Az örökifjúság megkísértése – Új Bohémélet Szegeden

- zéta -

2021. október 26.

Szeged, Nemzeti Színház

GIACOMO PUCCINI: Bohémélet

Mimi - Máthé Beáta

Musetta - Ferenczy Orsolya

Rodolfo - Tötös Roland

Marcello - Szélpál Szilveszter

Schaunard - Cseh Antal

Collin - Kiss András

Benoit / Alcindor - Taletovics Milán

km. a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara, valamint a Szegedi Gyermekszínház

vez. Hermann Szabolcs

Ahogy közeledtünk Szegedhez, azon morfondíroztam, hogy az idei, operaelőadásoktól feltűnően mentes őszi szezonban miként lehet értékelni a szegediek bátorságát az új Bohémélet színre állításával kapcsolatban. Mert ha egyszer megírjuk 2021 országos operai kalendáriumát, biztosan ki kell majd emelni, hogy ezen az őszön a vidéki színházak ezen egy kivétellel takaréklángra csavarták operatagozataikat. Nem ad operát Debrecen (az egyszeri zongorás Kékszakállút hadd ne tekintsem operaelőadásnak), Győr, Miskolc és Pécs sem. (Az okok változatosak, majd ennek elemzésére keresünk más apropót.)

Szóval, a függöny még fel se ment, egy hangot nem hallottam a darabból, de határozottan szimpatikus és bizsergető várakozás vett erőt rajtam. A Bohémélet cseppet sem egyszerű darab, talán a ’kényes’ kifejezés a leginkább adekvát szó vele kapcsolatban.

Ha az elmúlt fél évszázad Bohémélet-kísérleteit egy mondattal kellene összegezni, az úgy szólna: a legenda folytonos megkísértése. A legenda Nádasdy Kálmán 1937-es rendezése, mely mind a mai napig állja a rohamokat, legközelebb idén decemberben láthatja a nagyérdemű az Erkelben. Valahogy akkor sikerült egy olyan megfogalmazásban színre álmodni Puccini örökbecsűjét, amit azóta sem tudnak megugrani a trónkövetelők.

Pedig Nádasdyék produkcióját vastagon lepi a por, így, szó szerint. A bemutató és a későbbi igényes felújítások idején (vélhetően) feszesre kidolgozott színpadi játék az idők során egyre lötyögősebb lett, a hatás egyre inkább a látványra, Oláh Gusztáv stilizáltságában is tökéletes díszletére korlátozódik. Sajnos nem maradt film a ’37-es bemutató környékéről, így csak az egykori tudósításokból, meg a párás tekintetű visszaemlékezésekből rakhatjuk össze, mi tett ilyen kolosszális hatást a publikumra nyolc évtizedet meghaladóan, a kilencszázadik (!) előadás felé közeledve.

Szegeden Göttinger Pál vállalkozott a legenda megkísértésére, és azt hiszem, megtalálta a leghatásosabb eszközt erre. Gyakorlatilag szó szerint veszi Puccinit és rettentő feszesre húzva dolgozta ki a színpadi játékot. Azt érzem, a szereplők minden lépését patikamérlegen porciózta ki, hogy minél hatásosabb legyen. (Ez lehetett a titka Nádasdynak is, hiszen Puccini igen szűkre szabta a rendezői mozgásteret.) Valószínűleg felmérte, hogy ez az egyetlen esély a mű hatásmechanizmusának növelésére. A hatás ezen az estén az utolsó két felvonásban ütött igazán nagyot. Göttinger pontosan érezhette, hogy egyetlen nem odaillő mozdulat, vagy gesztus ront a komponista által felvázolt szituáción, szereplői nagy érdeme, hogy alkotó módon vettek részt ebben az igazi ensemble-produkcióban. Igen hatásos, apró gesztusokkal bővítette a Bohémélet-hősök viszonyrendszerét, de ez nem bontotta meg a darab kohézióját. Pl. Schaunard figurájának dramaturgiai újraalkotása olyan távlatot nyitott meg, ami kifejezetten izgalmassá tette a darabot.

Ha kötözködni akarnék, leginkább az ezernyi apró jelenettel amúgy is telezsúfolt második felvonást említeném, ahol egyes mozdulatsorok mellé a rendező finom szimbolikát illesztett, de mire az néző megfejtette az előzőt, vastagon benne volt a következőben. Kicsit irigylem a szegedieket, mert ha többször megnézik a produkciót (s erre bíztatom őket), biztosan újabb rétegek bomlanak ki szemük előtt.

