18 éves koráig a népdal, a néptánc töltötte ki az életét, különösebben nem zavarták egymást az operával. De egy felvételről látott Don Giovanni előadás mindent megváltoztatott, olyannyira, hogy mára repertoárja egyik fontos előadásává vált, és a Magyar Állami Operaházban is ezzel debütált. A Kolozsvári Magyar Opera szólistájával, Sándor Csabával beszélgettünk a múlt héten Szegeden bemutatott Bohémélet kapcsán.
Nemrég mutattátok be Szegeden a Bohéméletet. Nem először énekelsz a darabban, így van összehasonlítási alapod: hogy sikerült az előadás?
Úgy gondolom, hogy egy teltházas és sikeres előadás után bátran kijelenthetem, hogy elégedettek vagyunk. Korábban akkor énekeltem Szegeden, amikor a Budapesti Operával Operatúrán voltunk, az viszont egy más rendezés és hangulat volt, egy látványos részlete például, hogy a zenekar a színpadon ült és mi előttük játszottunk. Azokban az években Schaunard szerepét énekeltem, különféle rendezésekben és városokban, így Bukarestben, Kolozsváron és Budapesten. Most énekeltem először Marcellot, ebből a szempontból a szegedi előadás egy fontos debütálás volt. A próbafolyamat alatt nagyon jól összeszokott a csapat. Göttinger Pál rendezésben és Dinyés Dani (Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója – A szerk.) vezényletében egy nagyon jó produkcióvá formálódott. Volt egy sajátos humora, lendülete és a történet a színpadon valóságosan élő lett. Olyan nem szokványos jeleneteket láthattak a nézők, amelyeken mosolyoghattak, amelyek hitelesek, hiszen a való életünkben is úgy vannak. Az élet egyszerűsége és rendje, a maga tisztaságában jelent meg a színpadon, hogy ha például valaki haldoklik mellettünk, akkor valóban megáll az időnk, esetlenné válunk, mert nem tudjuk igazán mihez és hogyan kezdjünk.
Mennyivel könnyebb egy darabot úgy próbálni, ha máshol, és más rendezővel, de szerepeltél már benne?
Az nyilván könnyebbség, hogy játszottam már a darabot, viszont az a szépsége, hogy most egy teljesen új színét ismertem meg az egész operának. Nem először vagyok dupla szereposztásban, a Don Giovanniban is énekeltem már a címszerepet, Leporellot és Masettot is. Néha van is bennem zavar a fináléban, amikor egy-egy pillanatra azon tűnődőm, hogy a jelenben éppen mi játszódik, melyik szólamot is kell énekelnem? Nagyon szeretem ezt a darabot és azt gondolom, hogy ha valaki nem ismeri az operákat, vagy nem tudja, hogy egyáltalán szereti-e a műfajt, az menjen el Bohéméletet nézni. A történetben adott négy vicces férfi, akik kardoznak, táncolnak a színpadon, a zenéje is magával ragadó, „beavatásnak” tökéletes. Még a járvány előtt voltunk Firenzében, és elmentünk Luccába, Puccini szülőházába. Annyira különleges, meg lehet nézni a sétapálcáját, a ruháit, a kottákat, a levelezéseit és van egy külön szoba berendezve a Bohémnek. Nagyszerű élmény volt, különösen más úgy énekelni, hogy jártál előtte ott. Számomra az a csodálatos Pucciniben, hogy akkor sírsz, amikor ő akarja, miközben olyan tiszta, nincs benne giccs. Hihetetlen zeneszerző. És mennyire más, mint Bach vagy Mozart, vagy Verdi, mennyire csodálatosan írja le az emberi érzéseket, a szerelmet vagy a halált. Gyakran előfordul, hogy ott állok a Bohémélet végén, akár szereplőként, akár nézőként, és még ennyi idő után is beleborzongok. Ezt nem lehet megakadályozni. Csak az nem szereti az operát vagy idegenkedik tőle, aki nem ismeri. Ez most valóban különleges előadás lett, egészen újfajta értelmezés, ezért is jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Neked melyik volt az első opera, amit láttál és magával ragadott?
Az első 18 évesen egy szabadtéri Carmen előadás volt, felvételről láttam. Tudtam az opera létezéséről, előadókról, intézményeiről, de különösebben nem foglalkoztam vele. Engem a népzene és a néptánc érdekelt, azt szoktam mondani, hogy diplomám van arról, hogy kétballábas vagyok. Nagyváradon az egyetemmel párhuzamosan néptánckurzust is végeztem, szeretem a népzenét, azt is közel érzem magamhoz. Anyukám is néptáncolt és énekelt, úgy nőttem fel, hogy jelen voltam az összes kulturális rendezvényen, résztvevője voltam a népdalvetélkedőknek és különböző néptánctáborokba is jártam. Egy néprajzkutató javasolta, hogy menjek klasszikus ének szakra és azalatt még mindig eldönthetem, hogy mi az én utam, mit szeretnék igazán . Ámbár a tanáraim is biztattak, hogy ezzel komolyabban kellene foglalkozni, de nekem még akkor is idegen volt. Utólag sokat mosolygom azon, hogy először a Carmenről is úgy gondoltam, hogy van ez a nő, aki alapvetően mégis csak annyit tesz, hogy a színpadon kelleti magát és ha ez az opera, akkor köszönöm, de nem az én világom. Aztán meghallottam a Don Giovanni finálét és az teljesen magával ragadott. Azóta már rájöttem, hogy nem a Carmennal volt a baj, hanem az én értelmezői nézőpontommal.
