ÁTÉLHETŐ SORSOK ÉS NAGYSZERŰ SZÍNÉSZI ÖSSZJÁTÉK
Bemutatóra készül az Orlai Produkció: a Hárman a padon egy igazi szívmeleg darab, amelyet olyan kiváló és közkedvelt művészek játékában láthat a közönség, mint Benedek Miklós, Gálvölgyi János és Egri Márta. Az előadás rendezőjével, Göttinger Pállal beszélgettünk.
A Hárman a padon eredeti címe Vasnemzedék. Mit jelent ez, kik tartoznak ide?
Az eredeti címben használt kifejezést szerintem magyarul nem használjuk, az első világháború veteránjait jelöli. A múlt század fordulóján született generációról van szó, az életük az egész 20. század történelmét jelenti. A darabot a 70-es években írta Aldo Nicolaj, amikor ezek körül az emberek körül hirtelen minden megváltozott. Abban az időszakban, amikor nyílik a világ, nekik ez nem az izgalmat, az újdonság ígéretét hordozza, hanem veszteségtudattal, keserűséggel jár. Tisztességgel végigküzdötték az évtizedeket, részint katonaként, részint munkásemberként, de a jól megérdemelt nyugdíjaskor békéje helyett ürességet éreznek. Az unokáiknak persze jobb lesz, a nagy háborúk szülte békétől kezdve addig, mert jár a szabad szombat, a nyolcórás munkaidő, meg ezek... ezt ők, a nagyszülők harcolták ki – de már nem élvezhetik. A kitartó, odaadó, lelkiismeretes munkából nem öregkori biztonság következik, hanem az, hogy egy lakótelepen laknak, pici hátsó szobákban, a gyerekeiktől épp csak megtűrten, feleslegesen. Azt érzik, egyébként teljesen jogosan, hogy nem ez volt a megállapodás a sorssal. És hát erről a színházasok sokat tudnak, sajnos.
Hogyan lehet elkerülni azt a csapdát, hogy ne egy retróelőadás készüljön a majd’ fél évszázaddal ezelőtti olasz helyzetről, hanem úgy vigyétek színpadra a történetet, hogy az a 2020-as évek Magyarországát is tükrözze?
A darab a hetvenes évekbe ereszti a gyökereit, de minden olyan utalás húzását elbírta a dramaturgiai konstrukció, ami speciálisan erre utalt. Maga a problémafelvetés pedig egyáltalán nem avult el. Egész egyszerűen gyorsabban zajlottak a 20., pláne a 21. század történései annál, mint amire egy kisember be van kalibrálva. Egy csomó minden megtörténik vele negyven-ötven éves korára, bele is fárad (sőt, manapság akár még korábban is) – de ilyenkor még rengeteg van hátra az életből. Túl sokáig él – mi az ördögöt fog csinálni? Ez a három ember hetven felett jár, de tíz-húsz évük simán van még. Mit fognak csinálni addig?! Miközben a testük lassan ellenáll, a pszichéjük is kicsit önmaga körül forog már, de a lelkük és a szellemük még nyitott.
Van a darabban némi nosztalgikus érzet, ami ellen hiába tiltakoznék alkatilag, meg kell maradnia, mert ezeknek a szereplőknek fontos, hogy ne lássák reménytelennek az életüket. Tudják, hogy valójában milyen, de kiszakadnak belőle, felüdülnek, mert egy sorstárssal beszélgetve mégsem látszik a helyzet annyira sötétnek. Persze, szükségük van arra, hogy kipuffogják magukat, hogy „bezzeg a mi időnkben”-ezzenek. Ezt a történetet teljesen komolyan kell venni, nem szabad idézőjelbe tenni.
Mi a dolgod rendezőként három ilyen kiváló és nagy tapasztalattal rendelkező művésszel, mint Benedek Miklós, Gálvölgyi János és Egri Márta?
A Hárman a padon kamaradarab, társalgási dráma. Szerepdarab, rosszul tűri a rendezői ravaszkodást. Van hatása önmagában a történetnek, de annak is, hogy pont őket hármójukat látjuk a színpadon. Belépnek, már annak elképesztő súlya van. Hatalmas tapasztalattal rendelkeznek, és persze többet tudnak a figurákról, mint én. Egy kamaradarabról van szó, Miklós és János végig a színen vannak, rövid replikákban beszélnek, ráadásul olyan embereket alakítanak, akik nagyon ráérnek, ezért a beszélgetés témái sem feltétlenül a cselekmény mentén jönnek elő, hanem ahogy eszükbe jutnak. Ezekbe a csapongó gondolatmenetekbe színészileg jó nehéz kapaszkodni, de ezeket a pontokat rögzíteni nem rendezői feladat. Nekem inkább csak figyelni és koncentrálni kell, hogy a színpadi jelenség alól vagy mögül a szerep karaktere is bújjon ki – ne csak a nagy színészeké.
Hogyan hatott rád az, hogy épp a premier előtt kellett leállni a tavalyi járványhelyzetben, és hogyan folytatódott a hosszú szünet után a próbafolyamat?
A leállás rémes volt, öt nappal voltunk a finis előtt. Az újrakezdés ehhez képest most nem volt traumatikus, de persze fáklyásmenet sem, hiszen sok idő telt el, és egyikünk sem a semmit csinálta közben – össze kellett szedni, mi is volt anno. Sajnos én is koronás lettem, pont az újraindulás felénél… szóval újra a számítógépes távrendezésben találtam magam, mintha el se telt volna ez a sok idő. Megbékélni nem szabad az ebből fakadó művészi kompromiusszumokkal, de kitalálni ki kell rájuk valamit, mert… ez még így marad egy ideig, nem vitás.
Az előadás különleges módon először online bemutatóra készül, utána következik a színházi premier. Mennyire folysz bele a felvétel technikai részébe?
Nem nagyon, mert nem értek hozzá, idegen terep, tartok is tőle picit. Ugyanakkor nagy bizalmam van Radnai Márkban, ő jobban látja azt, mi hogyan működik a képernyőn. A vágás varázslata pedig a színházasok számára tiszta öröm, játszótér: jóval tágasabbak a lehetőségeink, aprólékosabban tudunk dolgozni, megismételhetünk jeleneteket, replikákat vehetünk fel más szögből, játszhatunk a közelikkel, gyakorlatilag tévéjátékot tudunk készíteni. A színházi előadások felvételénél sokszor bosszankodunk, hogy a megfelelő pillanatot nem sikerült elkapni. Most nem mulasztunk el semmit – és addig nem nyugszunk, amíg ezeknek a művészeknek ebből a korszakából nem készül egy évtizedek-századok múlva is nézhető, jó minőségű felvétel. Ez most a missziónk – a többi… a vírus kezében van. Még mindig.
forrás: https://orlaiprodukcio.hu