„Nem én találtam rá a színészetre, hanem a színészet talált rám” – Interjú Ötvös Andrással

Végre-valahára elkészült a magyar karácsonyi film, a Nagykarácsony, amit a #Sohavégetnemérős rendezője, Tiszeker Dániel készített. A férfi főszerepet Ötvös Andrásra osztotta, aki már a rendező első filmjében is felbukkant, illetve olyan mozikban láthattuk őt többek között, mint a Nyitva, az Isteni műszak vagy a Becsúszó szerelem. Ezúttal egy hősszerelmes tűzoltót alakít. Vele beszélgettünk a romantikus komédiákról, a tűzoltókról meg arról, hogy mennyi minden szeretett volna lenni, mígnem – a közönség legnagyobb örömére – rátalált a színészet.

We Love Budapest: A Nagykarácsony című új magyar filmben egy tűzoltót alakítasz, és mivel – azt feltételezem – korábban nem volt dolgod tűzoltókkal, biztos sok időt töltöttél köztük a felkészülés során. Látták már a filmet, hogy tetszett nekik? Meg egyáltalán, a velük kapcsolatos sztereotípiákhoz képest milyen arcok a tűzoltók?

Ötvös András: Nemrég felhívott egy tűzoltó főtörzsőrmester, akivel a forgatás során ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Ő már látta a filmet, és azt mondta, hogy tipikusan olyan mozi lett a Nagykarácsony, amit az ember december 26-án pizsamában vagy melegítőben néz végig a kanapén fekve, és amikor véget ér, utána jólesően megöleli a feleségét. És még a tűzoltós részeket is rendben találta. Ennél több nekem nem is kellett! Ők is láthatók a filmben, mellettünk, színészek mellett. Eleve a tűzoltóautót csak tűzoltó vezetheti.

De név szerint is megemlíteném azt a nyolc tűzoltót, aki a legtöbbet segített: Oláh Péter, Winkler Sándor, Breiner Gábor, Papcsik Gábor, Égető Szilárd, Szabó Rafael, Kodrucz Norbert és Balázs Mihály. Mind nagyon kemény és nagyon férfias, elképesztő figurák. Nem úgy néznek ki, mint a posztertűzoltók, nincsenek agyontetoválva és nincs trendi szakálluk sem. Amikor velük vagy, akkor azt érzed, hogy nincs bennük semmi kamu, hanem őszinteség, egyenesség és jó értelemben vett egyszerűség van. Életszerűség. Semmi sincs túlbeszélve. Jó velük lenni, köztük lenni, a szemükbe nézni. És elég jó a humoruk is. Annyi borzalmat látnak, hogy azt másképp nem lehet elviselni és feldolgozni. Pedig nem a pénzért csinálják, hanem valami mély, belső elhivatottságból, amiért a legnagyobb tisztelet jár nekik. Azt egyébként – ha csak az említés szintjén is, de – a film is érinti, hogy milyen megalázóan alacsony fizetésért dolgoznak, és hogy mindenkinek van mellékállása, hogy el tudják tartani a családjukat.

WLB: Mi volt a legnagyobb kihívás abban, hogy eljátszottál egy tűzoltót?

Ö. A.: Elsősorban az, hogy egy olyan embert játszhattam el, akinek az a munkája, hogy másokon segítsen, majd váratlanul pont ő kerül nyomorult élethelyzetbe, amit nehezen dolgoz fel, és még nehezebben kér segítséget. Mert ő ahhoz ért, hogy segítsen, ez az alappozíciója. Egy ilyen ember ha bajba kerül, gátlásosabbá válik, mint az átlagember. Azért érdekelt annyira ez a figura és ami történik vele – egy tűzoltó tériszonyossá válik –, mert mély dráma van benne amellett, hogy rengeteg vicces helyzetet is szül. Színészileg ez egy óriási csemege, remek feladat. A szituáció hasonló ahhoz, mint amikor az ember rájön, hogy egyszer bizony meg fog halni. Változtatni nem tud rajta, mert nem egy legyőzhető dologról van szó. Meg kell tanulni tovább és együtt élni ezzel a problémával.

WLB: Ért valami olyan élmény a forgatás során, ami azért keveseknek adatik meg, még akár színészként is?

Ö. A.: Rengeteg ilyen élmény akadt. A Citadellára például már nem fogok tudni többé úgy ránézni, hogy eszembe ne jusson az, amikor ott forgattunk. Egyszer odajött hozzám az egyik tűzoltó kolléga, és azt mondta: „Itt az ebédszünet, gyere, menjünk fel, és lőjünk egy szelfit a csajjal.” Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de követtem. Beszálltunk a tűzoltóautó kosarába, ami felvitt minket közvetlenül a Szabadság-szobor, vagyis a „csaj” mellé. Alattunk a mély, körben meg egy bakancslistás panoráma. Elképesztő volt. Készítettünk is egy szelfit a „csajjal”. Ilyen élmények tömkelege ért a forgatáson.

WLB: Ez már nem az első romantikus komédia az utóbbi évekből, amiben te vagy az egyik főszereplő. Hogy állsz a műfajhoz? Bírod, szoktál nézni romkomot?