A Don Giovanni megváltoztatott mindent?
Igen. Az ember egyszerűen nem tudja megmagyarázni, hogy mi a jó vagy a rossz zene. Kiráz tőle a hideg, libabőrös leszel és azt érzed, hogy folyamatos katarzist okoz. Nekem a Don Giovanni volt ilyen, pedig először azt is felvételről láttam. Élőben először a kolozsváriak vendégelőadásaként a Rigolettót láttam. Végzős voltam és úgy néztem meg, hogy azzal párhuzamosan volt egy néptánc produkció: néztem a Rigoletto felét és a másiknak is a felét. A vicces az, hogy jó pár évvel később, amikor a Kolozsvári Magyar Operának a tagja lettem, akkor a Rigoletto az elsők között volt, amiben énekeltem.
Mi volt az első színpadi élményed?
Az első az otthoni, helyi színjátszó csoportban volt, váratlan történések okán az egyik fiú helyett kellett beugranom és egy öreg nénit alakítanom. Konkrétan belöktek a színpadra és ráírták a kezemben lévő imakönyv hátuljára, hogy mit kell mondanom. Akkor és ott eldőlt, hogy ez az én utam.
Mi motivál téged egy szerepben?
Soha nem az motivált, hogy felmegyek a színpadra és a fényekben csillogjak, hanem az, hogy mi az, amiről szól az a darab, az a jelenet, az a helyzet és mi az üzenet. A partnerekkel a viszonyok. Engem a színészi része izgat nagyon. Amelyhez csatlakozik a zene és így válik az egész egy összművészeti alkotássá, aminél szerintem aligha van csodálatosabb. Ez mozgatott mindig, a Bohéméletben is kulcsfontosságú a mondanivalója. Itt van ez a négy fiatal, akik nem veszik komolyan az életet, nincs pénzük sem. Az egyik barátjuknak Mimi a szerelme, s miután ő meghal, mennyire változik meg minden. Ez a fordulópont az életükben.
A tanáraidnak lett igazuk, hogy érdemes ezzel foglalkoznod, hiszen nagyon sok jó szerepeket kaptál. Van kedvenced?
Mindig az aktuális, így most Marcello. De hamarosan a Háry Jánost játszom Kolozsváron, azt is nagyon szeretem. Magyar darab, hozzánk áll közel. Az is egy olyan mű, amit érdemes megmutatni, hisz a világ bármely színpadán megállná a helyét, ugyanúgy ahogyan a Kékszakállú is.
Múlt héten Szegeden premier, most az Eiffelben gála, aztán Kolozsvár. Könnyen átállsz egyik városból, színpadról, szerepről a másikra?
Nem mondom, hogy néha nem kell átnéznem a kottát, azzal a kérdéssel, hogy akkor most mi és hogyan is van. (nevet) De az különösen szép ebben, hogy minél több szerepet énekelsz egy adott operából, annál jobban megismered, annál több szempontból látod, érted az egészet.
Hol leszel látható, hallható még az idei évadban?
Van pár dolog, amit sajnos nem tudtam elvállalni, mert az újraindulás miatt most mindenki mindent akart egyszerre. Lesz Pesten is Bohémélet, Kolozsváron Háry, aztán szintén Bohémélet, majd márciusban Szegeden Don Giovanni bemutató, Carmen Kolozsváron, és közben van egy csomó meghallgatás is.
Mi a csúcs, amire a legjobban vágysz?
Vannak olyan operaházak, ahol nagyon szeretnék énekelni. De engem mindig az mozgat igazán, hogy az az adott dolog, amit elvállalok, amiben éppen részt veszek, az olyan legyen, hogy létrejöjjön az a katarzis élmény, az a magával ragadó erő, ami annak idején engem is beszippantott. Ez tértől és időtől független. Az egész világ felé nyitott vagyok, a céljaim és sors közös egybefonódása majd eldönti, hogy hol van dolgom.
Maximalista vagy?
A színpadon igen, az életben nem mindig, pedig bizonyos dolgokban önmagam segítségére lehetnék. Jelenleg éppen nyelveket tanulok, szeretnék külföldre menni. Alapvetően azt vallom, hogy életünk végéig tanulnunk kell, egy szerep pedig attól is szép ahogyan a folyamatában színesedik. 2013 óta vagyok szólista, azóta több szerepet énekeltem több rendezésben. Egy új rendezés, egy „új” rendezővel vagy karmesterrel való beszélgetés egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Így nagyon szépen színesedik az adott karakter, és ahogyan én fejlődöm és érek a korral, úgy a szerepeim is.
Rengeteget utazol a munkád során, hol vagy otthon?
