Vidám hangulatban, megrendülés híján
BOHÉMÉLET A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Amikor meghallom Puccini Bohéméletét, mindig ugyanaz az érzés fog el: az ifjú zseni birtokába veszi a világot! A darab fiatalokról szól, pontosabban arról, hogy egyszer fel kell nőni. Jön az életben egy nap, amely világosan megmutatja nekünk, nem élhetünk felhőtlenül és felelőtlenül, szembe kell néznünk a valósággal, a realitásokkal. És nem is elsősorban magunk, hanem mások miatt.
Végtelen belső gazdagsággal írja le Puccini ezt a folyamatot. Játszi könnyedséggel, sziporkázó szellemmel indít, majd a történet felénél teljesen elkomorodik. A negyedik felvonás elején aztán megpróbál úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, ám ez a könnyedség erőltetett, kínos, túlzó. Nem is meglepő, hogy egyetlen pillanat alatt beüt a végső összeomlás.
A Bohéméletet 1937 óta ugyanabban a díszletben-jelmezben rendezésben játszotta a Magyar Állami Operaház, időnként pedig az Erkel Színház. 2012-ben mutattak csak be egy új rendezést. Oláh Gusztáv, Márk Tivadar és Nádasdy Kálmán annak idején kitűnő munkát végeztek, az előadás ma is működik. Ám Nádasdy alighanem utoljára az 1957-es felújításon dolgozott rajta komolyabban, eredeti szándékai, megoldásai ma már csak nagyon vázlatosan érvényesülnek. Ám ez a világrekord széria azt is jelenti, hogy az ország operafővárosában 75 éve nem gondolkodott senki a darab új értelmezésén, a benne rejlő lehetőségeken, titkainak megfejtésén, s akkor is egy külföldi rendezést importáltak. A vidéki operatársulatok előadásai pedig kisebb hatással vannak a hagyomány alakulására.
A szegedi közönség az elmúlt 30 évben négy rendezést láthatott. Korcsmáros György értelmes, jólszervezett, hagyományos előadásában tűnt föl annak idején Frankó Tünde. A nagy tehetségű Ács János már fáradtan, kiégve nyúlt a műhöz, és nem is az operaszínpad volt a fő terepe. Legutóbb Pál Tamás karmester próbálta fejtegetni az alkotás mély titkait – hol több, hol kevesebb sikerrel. Most a színház új zenei vezetője gondolta úgy, hogy a Bohémélet a legalkalmasabb névjegyének átnyújtására. Az előző 2009-es szegedi produkciót a pályája elején lévő László Boldizsár, a feltörekvő Kónya Krisztina és az első főszerepeikben kiemelkedő Pasztircsák Polina, Boncsér Gergely, Kiss András és még egy sor jó énekes tették feledhetetlenné. Méltányosan meg kell jegyeznünk: ma ilyen Bohémélet-gárdát a teljes magyar mezőnyből sem lehetne összeállítani. Persze akkor fölvetődik a kérdés, hogy éppen ez a darab-e a legjobb választás?
Fiatalok azért vannak, közepes korúakkal vegyesen, de róluk később. Előbb a rendezésről. Göttinger Pál vidám jelenetekben érzi igazán elemében magát. Az első felvonás bohémkodásaira sok kedves ötlete van, a Café Momus-nél pedig mindent belead: az árusok és katonák mellé artistákat, zsonglőröket is bevet. „Mint kártyabűvész folytattam, és lovagoltam nyolcasban.” A kórus remek, a gyerekek is nagyszerűek. Csak kedves bohémjeink tűnnek el a dús forgatagban, alig tudjuk megtalálni őket. Jelmezük nem tűnik ki, a díszlet pedig szűkös, nem fér föl rá ennyi akció, nincs levegő. Értem én, hogy Ondrashek Péter azt a feladatot kapta, hogy gyorsan kell átdíszíteni, mert nem lesz szünet. Ám így megmarad az első felvonás két emelvénye, és ha erre még a Quartier Latint is ráépítik, zsúfoltság jön létre.
Puccini az első felvonásban erősen épít a kint és bent ellentétére. Benoit-nak, a háziúrnak először csak vészjósló hangját halljuk, utána jelenik meg személyesen. Ugyanígy hozza be Mimit, persze a hangütés épp ellentétes. Most viszont ablakos a díszlet, kilátunk a lépcsőházba, és minden poén előre le van lőve, Mimi még a szemünk láttára el is fújja a lámpását, arcunkba nyomják, hogy rafinériával akarja elcsavarni Rodolfo fejét. A felvonás végén pedig a már eltávozott cimborák – a szerző utasításával ellentétében – nem a színfalak mögött énekelnek, hanem visszatérnek megkukkolni Rodolfót és Mimit. Ezek a profanizálások a szándékolt finom költői hatást teljesen lerombolják.
A harmadik felvonásban is több meggondolatlanság van. A rivaldával párhuzamos kerítés nem lehet más, mint a városfal, rendezői jobbon van a vám. Így viszont, ha Mimi mögüle érkezik, akkor olyan, mintha faluról jönne, holott Rodolfóval nyilván Párizsban laknak. Hasonlóképpen a jelenet végén összecsomagoló Musette és Marcel is arra távoznak, következésképp vidékre költöznek. A hó már csak hab a tortán. Tekintve, hogy csak a városfalon kívül esik, ami praktice érthető, hisz az előtérből hamarosan ismét szobabelső lesz, és így a szünetben nem kell összesöpörni, meteorológiai szempontból azonban valószínűtlen.
