OPERATANDEM A CSIRKEKELTETŐBEN
A megszületésük között eltelt három évszázad és a stílus is élesen elválasztja egymástól Henry Purcell barokk operáját, a Dido és Aeneast és Tom Johnson minimalista Négyhangú operáját, amit Göttinger Pál rendezésében párban mutattak be Szegeden. HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA.
Új tandem, Dinyés Dániel zenei vezető és Göttinger Pál rendező határozza meg másfél éve a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának irányvonalát, de a pandémia miatt mostanáig csak egyetlen közös produkciót láthatott tőlük a közönség. A rendszerváltás óta színpadra állított három korábbi rendezéshez képest inkább visszalépésnek tűnő nagyszínházi Bohémélet után november első hétvégéjén kettős premiert tartott az operatársulat a Kisszínházban. Mindkét darab új a szegedi repertoáron, ezért nagy várakozás övezte a több poszton is kettős szereposztásban színre vitt dupla produkciót.
A barokk operák elmúlt évtizedekben tapasztalható újjászületése szinte érintetlenül hagyta Szegedet, a tavaly nyári Händel-produkció, az Agrippina kivételével legfeljebb koncerteken csendült fel elvétve egy-egy barokk ária. Henry Purcell 1689-ben bemutatott operájából, a Nahum Tate Aeneis nyomán írt librettójára komponált Dido és Aeneasból is csak Dido slágerré vált lamentóját lehetett néha hallani. Jó döntésnek tűnt végre a teljes darabot műsorra tűzni.
Meglepett, amikor néhány hete a legnívósabb üzleti magazinban Dinyés Dániel, „a komolyzene Luke Skywalkere” arról elmélkedett, hogy a vidéki operajátszásnak szerinte „az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb”. Dinyés még meg sem született, amikor Szegedet Vaszy Viktor tevékenysége nyomán már operafellegvárként emlegették, és lehet, hogy abban igaza van, hogy ahol „vár állott, most kőhalom”, de talán a csirkekeltető nem elég vonzó perspektíva egy olyan közönség számára, mely az elmúlt évtizedekben Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert és Juronics Tamás emlékezetes produkcióin nevelődött.
Úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt a Dido és Aeneas színpadra állításához 21. században is érvényes víziója. Rendezéséről a kilencvenes évekből Moldován Domokos jó szándékú, de erőltetett, fantáziátlan próbálkozásai jutottak eszembe a barokk operák meghonosítására, melyek többnyire már akkor is kínosnak tűntek.
A Kisszínház színpadán Varsányi Anna fehér oszlopokból, lépcsőkből álló kolonnád díszlete idézi meg Karthágót. Bujdosó Nóra nehezen értelmezhető jelmezei a napszemüvegekkel, piros napernyővel és az antik viseletet imitáló barna és fehér kosztümökkel, a trójai katonák farmerből készített harci sisakjaival azonban inkább megkérdőjelezik a teret és az időt. Aeneas vadászzsákmányát, a fehér vászonzsákba csomagolt, vértől csöpögő vadkant laza mozdulattal abba a medencébe dobják, amiből nem sokkal korábban a fürdőző Dido lépett ki. A királynő „máglyája” pedig suta módon rongyokból, a többi szereplő értelmetlen vállszalagjából emelkedik. Hajdu Anita ötlettelen koreográfiáját nagy lelkesedéssel adja elő a színház tánckara, de a táncok inkább iskolás stílusgyakorlatok, nemigen kapcsolódnak a történethez.
