Két egyfelvonásos – 3 ülésben
BAROKK ALKOTÁS ÉS KORTÁRS OPERATRÉFA A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN
Két hét telt csak el a Szegedi Nemzeti Színház két operabemutatója között, a maszkviselés a nézők körében azonban duplájára nőtt. A Dido és Aeneas és a Négyhangú opera premierjén a közönség többsége fontosnak tartotta a vírus elleni védekezést. Jelképes az is, hogy az egyik közreműködő közvetlenül a bemutató előtt betegedett meg, ezért aztán a premier veszélybe is került. Göttinger Pál rendező személyesen tájékoztatta a publikumot a nemvárt nehézségekről, bár a vírust konkrétan nem említette. Ezért meg is kellett cserélni a két egyfelvonásost, pedig a sorrend nem volt véletlen.
Henry Purcell emelkedett barokk alkotását követte volna a XXI. századi fricska, a műfaj színe és visszája. Ám a kritikust ezt kevéssé befolyásolja. Már tavaly decemberben végignéztem az főpróbát, a Didót most is a próbán láttam, a Négyhangút a premieren.
A Didó korhű, ám kissé stilizált ruhái pontosan idézik meg a kort. Az anyagok nemessége, a formák letisztultsága jól illenek a történethez és a zenéhez is. A forgószínpadon fehér antik oszlopok, lépcsők, emelvények. Amikor pedig fordul az egész, a másik oldalon a varázsló barlangját látjuk sötét tónusban. A látvány artisztikusan keretezi a történet vonalvezetését. Göttinger Pál világosan bontja ki a cselekményt, énekeseinek játéka egyszerű pátoszt hordoz, de mentes minden túlzástól vagy fellengzősségtől. A kórus és a táncosok egységet alkotnak, harmonikusan idézik meg a királynői palota pompás életét. Dido búcsúja és halála nem csak a műnek, a rendezésnek is csúcspontja, egyszerre szívbemarkoló és emelkedett. Máthé Beáta hangfajáról az utóbbi időben vita alakult ki. Bármit is hoz a jövő, ez tragikus sors, a hősnő nagyszabású bukása mind hangszínéhez, mind lelkületéhez nagyszerűen illik. Nem elsősorban az arany korona és palást, hanem az éneklés nemessége teszi őt páratlan Didóvá. „Páratlan”, írtam, s mintha a színház is ezt érzékelte volna, amikor nem is adott mellé váltótársat. Aeneast tenorok és baritonok is énekelhetik. Szélpál Szilveszter jól megfelel ennek a kettősségnek. Érdekes, hogy Purcell milyen kevés igazi szólót, és mennyi kifejező recitativót írt neki, amelyeket erős kifejezéssel énekel. Ráadásul alkatilag is éppen az a délceg ifjú hős, akit várunk. Horák Renáta karcsú szopránja megfelelő ellenpont Máthé királynője mellett. Réti Attila bozontos baritonja első megszólalásra is pontosan idézi föl a varázsló alakját. Kónya Krisztina és Vajda Júlia elkötelezetten éneklik asszisztenseit. Az általam látott főpróbán Hermann Szabolcs magabiztosan, fölényesen irányította a zenekart és énekeseit. Ezeket a műveket szerte a világban a korszak specialistái adják elő. A szegedi operatársulat nagyon régen játszott barokk darabot, de stílusos, méltó előadás született.
A társulat erejét mutatja, hogy egy merőben más zenei világban is szinte lubickoltak. Ráadásul több énekes mindkét darabban föllépett. A Négyhangú opera a nyílt színen játszódik, díszlet szinte nincs is, csak egy kis emelvény, mely hol paddá, hol ággyá változik, jelmez is alig, a négy énekes pólóban és farmerban, a rendezői balon egy szál zongora kíséri őket. Mintha próbán lennénk, vagy Dinyés Dániel népszerű operabeavató előadásainak egyikén. Csak ezúttal nem egy alkotás, hanem a műfaj műhelytitkaiba nyerünk bepillantást. Az énekesek rivalizálnak, pózolnak, ami utcai ruhában még mulatságosabb. A tenor kevesli a neki írt egyetlen áriát, a mezzo hosszan, kenetteljesen konferálja föl saját szólóját. A bariton énekli el, mekkora gondot jelent időnként a pontos belépés, vagy egy hang eltalálása. Miközben rendre jó helyen lépnek be és precízen eltalálják a hangokat. A közönség remekül szórakozik, minden vesz, fölnevet a poénok után. „Én egy igazi mezzoszoprán vagyok” – duruzsolja Dobrotka Szilvia, és senkit nem zavar, hogy igazából sötétebb tónusú szopránt hallunk. Többek között azért sem, mert Horák Renáta mellett megvan a két énekesnő között a szükséges hangszínbeli különbség. Bagdi Zoltán nem tipikus tenor-alkat: magas és szakállas. Hangszíne és temperamentuma alapján egyelőre inkább buffo-karriert jósolunk neki. Szélpál Szilveszter jól hozza egy bariton féktelen öntudatát. De nem saját Aeneasát figurázza ki, énekes magatartásokat karikíroz. Dinyés Dániel a zongorával nem annyira kíséri őket, mint inkább játékos társuk a mókában.
A két darab szinte összes szerepét ketten éneklik fölváltva. Ez járványidőben jelentősen növeli az előadásbiztonságot. Ráadásul – különösen, hogy a szólamok nem hosszúak és megerőltetőek – több fiatal énekes próbálhatja ki magát, szerezhet színpadi rutint és megmutathatja oroszlánkörmeit, ha vannak.
A bemutató közönsége remekül vette a poénokat, bár ott alighanem sokan voltak a műfaj rajongói és értői közül. Ám sejtésem szerint a mókák többségéhez nem is kell különösebb szaktudás, ezért akár arra is alkalmas lehet, hogy olyanok is kíváncsiak legyenek az operára, akik eddig idegenkedtek a műfajtól.
Márok Tamás
forrás: http://tiszatajonline.hu