Meghökkentő, hogy az utolsó felvonásban a haldokló Mimi fekete gyászruhában ékezik. Egyetlen értelme, hogy az ágynemű és a paplan, amit ráterítenek, fehér. Viszont miért takargatja olyan nagyon Schaunard is, aki mintha szintén szerelmes lenne belé? A takargatás sután hat, a második szereposztás premierjén burleszkes fordulatot is vett, mert Rodolfónak sikerült véletlenül rádobnia a paplant a lány fejére. A katarzis elszállt. A drámai jelenetek kevésbé ragadták meg Göttinger képzeletét. Nehéz megérteni például, hogy a kvartettben Musettát miért küldi be időnként Rodolfo és Mimi közé.
A két szereposztásból kiemelni bárkit is nehéz. Horváth István kiegyenlített hangon, biztos magasságokkal énekli Rodolfót. Ám mind hangszínében, mind megjelenésében van valami kisfiús. Ez például az áriához nem passzol. A szerelmi kettős nagy dallamát viszont ihletetten szólaltatja meg. Kitűnő énekes, egy másik, lírai koloratúr fachra. De hát erre van igény, ezt kell énekelnie. Tötös Roland tenorja ércesen, szabadon szárnyal a felső regiszterben. Középen és alul viszont nazális és színét veszti. Fordítva sokkal rosszabb lenne. Valószínűleg technikai problémáról van szó, amit jó lenne kiküszöbölni, mert amúgy rokonszenves ifjú tehetség, akire szép jövő várhat. Bordás Barbara az Operettszínházból érkezett és ez hallatszik is rajta. A hang egy szubrett hangja, az a fajta finom melegség, telt tónus, visszafogott, ám határozott nőiség, ami Mimi lényegét adja, mind hangszínéből, mind egyéniségéből hiányzik. Szélpál Szilveszternek olyan sikere volt Marcello ária nélküli szerepében, mint egy bonvivánnak, és olyan hangon is énekelt. Kedves fickó, de ezzel a hangszínnel és kedéllyel sokkal kisebb lesz a figura súlya és a problémáinak ereje. Sándor Csaba is világos bariton, viszont hangütésében van valami autoritás. Ezért könnyebb elhinni, hogy ő a társaságban a főnök és szívében óriási viharok dúlnak. Máthé Beátának meg egy kicsit sok is a hangja. Ez egy drámai szoprán, még ha fiatal is, ezért a harmadik felvonástól talál magára, ahol ő kerül a tragédia középpontjába. De nem csak a hang, a művészi személyiség valódi természete is itt tud őszintén megnyilatkozni. Nem sok őszinteséget találni viszont egyik Musette-ben sem. A rendező leginkább mórikálást kért tőlük, amitől a darab egyik legösszetettebb figurája egydimenzióssá válik. Ferenczy Orsolya inkább telt szopránjára épít, Horák Renáta inkább karcsú derekára, formás lábaira. Az ő hangja vékony egy Puccini-szerephez. Réti Attila jóval 50 fölött is túl férfias ahhoz, hogy hiteles legyen vén háziúrnak és öreg gavallérnak. Alcindor szerepében egy ideig élvezzük a pedáns szemüveges úr szerepét, de aztán sajnos bohóckodni kezd, és a remélt karakter összeomlik. Amikor viszont Shaunard-t adja, néhány megszólalásával fölidézi milyen is az igazi baritonhang: sötét, erőteljes, féktelen. Ebben a mezőnyben zenei bizonytalanságait hajlamosak leszünk megbocsátani neki. Cseh Antal több szerepet énekelt már a darabban és ki tudja hányat fog még, ha az élet úgy hozza? Ezúttal muzsikusként volt rá szükség, és megállja a helyét. Kedélyesen bolondoz, a kávéházban ízlésesen rúg be, a végén kötelességtudóan takargatja Mimit. Taletovics Milán ügyesen próbál hozzáöregedni a két karakterfigurához, ráadásul Benoit és Alcindor után még Fináncőrmesterként is jut neki egy kis szóló. Amint Kiss András színre lép az első felvonásban, nyomban figyelni kell rá. Ritka tulajdonság, és mindig újra örülni lehet neki. Colline Kabátáriáját felületesen szemlélve akár betétszámnak is gondolhatnánk. (Persze gyanút kelt, hogy Giacomo mester hosszú zeneszerzői pályája során ezt az egyetlen basszusáriát írta.) Köznapi dolog, elköszön a kabátjától. Ám egyben a fiatalságtól, a gondtalanságtól is itt köszön el barátai nevében is, szinte észrevétlenül. Mind Kiss, mind Pataki Bence úgy énekli az áriát, hogy tökéletesen érzékeltetik ennek a szólónak a titkos üzenetét.
Dinyés Dániel alaposan bepróbálta a darabot. Az előadás akkor is biztonságosan zajlik, ha Gyüdi Sándor vagy Hermann Szabolcs veszi át tőle a pálcát. A zene végletei, a tempó szembeállítások, az éles kontrasztok azonban simára csiszolva jelennek meg. Ő is, mint a rendező a lendületes, vidám részekben érzi otthon magát. Zenei vezetőként nincs könnyű helyzetben, hisz a Magyar Állami Operaház és annak parancsnoka nagyon magas gázsikkal és némi kényszerítéssel próbálja gátolni, hogy a legjobb énekesek kisebb házakban is énekeljenek. Összeválogatott szereposztásában nincsenek aggasztóan gyönge pontok, igaz átütő erejű egyéniségek sem.
A fináléban Göttinger alkot egy szép képet, mielőtt legördül a függöny, igazi szomorúságot érzünk. Ilyen rutinos színházi embertől viszont érthetetlen, hogy nem hagy magunkra élményünkkel, hanem az utolsó akkord után nyomban kiküldi szereplőit tapsrendre. Már majdnem megrendültünk, de szemünk sarkából nyomban kitörölték a könnycseppet.
Márok Tamás
forrás: https://tiszatajonline.hu