Miközben ma már a legtöbb helyen az autentikusabb barokk hangzást preferálják, erre a kihívásra a premieren Dinyés Dániel, másnap este Hermann Szabolcs dirigálásával közreműködő Szegedi Szimfonikus Zenekar, az énekkar és különösen a magánénekes gárda nincs igazán felkészülve. Máthé Beáta Dido szerepében királynői jelenség, szép és nagy vivőerejű hanggal rendelkezik, de a magyar szövegét alig érteni. Talán a kissé gyors tempó és a még fejlesztendő légzéstechnika miatt a lamentót nem sikerült olyan drámai erővel, megrázóan énekelnie, mint amilyen hőfokon a legnagyobbak katartikus felvételeiről ismerhetjük. Az Aeneast meggyőzően alakító Szélpál Szilveszter szövegét jól lehet ugyan érteni, de a barokk énekstílust még neki is tanulnia kell. Belindát a premieren Ferenczy Orsolya, másnap Horák Renáta, a két boszorkányt mindkétszer Kónya Krisztina és Dobrotka Szilvia, a Varázslót Réti Attila énekelte. Aki szereti a barokk operát, annak rögtön megüti a fülét hangadásuk élessége, a díszítések erőltetettsége, a könnyed futamok nehézkessége.
Az est másik egyfelvonásosa, az 1972-ben írt Négyhangú opera szerzője, az amerikai Tom Johnson a végsőkig leegyszerűsítve úgy fogalmazta meg a minimalizmus esztétikáját: a kevesebb több. Kevés eszközzel és hangszerrel egyetlen zenei ötletre, gondolatra koncentrál, ugyanakkor a repetíciót – amit gyakran tévesen azonosítanak ezzel a zenei irányzattal – csak a minimalizmus egyik alapelemének tartja. A Négyhangú operát metaoperának is minősítik, mert magáról az opera műfajáról szól, 18. századi mintára áriákból, recitativókból, duettekből, tercettből, kvartettből és fináléból áll. Négyhangú, mert a komponista híven a minimalista alapelvekhez csak négy abszolút hangmagasságot (D, E, A és H hangot) használ, és a recitativók is csak egyetlen hangon szólnak. A szerző a szereplőket is egyszerűen csak hangfajuk szerint nevezte el.
Johnson furcsállotta, hogy fergeteges humorú operaparódiaként aratott világsikert a darabja, holott szerinte, ha egy trió azt énekli, hogy „Ez a trió…”, az nem humoros, hanem igaz. Göttinger Pál szegedi rendezése nem az elméleti kérdésekre összpontosít, hanem a szeretetteljes paródiára. Az énekesek sárga figyelmeztető háromszöges fehér pólóban, farmerben, piros tornacipőben lépnek színpadra, a díszlet is csupán egy kis fekete pódium, egy pianínó, néhány tonettszék és kottaállvány.
A szereplők viccesen karikírozzák az opera sztereotipikus figuráit. Az önimádó Tenor – Bagdi Zoltán – színpadra lépés előtt látványosan szájszag ellenőrzést tart, majd azon kesereg, hogy neki csak egyetlen ária jutott. A Szoprán örökösen verseng az Alttal, kalcium infúzióval turbózza magát a kvartettre, a reflektor fénykörét keresi, mint egy ösztönlény pillangó. Horák Renáta a premieren a Szoprán fullánkosabb, karcosabb oldalát domborította ki, másnap este Kónya Krisztina inkább lágyabbnak, nevetségesen finomkodónak mutatta. Dobrotka Szilvia rafinált humorral keltette életre a magát arisztokratikusabb mezzónak gondoló Altot, aki kíséret nélkül énekelve kiereszti ugyan a hangját, de rögtön el is bizonytalanodik. Remek geg, hogy közben a színpad szélén a pianínónál ülő karmester – a premieren Dinyés Dániel, másnap Hermann Szabolcs – unottan napilapot olvas. Az operák sztárja a nagyképű Bariton – a premieren Szélpál Szilveszter, másnap Cseh Antal játszotta roppant szellemesen –, neki bezzeg három áriát is komponált a szerző. Judik Patrik keltette életre az epizodistaként csak néhány percre feltűnő Basszust, aki már a közjáték alatt számlatömböt bélyegez, a fellépő ruhája pedig már rég a vállfán lóg elcsomagolva.
Tom Johnson kortársból lassan klasszikussá érő operája ma is tanulságos. Szegeden rokonszenvesen önironikus, szórakoztató előadás született belőle, énekes és néző számára egyaránt elgondolkodtató.
forrás: https://revizoronline.com