„Megtaláltam a helyem” - BESZÉLGETÉS HORÁK RENÁTA OPERAÉNEKESSEL

Musetta a Bohéméletben, Belinda a Dido és Aeneas, valamint a Szoprán a Négyhangú opera előadásain – Horák Renátát három teljesen különböző stílusú szerepben is hallgatja mostanában a közönség a Szegedi Nemzeti Színház friss opera-produkcióiban. A Vajdaságból indult kétgyermekes anyuka közben aerobik edző is, valamint híresen jól süt és főz.

– Egymás után jöttek az operapremierek, három szerepet is énekel, hogy bírta ezt a tempót?

– Csak Bohémélet volt a teljesen új produkció, a Dido és Aeneast és a Négyhangú operát már az előző évadban próbáltuk, de a pandémia miatt végül nem tudtuk már megtartani a premiert. Musetta szerepének először nagyon örültem, majd amikor kicsit elbizonytalanodtam a próbaidőszakban amiatt, hogy hogyan lehet jól megoldani ezt az összetett figurát, akkor már egy ideig kevésbé lelkesedtem. Magabiztos legyen, de ne tűnjön kényesnek, beképzeltnek. Legyen kacér, de ne legyen közönséges. A jelmeztervező eléggé feltűnő, szexi ruhát talált ki a figurának. A gesztusokkal és a játékkal igyekeztem nem rátenni még egy lapáttal. Szerettem volna, ha nem csak a végén, hanem már a második felvonásban is kiderül, hogy Musetta igazából egy jószívű, jóakaratú nő, még akkor is, ha közben Marcellnek leordítja a fejét és állandóan veszekednek. Ezek a kettős játékok mindig nehezek. Rendszerint bele is bonyolódok. Mindig szeretnék jobban is megismerni egy-egy szerepet, mint amennyi a szövegkönyvből kiderül róla.

– A nagy elődök közül ki a kedvence Musetta szerepében?

– Sok jó hangfelvételt meghallgattam, de videókat direkt nem néztem. Musetta szerepében szerintem nem szépnek kell lenni elsősorban, sokkal fontosabb a nőiesség, a kisugárzás. Az egyik próba előtt felhívtam Vajda Júliát, aki korábban sikerrel játszotta a szerepet, hogy segítsen Musetta cipőjének útját kideríteni, mert nekem nem sikerült. A második felvonásban elviszi ugyanis az öreg hódolója. De akkor ez azt jelenti, hogy nagykabátban és mezítláb kellene tovább játszanom? Régen a megmaradt cipővel egy lábon „bicegve” játszották tovább. Különben az utolsó felvonásból kiindulva én jóindulatú és érzékeny nőként szeretem életre kelteni, nem gondolom, hogy attól lesz hiteles a figura, ha pirosra festem a körmöm és a szám.

– Barokk operát nemigen játszik a társulat, mi volt a legnagyobb kihívás a Dido és Aeneas Belindájaként?

– Az egyetemen énekeltem utoljára barokk operát, de ott is csak áriákat, ezért nagyon örültem a Purcell-darabnak. Szeretem a barokk zenekari hangzást és az éneklés díszítettségét, könnyedségét is. Nem biztos, hogy mindenki mindent tökéletesen el tud énekelni, mert hiszek abban, hogy nem véletlenül vannak kifejezetten barokk énekesek. Mindenesetre jó, hogy elővettük, bemutattuk és megpróbáltunk felnőni a feladathoz. Szerencsés választás volt épp a kortárs Négyhangú operát választani mellé.

– A komponista, Tom Johnson egyszer azt nyilatkozta, eredetileg nem is operaparódiának szánta, világszerte mégis úgy vált sikerré a darabja.

– Még a főpróbahéten sem állt be teljesen, hogy a Szoprán szerepében pontosan mit lenne érdemes játszanom. Egyik nap a hisztis, másnap a cserfes, vidám, de nem túl okos, majd a nagyon visszafogott, sértődött, nagy terheket cipelő Szopránt igyekeztem eljátszani. Még a gonoszt is kipróbáltam. Nagy élmény volt. Azt hiszem, ebben a modern operában találtam meg eddig legjobban önmagam, mert sokkal nagyobb szabadságot kaptam ebben a szerepben, mint a korábbiakban. Annak ellenére, hogy négy hangból áll, nagyon nehéz volt a zenei anyagot memorizálni, mert nincsenek széles, nagy dallamok, amik segítenének. Számolni kellett a szüneteket, tiszta matematika az egész, agy kell hozzá!

– Milyen feladatok várják még ebben az évadban?

– Büchner drámájából, a Leonce és Lénából készült új musicalben megkaptam Rosetta szerepét. Kicsit dzsesszes zene, prózát is kell majd mondanom, amire az operettekben is volt már példa. Utána a Don Giovanni bemutatójára készülünk, amiben Donna Elvira szerepét éneklem majd.

– Korábban sikert aratott egy másik Mozart-produkcióban is: Fiordiligi szerepét énekelte a kisszínházi Cosi fan tutte-előadásokon.

– Régóta szerettem volna a nevezetes Come scoglio-áriát elénekelni. A mesterem, Bátori Éva, aki Fiordiligi és Donna Elvira szerepét is alakította korábban, sokat segített a felkészülésben.

