A vidéki operajátszásról III. – A gyakorlati sík

Szerző: Dinyés Dániel

Mivel a Budapesten kívüli operajátszás kizárólag a vidéki nemzeti színházakban történik, így egyetlen lehetőség az operaélet létrehozására, ha külön tagozatot alkot a színházon belül. Ez persze feltételezi, hogy valóban operaéletet akarunk létrehozni, nem pedig az évi egy előadást, amiért megkapja a színház a „nemzeti” státuszt és az avval járó többlet támogatást. Ennek a tagozatnak a felépítését tárgyalja ez az írás. Az cikksorozat előző részét ide kattintva lehet elolvasni.

Az „operatagozat” mára csak nevében kell, hogy operatagozat legyen, mert az igények, amiket ki kell szolgálnia sokkal több rétegűbb, mint annak okait az elméleti részben taglaltam hosszabban. Ez a több rétegűség nem feltétlenül az énekesi állományban kell megmutatkoznia (ezt is tárgyaljuk majd miért), hanem minden egyéb részletében, ami a tagozathoz tartozik. Ehhez a tagozathoz kell, hogy tartozzanak a zenés műfajú darabok, opera, operett, musical. Hogy melyik típusú előadás milyen arányban kell, hogy együtt működésben legyen a prózai tagozattal, azt természetesen darabja és előadása válogatja. Nyilván egy musical előadásban nagyrészt ebben a stílusban járatos énekesek/színészek lesznek, nem operaiak, de minden egyéb hozzátartozó elemet a tagozat kell, hogy adjon. Az operett már eggyel bonyolultabb kérdés, de ezt is majd a helyén tárgyaljuk.

Az operatagozat felépítése öt nagy egységből kell, hogy álljon: szólisták, kórus, tánckar, zenekar, művészeti ügykezelés. Nézzük meg ezeket az egységeket közelebbről. (Innentől kezdve minden leírásunk egy ideális helyzetet vázol fel, nem a jelenleg még épphogy létező hazai gyakorlatot.)

Szólisták

Ide nem csak az énekes szólisták tartoznak, hanem korrepetitorok, karmesterek szintúgy, olyan művész emberek, akik szólistának tanultak és szólistaként gyakorolják hivatásukat.

Az énekesek terén nyolc különböző hangfajú szükségeltetik egy operai alaprepertoár eljátszásához, megvalósításához. Ekkora énekesi gárda mindenképp kell, ha el akarjuk érni azt, hogy egy színház saját maga ki tudjon állítani egy estét, vendég nélkül. Hiszen addig nem beszélhetünk egy adott városban saját operajátszásról, amíg nincsen annyi a városhoz köthető énekese, akik elő tudnak adni egy operát önállóan. A hangfajok ideális eloszlása a következő:

2 szoprán, egy könnyű lírai, koloratúr készséggel és egy telt lírai szoprán esetleg „jugendlich-dramatisch” tendenciával.

1 klasszikus lírai mezzo.

2 tenor, egy karakter avagy „comprimario” tenor és egy klasszikus lírai tenor.

1 bariton

1 basszbariton

1 basszus

Ezzel az énekes elosztással lefedhető a teljes barokk és klasszikus opera repertoár, a bel canto túlnyomó része, számos Verdi és Puccini opera, a korai német és francia romantika és a modern repertoár jelentős része szintúgy. Ha pusztán erre a társulatra építünk, úgy természetesen kimarad a teljes Wagner életmű, a nagy romantika és a századforduló számos csúcsa. De elérhetővé válnak rögtön ezek is, ha ezeknek az operáknak a 2-3 főszerepére vendéget hívunk és a kisebb szerepeket adjuk a társulat tagjainak.

A korrepetitorok és karmesterek tekintetében a következő eloszlás az ideális:

1 általános korrepetitor, aki épp úgy tanít be operát, mint a többi műfajú dolgot akár a színészeknek is.

1 kórus korrepetitor, aki nagyrészt a kórussal dolgozik, de szükség esetén egyéb betanításokra is alkalmas.

1 karmester, aki kötelező módon tudjon zongorázni is és a három műfaj mindegyikére kiírható legyen akár vezényelni, akár zongorázni. Sőt, ha zongora mellől kell levezényelni egy előadást, azt is tudja.