A díszlet (tervezője Ondraschek Péter) pontos és csak annyira variábilis, hogy a színváltozásokat frappánsan megoldhassa a színpadi személyzet. Hatásában a szecesszió világát idézi, jól illeszkedik a korabeli párizsi világhoz. Cselényi Nóra ruhái szürke ezernyi pasztelles árnyalatait bontották ki, ezalól egyedül Musetta „virítósabb” jelmezei a kivételek. Ahogy minden mozdulat, így minden tárgy és jelmez egyaránt a dráma hatását szolgálta. A darab két szünettel megy (a második és a harmadik felvonás után), ami jót tesz a cselekményben eltelt idő követésének.

A Szegedi Nemzeti Színház új zenei vezetésének első kőszínházi produkciója dicséretesen mindjárt két szereposztásban került színre. Van a rutinosabb csapat és vannak a fiatalok. Jelen sorok írója az utóbbiak második előadását tekintette meg, viszont a karmester most vezényelte a darabot először.

A legnagyobb várakozás részemről – először hallva színpadon – a Rodolfo szerepét éneklő Tötös Roland felé irányult, aki alaposan feladta a leckét az elemzőnek. Jó kiállású, szimpatikus mozgású fiatal, aki pontosan valósította meg a rendező elképzeléseit. Zeneileg tisztán éneklő, de előadását furcsa kettősség kíséri. Hanganyaga két részre oszlik, melyeket csak önmagukban lehet értékelni. Az alsó regiszter többnyire bántó orrhangon szólal meg, ami egyes frázisokat egyesen csúnyává, olykor szándék ellenében groteszkké tesz. Ezzel szemben áll a felső regiszter, ami szinte minden ponton kiemelkedő színvonalon, szárnyalóan szól, a szépen nyíló felső kvarttal a szólam szinte ideális megszólaltatójává tenné. A gyakorlatban ez a kettősség ebben a mozgékony szólamban úgy néz ki, egy frázison belül is vannak csúnya és vannak ideális módon megszólaló részek. Azt hiszem, valami fiziológiai probléma állhat a háttérben, melynek kiküszöbölése nemcsak a szimpatikus tenoristának, de mindannyiunknak érdeke.

A pályakezdés éveiben járó Máthé Beáta korábban a drámai szerepkörben indult. Mimi szólama most ehhez képest szokatlan, viszont azt gyanítom, sokat tesz hozzá a tehetséges szoprán majdani pályájához. Egészséges telt hangon, a szólam minden regiszterében kiegyenlítetten szól. Játéka ihletett, a mélyebb érzelmeket is hatásosan tudja közvetíteni. Van valami megtanulhatatlan abban, amit Máthé tud: sugároz. Ebben a szerepben ez kulcskérdés, kíváncsian várom tehetségének további kibontakozását.

Marcello szólamát Szélpál Szilveszter remek játékkal, de a hang töménysége nélkül szólaltatta meg. Lírai baritonként a szólam csúcspontjain hiányzott a voce magvassága. Ezt bizonyos határig ellensúlyozta a színpadi közlekedésével. Párját, Musettát Ferenczy Orsolya árnyalt játékkal és kicsattanó énekléssel igen hatásosan jelenítette meg.

Cseh Antal remek kabinetalakítást nyújtott Schaunard szerepében. Lehetséges, hogy a rendezőt kifejezetten Cseh erős színpadi jelenléte inspirálta a figura ilyetén összetett megteremtésére. Számomra csalódást okozott Kiss András Collinként. A fiatal tehetséges basszista a biztos színpadi játék mellett adósunk maradt a tiszta vonalvezetésű énekléssel. Ezzel maga is tisztában lehetett, mert a híres Kabátáriát végtelenül óvatosan tolmácsolta, de így is „csak” korrekt lett. Taletovics Milán két nagyszerű és hatásos kabinetalakítással (Benoit és Alcindor) szolgálta a produkció sikerét.

Az előadás magyar nyelven megy, meghökkentő módon semmi zavart nem okozott Radó Antal fordítását befogadni (már az 1905-ös magyarországi bemutató is ezzel ment), ehhez is kellett némi bátorság.

Hatásosan és lelkesen közreműködött a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara (karigazgató Flórián Gergely) és a Gyermekkar is. Az előadás dirigense Hermann Szabolcs volt, aki az első felvonás kisebb megingásai után lendületes második felvonást és kifejezetten ihletett és drámai harmadik-negyedik felvonást teremtett. Az előadás egészére jellemző Puccini-színekben gazdag zeneiség sokat adott hozzá az izgalmas színpadi megvalósításhoz.

A produkció egésze igazolta a Bohémélet választás jogosságát, a szereposztás számos ponton kiugró teljesítménnyel vitte sikerre az örök fiatalságról szóló dalművet.

forrás: https://www.momus.hu/