hangsúlyos megjelenése, de mégis teljesen más módon közvetítve. A Négyhangú Opera felfogható egy opera tutorialként is, ebben az esetben akár a nagy kontraszt miatt, az előtte levő produkció kézikönyveként, vagy kifigurázásaként is vehetjük a szereplők folyamatos narrációját arról, ami történik velük egy opera előadás közben. Olyan jellegű érzelmeket tolmácsolnak a színészek, melyet a képviselt műfajjal, vagy éppen kollégájukkal szemben támasztanak, és mindezt teszik kendőzetlen módon, ezzel könnyfakasztó tréfát űzve magukból, társaikból, és munkájukból. Operát úgy végigülni, hogy egész idő alatt minimum csak mosolyra gördül a szája, lehetetlen, gondolja a néző, amíg nem ült be a Négyhangú Operára.
Göttinger Pál, aki színre állította mindkettő előadást. A Dido és Aeneasból kihozta, amit ki lehetett hozni. Hova lehet nyúlni, ha cselekményileg nem lehet tartalommal megtölteni a színpadot? A kulcsszó, a látvány. Az a szűk egy óra nagyon mozgalmas, rengeteg a szereplő, folyton táncolnak, töltik a teret, és az időt. A legkisebb szerep is fontos mozgatórugója az egésznek. Kellett hozzá Hajdu Anita koreográfus, hogy a jelenetek jobban csússzanak le a torkunkon. Plusz Varsányi Anna homogén díszlete, ami sok látványos színpadképet hordoz magában a fény-árnyék és a színek játékával. Karöltve működik ezekkel a jelmez is, Bujdosó Nóra megreformált, korhű kreálmányaival.
Mindeközben a második egyfelvonásosnál nem sokat kellett gondolkodni a díszleten, mert az mondhatni nincs is, de nem is hiányzik. A kamaradarab jelmeze is végtelenül egyszerű, mégis nagyszerűen beszédes. A jelmeztervező olyan egyedi pólókat hozott létre, amelyeken veszélyjelzési szimbólumok vannak, így a Tenor tűzveszélyessé, az Alt pedig veszélyes hulladékká válik, a Baritonban nagyfeszültség duzzad, amíg a Szoprán vigyázat, de törékeny. Folytonos improvizáció során itt csak úgynevezett játékszabályok vannak, a rendező adott egy keretet, de a szereplők dolga azt megtölteni.
Nem is kérdés, hogy töltik, csordultig töltik színészi játékkal, komédiával, humorral. A Négyhangú Opera egy jutalomjáték az operaénekeseknek, bármely színművésszel versenybe szállhatnak virtussal rendelkező szereplői. Amikor már azt hihetjük, hogy nem lehet tovább fokozni a jelenetet, akkor még mindig tudnak rátenni egy-két lapáttal a helyzet fokozására, különösen Cseh Antal. Elérik, hogy egy pillanatra se akarjuk levenni róluk a szemünket, nehogy egy pici humoros mozzanatról is lemaradjunk. Persze mindezek mellett a hangzás is különlegessé növi ki magát, olykor egész gúnyossá válik, mint teszi az Alt (Tóth Judit, Dobrotka Szilvia) szólójánál, de nem lehet szó nélkül elmenni Szélpál Szilveszter áriája, vagy Horák Renáta magas C-je mellett sem. Külön esszencia, hogy a színpadi játékba még a zongorista-karmester (Dinyés Dániel, Hermann Szabolcs) is be van vonva.
A másik opera esetében a Didot alakító Máthé Beáta sem veszett el a szerepében, nincs könnyű feladata, de tud adni egy plusz érzelmi vonalat a főszerephez, ami nagyon szükséges. Hasonló színészi többletet nyújt Horák Renáta is, Belindaként.
Összességében a két operáról elmondható még egy hasonlóság, ami nem más, mint, hogy jól érthetőek a magyarra fordított szövegek. Főleg a Négyhangú Operában gördültek el az érthetőségi akadályok, de a Dido és Aeneas is jól követhető anélkül, hogy utána kellene olvasnunk.
forrás: https://kultzona.blogspot.com