1 első karmester, aki a zenei vezető helyettese is egyben. Mindegyik műfajban jártas kell legyen és zongorázni is tudjon. Munkaköréből adódóan tudja helyettesíteni a zenei vezetőt akár próbákon, akár tárgyalásokon, döntési jogkörrel és felelőséggel.

1 kórus vezető karnagy, aki a kórus betanításáért és minden művészettel kapcsolatos kérdéséért felel. Ha ezen felül még előadásokat is tud vezényelni, csak plusz a színház életében.

zenei vezető, aki az egész tagozatot egyben tartja, felel a művészeti és működési kérdésekért.

Kórus

A kórus létszámot illetően az ideális a 30 fő. Így szólamonként 7-8 ember jön ki, ami már egységes hangzást tud alkotni és ha ketté osztott szólam lenne, akkor is képes megszólalni. Ezzel a létszámmal az operarepertoár legjelentősebb része előadható, csak a legnagyobb, úgynevezett „kórus-operák”-at kell kisegítőkkel kiegészíteni, felduzzasztani 40-50 főre. De ezek a legritkábban fordulnak elő vidéki viszonylatban hol a színpadok, hol a lehetőségek szűkössége folytán. A kórusnak a vidéki sokszínűséget kötelezően felmutató műsorpolitika miatt nem csak operát kell tudniuk énekelni, hanem operettet és musicalt is. Mindezeket úgy, hogy az stílusos legyen. Ezáltal minimum háromfajta hangképzési metódust kell ismerniük és elsajátítaniuk úgy, hogy megfelelő legyen az adott műfajnak. Ez komoly és megterhelő feladat, ami a legnagyobb odafigyelést kívánja a zenei vezetőtől éppúgy, mint a kórus vezető karnagytól. A kórus fontosságát és lehetőségeit később részletezzük még.

Tánckar

Ez a kar leginkább operettekben és musicalekben használatos, bár természetesen operákban is fordul elő balett betét. Ennek okán ugyanúgy, mint a kórusnál, rendkívül sokoldalúan képzett táncosok kellenek egy ilyen karba, akik egy sztepp betéttől ugyanúgy nem riadnak meg, mint egy operai balettől, vagy magyaros csűrdöngölőtől. A létszámuk minimum öt párnak kell lennie, de a legideálisabb a hat pár táncos. Ez a létszám már jól mutat a színpadon, akár az operett, akár a musical nagy táncbetétjeiről beszélünk. Létfontosságú, hogy mindennap legyen balett gyakorlatuk, és állandó edzésben legyenek a különböző műfajokkal, hogy amikor egy koreográfus odaáll eléjük, akkor bármilyen kérést azonnal meg tudjanak valósítani.

Zenekar

A vidéki nemzeti színházaknál ez a leginkább megoldott kérdés jelenleg. Mindenhol vagy olyan megállapodás van a színház és a regnáló szimfonikus zenekar között, ami lehetővé teszi a zenés műfaj játszását, vagy saját zenekarral rendelkezik a színház. Biztosan állíthatjuk, hogy lehetne előnyösebb szerződéseket kötni, de a helyzet itt korántsem lehetetlen úgy, mint a kérdéskör egyéb részeiben. A megállapodás esetében általában egy zenekari szolgálatszámról van szó, ami felett a színház szabadon rendelkezhet, ha meg saját zenekara van, akkor értelemszerűen minden a zenei vezetőn múlik.

Művészeti ügykezelés

Ez alatt azokat a színpadi dolgozókat értjük, akik nélkülözhetetlenek egy produkció létrehozásában, ám mégis láthatatlanok a nagyközönség számára. Azért érdemes külön felvetni a zenés tagozat kapcsán őket, mert mindannyian különleges előképzettséget és érzéket kívánnak, koránt sem elég a prózai színházas gyakorlat. Ezek között a szakmák közt mind feltétel a kotta ismerete és a zene olyan magabiztos „meghallása”, hogy a zenei végszóra ugyanúgy tudjon dolgozni, mint a szöveges végszóra. A következőre van feltétlenül szüksége egy zenei tagozatnak: zenés ügyelőre, zenés súgóra, zenés rendező asszisztensre és kórus titkárra. És természetesen mindenekelőtt egy saját tagozati művészeti titkárra, aki bár nem a színpadon dolgozik, de minden egyeztetésért és a tagozaton folyó ügyvezetésért felel a zenei vezetővel egyetemben.