– Gyakorló művészként is fontos, hogy énektanárhoz járjon?

– Nem úgy fontos, mint a konziban, hogy hetente háromszor legyen énekórám. Annak, aki már a pályán van, fut egy sínen, kialakult már egyfajta művészi ízlése, amit szeretne megvalósítani, az is elég, ha van valaki, aki külső fülként kéthetente meghallgatja, és korrigálja, ha picit letér az útról. Emberileg is közel kell, hogy álljon hozzám, mert maximálisan bíznom kell abban, amit mond. Bátori Éva semmit sem akar az énekesre ráerőszakolni, mindenkinek igyekszik megtalálni a személyre szabott megoldásokat. Sokszor kipróbálunk öt-tízfélét is, mert alkattól, arcberendezéstől is függ, kinek melyik válik be végül. Éva a lelkem is simogatja, amire szükségem is van, mert sokan határozott, erős nőnek tartanak, akinek nem is kell foglalkozni a lelkével. Legalább egy valaki foglalkozzon azzal is!

– A színházi feladatok mellett marad ideje a családjára is?

– Az a szerencse, hogy egyre könnyebb a dolgom, mert a tizenegy éves lányom, Luca az idősebb, és manapság már sokszor ő gardírozza Botondot, a kilencéves öccsét. Luca nagyon szófogadó, szabálykövető kislány, százszázalékosan meg lehet bízni benne, segít nevelgetni az öccsét. Úgy nőttek fel, hogy esténként, hétvégenként, néha még ünnepnapokon is apa és anya a színházban dolgozott, nénik, barátnők vigyáztak rájuk. A szüleim a Vajdaságban élnek, ők nem tudtak ebben segíteni. Mindig a főpróbahét a legnehezebb, amikor készülök egy szerepre, mert olyankor teljesen elmerülök a figurában. Szólnak a gyerekek hozzám, én pedig épp azon gondolkodom, hogy mi történt az előző próbán, Musetta kacagását aznap honnan indítsam majd.

– Miben segít, hogy aerobikozik?

– Az állóképesség erősítése révén a színpadi munkában is segít, de azért vigyáznom is kell, mert ha az aerobik órán túl hangosan buzdítom a vendégeket, akkor utána kicsit nehezebb énekelni. A színházi stresszt viszont könnyebb levezetni ütésekkel, rúgásokkal az aerobik órán. Nyolc éve kezdtem aerobikozni, három éve dolgozom edzőként is. A Figaro házassága veszekedős duettje után vettem észre, hogy milyen sokat jelent állóképesség tekintetében, hogy a veszekedés után vettem egy nagy levegőt, gyorsan rendeződött a pulzusom, és könnyedén énekeltem tovább, miközben fiú kollégáim sokáig csak levegő után kapkodtak. Kicsit hiú is vagyok, és úgy gondolom, ma már az operaénekeseknél is fontos elvárás a színészi játék és a megfelelő színpadi megjelenés. Ebben is segít az aerobik.

– Maradt olyan szerepálma, amit még nem volt lehetősége elénekelni?

– Igen, és sajnos soha nem is lesz rá lehetőségem: ez Amneris szerepe az Aidából. Olyan erő lakozik abban a nőben, amit jó lett volna egyszer megmutatni. Ehhez azonban mezzoszopránnak kellene lennem. Különben nem vagyok szerepálmokon gondolkodó céltudatos énekes. Nekem az éneklésem kívül is annyi minden fontos még az életben. A családom, az aerobik, imádok sütni-főzni, barátokkal jókat beszélgetni, ezekre rengeteg idő kell. Amit hoz az élet, azt örömmel elfogadom. A kis szerepeknek is tudok örülni, de ha a karban kell énekelnem, akkor beállok a csapatba, és csinálom. Megtaláltam a helyem a szegedi színházban.

– Mennyire nehezítette meg a családja életét, hogy a férje, Toronykőy Attila rendező az Operaházhoz szerződött, és így már Budapesten dolgozik?

– A gyerekek szempontjából a sok különóra és a sport miatt nehéz, mert elég sokat kell hozni-vinni őket, de besegítenek a barátnőim is. Ugyanakkor örülök is neki, mert Attila az Operaházban szakmai szempontból jobban kiteljesedhet, ezért ezt az áldozatot vállalnia kellett a családnak. Persze mindig akkor romlik el az autó, a mosógép, és akkor van csőtörés, amikor elmegy.

– A gyerekek meg szokták nézni a színházban?

– Igen, rendszeresen! A Bohéméletben is láttak. Már meg sem kottyan nekik egy egész estés opera, mert kicsi koruk óta járnak színházba. Otthon is hallják, amikor gyakorolok. Attila is sokat hallgat operát, különösen amikor felkészül egy-egy előadásra. A fiamnak nemrég énekórára gyerekdalokat kellett vinnie, és elkezdett otthon operaénekes módjára gyakorolni.

– Lehet, hogy követi majd a pályán?

– Nem tudom, még az is lehet. Tiltani biztosan nem fogom. Bár semmi közük nem volt a színházhoz, az operához, a szüleim annak idején mégis rögtön mellém álltak, támogattak, amikor eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Hollósi Zsolt

forrás: http://tiszatajonline.hu