Nagyon szeretem Erdélyt, ha lenne ott reptér, akkor Csíkszentsimonban laknék, és onnan járnék szerteszét. Azt hiszem, hogy mindeközben a zenében vagy az operában vagyok otthon. Erdélyi vagyok, és attól, hogy bárhova megyek a világban, mindig erdélyi székely maradok. Ami a legtöbbször hiányzik nekem, azok a hegyek és az otthon. A szüleimet nem láttam két és fél hónapja, most azért jöttek el ők a szegedi premierre, hogy találkozzunk. Amikor csak tehetik, akkor jönnek és megnéznek. Nekem is nagy ajándék, ha ott vannak, az otthon érzése a szeretteim körében van.
Jól tudom, hogy a párod is szakmabeli?
Igen, szintén zenész. (nevet) Fröschl Éva Lilla, nagyon tehetséges kürtös, és imádja az operát is. Nagyon sokat tudunk beszélgetni a zenéről. Egészen másképp tekint zenészként egy énekesre, másképp tud hozzászólni. Ismeri a hangomat, tudja mondani, hogy mikor mi nem volt jó. Berlinben él, ott jár egyetemre és a Komische Operben dolgozik.
Mikor tudtok találkozni?
Hetente-kéthetente utazik valamelyikünk. Most a szüleimmel együtt, ő is itt van.
Néztem a közösségi oldaladat, nem vagy túl aktív. Ez az időhiány miatt van, vagy tudatos döntés?
Nekem igazából az a fontos, hogy a munkám miatt ismerjenek, hogy azt mondják, hogy figyelj, én sírtam vagy kirázott a hideg egy darab kapcsán. Vagy hogy megváltoztatja az életüket egy picit is, vagy legalább elgondolkodtatja őket egy előadás. Igyekszem megtalálni a magam tempóját, de igazából ez nehéz, amikor ennyit utazom. Fontos, hogy meglegyen az én nyugalmam, hogy rendben legyek magammal. Amikor ki kell menni a színpadra, akkor tudjam, hogy miért csinálom az egészet, hol tartok és hova alkarok eljutni, mi az létezés és a mindennapok értelme. Nem a pénz hajt, nem a siker, hanem az, hogy jó előadásokat hozzunk létre és hogy mindig mindenből tanuljak, hogy fejlődjek, hogy jobb legyek. Gyakran vállalok oratóriumokat, mert nekem az hálaadás, amiért ezt csinálhatom. Egyébként ma az Ikeában odajött hozzám egy budapesti bácsi, aki azt mondta, hogy évekkel ezelőtt, amikor voltunk Csíkszentsimonban egy operatúrán, onnan emlékszik rám és a fánkra is, amit édesanyám készített. Megismert, és a receptet kérte. (nevet)
A marketing, az önmenedzselés nekem még nem megy, nem szelfizek mindig és rakom ki, hogy épp melyik előadásom van. Bennem a színpadra menetel előtt alázat és hála van, nincs késztetésem a like-ok gyűjtésére.
Ha éppen nincs előadásod, mivel kapcsolsz ki?
Imádom a hegyeket, szeretek túrázni. Biciklizek, amikor csak lehet és gyakran lovagolok is. Szeretek mindent, ami természetközeli. Úgy nőttem fel, hogy minden vasárnap az erdőben voltunk, gyógyfüveket gyűjtöttünk, gombát szedtünk, ez a fajta természetközeliség a lételemem. Egy ideig bírom enélkül, de mindig eljön az idő, amikor úgy érzem, hogy elég volt, muszáj hazamennem. Szeretek eltűnni. Órákig elvagyok egy jó könyvvel és egy teával. Van a nagyfény a színpadon, miközben én a csendet, a nyugalmat keresem amikor csak lehet.
A karantént, hogy viselted?
Az első 2-3 hónap jó volt, mert sűrű időszakon voltam túl és jól esett kicsit kiengedni, aztán nagyon kezdett hiányozni a színpad. A ház körül otthon mindent megoldottunk, ültettem 20 szilvafát, sokféle dolgot csináltunk, amit csak el lehet képzelni. Aztán egyszer csak üresnek, hasztalannak éreztem magam: amikor megvonják tőled, hogy azt tehesd, amit szeretsz, amitől teljes embernek érzed magad. És akkor jöttek a „jóindulatú” megjegyzések, hogy a színészek tanuljanak meg egyebet. Én dolgos közegből jövök, dolgoztam fakitermelésen, voltam kőművessegéd, árultam popcornt, dolgoztam az útügynél, nekem a munka sohasem volt büdös. Emiatt fájtak ezek a megjegyzések, hiszen a mi szakmánk egy picit kézzel foghatatlan. Tanultam szerepeket, foglalkoztam darabokkal, de az alkotás, a közös alkotás folyamata nagyon hiányzott. Sok zenésszel beszéltem erről, traumaként élték meg mások is.
Az énekeseknél mindig kardinális kérdés, hogy vigyáznak speciálisan a hangjukra?
Megvannak erre a praktikák, de mínusz 30 fokból jövök, edzett vagyok. Ha magadban rendben vagy, idővel kint is minden a helyére kerül.
forrás: https://deszkavizio.hu