Most térjünk vissza a kórushoz, mert sokan nem ismerik fel, hogy a vidéki operajátszás és egyáltalán, az operaénekes utánpótlás nevelésben a legfontosabb tényezőnek kéne lennie az operai kórusnak. Ugyanis elveszőben van az a régi hagyomány, hogy mindenki, aki a színpadra akar kerülni szólistaként, az egy operaház kórusában kezdi a pályát. Mára ennek lett egy lenéző, megvetendő aspektusa, hogy ez nem “comme il faut” egy leendő szólistánál. Az egyetemen tanuló énekesek is azt érzik, “nem azért tanultam öt évig, hogy aztán egy kórusban énekeljek!”.

Valóban vannak olyan kiemelkedő tehetségnek induló énekesek, akiknél rögtön az egyetem elvégzése után azt érezzük, hogy azonnal adjunk neki mindent és söpörje le a regnáló fach társakat, mert friss, fiatal és makulátlan hangja van. Egy új erő. És ez (jó esetben) működik is négy-öt, de nem tovább, mint tíz évig. Azután nem értjük, hogy miért szürkült el. “Valahogy nem átütő” lett a hangja, és a kiégés minden jelét tapasztaljuk rajta. De semmi gond, jön az újabb ügyeletes fach zseni, akiért ugyanúgy lehet rajongani és vele kapcsolatban az előző énekest, úgy emlegetjük, mint egy megelőző “öreget”. Csak eközben az évszámokat nem vesszük észre. Hogy akit nagy elődként emlegetünk, az mára már alig éri el a negyven éves kort és “nagy előd” lesz, aki valaha(!) ugyanilyen lendülettel indult. Az a legritkább esetben történik meg, hogy valaki üstökösként berobban és még legalább harminc évig világít is az égen. Sajnos az “üstökös” hasonlat elég kegyetlenül beszél a sorsról is, amit neki szánnak, csak éppen az emberi emlékezet olyan, hogy odáig ismeri a csillagászati jelenséget, hogy feltűnik és lángol. Azt már nem szokták hozzá tenni, hogy a hosszú életű üstökösök a földről maximum egy percig láthatóak, de az átlagos életűek, épp csak feltűnnek és már el is halnak.

Miből is következhet ez? Pusztán abból, hogy nem tanulja meg pályakezdő korában a “szakmát”. Mit is értünk ezalatt? Nem az éneklést, hiszen a zenei egyetemek nagyrészt csak ezzel foglalkoznak, onnan kikerülve az már egy adottság lesz. Ám ami egyszerűen nem tanulható az iskolákban az maga a színházi szakma. Ezt a szakmát csak ellesni és napi rutinnal lehet megtanulni. Azt hogy hogyan ossza be az energiáit egy énekes a próbafolyamat alatt, az csakis élesben megtanulható. Hogy ne az történjen, ami a legáltalánosabb itthon, hogy az első próbán a legjobb és a premierre fárad el teljesen. Ahogy Kovács Dénes mondta: ” az ember felmegy a színpadra, mint Jasha Heifetz és lejön, mint Kovács Dénes…”. Ez a tipikusnak mondható jelenség előzhető meg a szakma tökéletes elsajátításával. Egy szerep energia eloszlása, egy hat hetes próbafolyamat beosztása, hogyan tanul meg úgy valamit, hogy a többieket is helyzetbe tudja hozni a színpadon, ne csak magát és hogy mit jelenet egy szerep kidolgozás a karmesterrel szoros együttműködésben. Ez mind olyan, amit először a kórusból ellesni a legkönnyebb, hogy hogyan csinálják a kollégák, aztán pedig a kis szerepek által megismerni az összes lépcsőfokát ennek.

A színészi létezést is először egy közösségben lehet a legjobban megtapasztalni. Testközelből átélni, hogy milyen egy színpadi “nagybölény” magam mellett. Miközben áriát énekel, hogyan osztja be az áriáját, hogyan építi fel, mi a különbség próba és előadás között és miképp reagál ha van nézői reakció, és miként, ha nincs? Mi a különbség közönség és közönség közt? hogy ment meg a szólista egy színpadi vagy zenei szituációt? Ezekről lehet ugyan iskolapadokban mesélni, de csak tapasztalás útján megtanulhatóak. Nem beszélve arról, hogy kórustagként megtanulja az egyik legfontosabb tapasztalatot a színházról: a közös munkát. A közösségért való dolgozást és közösséggel együttműködés minden fázisát. Ezekre mind-mind való a kórus és ennek nevelő, szociális hatása mindennel vetekszik.

Természetesen a szólistának készülőknek, akik kijönnek az egyetemről huszonpár évesen nem kell két-három évnél többet eltöltenie itt, mert bele is lehet ragadni, ha nem vigyáz, de mindennél fontosabb első tapasztalatnak kéne lennie. Nem beszélve arról, hogy így ismerni meg a repertoárt, az csak hasznára lesz a későbbiekben, amikor már szólistaként lép fel ugyanabban az operában, hiszen kívülről belülről ismerni fogja a műveket, ezáltal olyan zenei magabiztosságot szed magára, ami szintén egyre ritkább a honi operajátszás előadói praxisában.

Ez a hagyomány még él valamennyire Kolozsváron, Szegeden, Debrecenben, de véleményem szerint épphogy nem temetni, hanem feléleszteni kéne. Már csak azért is, mert ezáltal magabiztos belépő pontokat teremtenénk az énekeseknek a szakmába és nem rejtekúton vagy surranó pályán kéne belecsöppeni. Mert jelenleg mindig megvan az a három évenkénti három kiválasztott, aki nagy dérrel-dúrral érkezik több szólamú szakmai és sajtó halleluja közepette. De a “többiek”, a maradék tizenöt-húsz énekes, meg próbál öt másodpercre megnyíló lehetőség lukakat betömködni, réseket keresni a pajzson és elnézést kérve örömmel megbukni egy nem neki való szerepkörben, csak felléphessen a deszkákra. Mára mindenki elfelejtkezett arról, hogy az énekesek közt eredendően sok a született hosszútáv futó, ugyanis sok mindent tud az ember siettetni, de a biológiát nem. Az éneklés olyan sport, ahol minden izomnak fejlődnie kell és a hangoknak meg érni. A csúcsformát épp 40 éves koruk környékére kéne mindannyiuknak elérni, a basszusoknak, altoknak még később. Szórakoztató figyelni a tendenciát, hogy miközben az emberi élet határát dühödten próbáljuk egyre kijjebb és kijjebb tolni, a színpadokon csak és kizárólag fiatalokat akarunk látni és lenagymamázzuk az erejük teljében lévő énekeseket.

Sokban segítene ezen, ha a vidéki vagy fővárosi operakórusok szoros összeköttetésben lennének az egyetemek ének képzésével, és minden évben fogadnák a leendő szólista reményű énekeseket és ők is a kórus védőburkában “nőnének fel” nem pedig rögtön a legkeményebb farkas törvények közt találnák magukat. A kórusokhoz szükség lenne énekmesterekre, akik a legideálisabb esetben az adott város “nagyöreg” szólistái, akiktől nem csak éneket, de szakmai tanácsot és tapasztalatot is magára szedhet a leendő szólista.

Fontos, hogy a zenei vezető megteremtse a kórus tagjai számára az egyéni korrepetálások lehetőségét is és emellett pedig kisebb bemutatkozó koncerteket hívjon létre, nem csak annak okán, hogy az énekes kipróbálhassa magát, hanem azért is, hogy a közönség minél hamarabb találkozhasson leendő kedvencével. A színpadi létezést pedig nem csak a kis szerepekkel lehetne elkezdeni a kórus esetén, hanem azzal is, hogy minden évadban létrehozni egy olyan előadást, amikor kizárólag a kórus lép fel. Belőlük kerüljenek ki a darab szólistái is, azok, akik avval a reménnyel vannak ott, hogy később szólistákká válhatnak. Olyan tapasztalatokat szerezhetnek ezáltal, ami a későbbi években megfizethetetlen lesz, itt viszont még nem akkora a tét, mint később. Nem beszélve arról az élményről, amit a teljes kórusnak ad, hogy végre nem valami nagynak a részei, hanem a főszereplői az estének. Ez önbecsülésnek és színvonalnak egyaránt jót tesz. Ugyanilyen este a tánckarral is csodákat tud művelni.

A folytatásban szót ejtünk még a műsorpolitikáról, szerződésekről, közönség nevelésről, pénzről és hogy mire is volt való ez az egész tanulmány.

A cikknek hamarosan folytatása következik.

forrás: https://papageno.hu