Ö. A.: Hogy miért pont engem választottak ki a szerepekre, nem tudom, egyszerűen így hozta az élet. Viccesen azt szoktam mondani, hogy amíg én forgattam egy tűzoltós filmet, addig a többiek meg egy romantikus vígjátékot. Mert hozzám ezeknek a filmeknek inkább a vígjátéki része áll közel, nem pedig a romantikus. Eleve ilyen barokkvízköpő-fejem van, nem épp így képzelünk el egy nőcsábászt vagy egy hősszerelmest. Mesélek ennek kapcsán valamit. Nemrég jöttem ki a karanténból, elég rosszul voltam, és amíg be voltam zárva, gondoltam, hogy akkor most végre olvasni fogok sokat. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy régi Szeszélyes évszakokat nézek újra, Koltai kabaréit, Gálvölgyi-show-kat meg csupa olyan sorozatot és filmet, amiket gyerekként imádtam: Kisváros, Sose halunk meg, Szamba. Aztán megnéztem Tom Hanks egy réges-régi moziját, a Pénznyelőt, ami ugyan romantikus komédia, de én elsősorban arra emlékszem a film kapcsán, hogy 12 évesen konkrétan bepisiltem, úgy nevettem a filmen. A romkomban is elsősorban a humor érdekel.

Annak, hogy rövid időn belül két film is a moziba került, amiben főszereplő vagyok, nem feltétlenül lesz az a következménye, hogy egy csapásra sztárrá válok. Eleve hidegrázást kapok már a szótól is, és a jelenségben sem hiszek, szerintem nincsenek sztárok, az egész csak illúzió. Hiába mondják valakire, hogy sztár, ő is ugyanolyan nyomorultul üldögél a WC-n, mint egy egyszerű halandó. A kedvencem a témában az, amit egyszer Faludy György mondott. Amikor közölték vele, hogy az egyik könyvét már milyen sokszor kiadták, és hogy ez micsoda teljesítmény, arra azt válaszolta, hogy ez őt annyira nem izgatja, mert ebben nincs semmi személyes sikere. Abban viszont van, ha puszta kézzel elkapja a legyet.

WLB: A Nagykarácsonyban van jó pár gyerekszereplő. Velük forgatni mennyiben más, mint a felnőttekkel? Az, hogy neked vannak gyerekeid, jól jön ilyenkor?

Ö. A.: Nekem nem volt sok közös jelenetem a gyerekekkel, inkább a másik főszereplőnek, Zsigmond Emőkének volt. Neki lehetett ez komoly meló, meg persze a gyerekeknek, akiknek a harmadik forgatási nap után már nem volt olyan érdekes ez az egész. De amikor egy gyerek a partnered, akkor is ugyanazok a szabályok érvényesülnek, mint máskor. Komolyan kell őt is venni, egyenrangúként, felnőttként kezelni, nem pedig gyerekként. Ő is egy kolléga, amikor forgatunk. Ha másképp viselkedek velük, mondjuk, mint egy gyerekkel, azt egyből megérzik.

WLB: Egyszer azt mondtad, hogy szereted az olyan szitukat, amikor hátrányból indulsz, nem pedig kényelmi helyzetből. A Nagykarácsony esetében mi volt ez a hátrány?

Ö. A.: Például az, hogy nem voltam épp egy hiteles tűzoltóalkat az elején. Sokat kellett fogyni a szerepre, rendszeresen jártam edzeni, másfél évig nyomtam a fekvőtámaszokat, hogy elhiggyék rólam: tűzoltó vagyok. Persze jó az, amikor valami könnyen adja magát, de nagyon szeretem a kihívásokat is. Sőt, kell mindig valami kihívás, mert az motivál, erőt ad. A nehézségekkel együtt kell jól elvégezni az adott munkát, és az a végeredményen is meglátszik, sokat hozzáad.

WLB: Adja magát a kérdés: gyerekként akartál-e tűzoltó lenni?

Ö. A.: Igen, de nem kisgyerekként, hanem 16 évesen. Képes voltam fél napokat állni a fehérvári tűzoltóság előtt arra várva, hogy mikor lesz riasztás. Amikor a forgatás előtt egy fél évet a tűzoltókkal töltöttem, újra előjött ez a régi vágy. Csak hát kopott a térdem ehhez a munkához, meg 37 évesen már öreg is vagyok hozzá, nem beszélve arról, hogy a fizetésből nem tudnám eltartani a családomat. Ennek ellenére nagyon rácsavarodtam a tűzoltótémára, de ilyen vagyok, ha „túlzabálom” magam egy élménnyel. Feleségemnek annyit beszéltem erről, hogy végül már ő is azt mondta, hogy „jó, akkor szerelj föl”. Hiába érzem nagyon jól magam a tűzoltóknál, egy idő után vissza kellett magam rángatni a valóságba. A forgatás után ha nem is lettem depressziós, de a közeg iszonyatosan hiányzott. Minden, ami odakötött, még a ruha is, bár az van otthon sisakkal együtt. Arra azért nagyon büszke vagyok, hogy a tűzoltók befogadtak és hogy a barátjuknak tartanak. A színházba is meghívtam őket, de nem egyszerre, hogy mindig legyen ott legalább egy közülük. Van egy misszió a fejemben, hogy minden hónapban meg akarok invitálni a színházba egy tűzoltót is. Szeretném életben tartani a velük való kapcsolatot, beszélgetni velük, időnként meglátogatni őket a tűzoltóságon.

WLB: Azt jól tudom, hogy volt egy olyan pont az életedben, amikor pap szerettél volna lenni?

Ö. A.: Igen. Csak aztán közölték velem, hogy ahhoz előbb meg kell keresztelkedni. Még kiskamasz voltam, amikor láttam egyszer a Duna TV-ben Böjte Csabát, aki óriási hatással volt rám. Végül nem lettem megkeresztelve, a cölibátus se ment volna, úgyhogy ez a vágyam végül elmúlt.

WLB: Kisgyerekként mi akartál lenni?

Ö. A.: Pilóta. Vadászpilótának készültem, ezért egy nap legalább nyolcszor mostam fogat, hogy azzal ne legyen gond. Csak hát közben meg nem voltam jó tanuló, legalábbis a reál tantárgyakból elég rosszul álltam. De én még láttam Vári Gyulát MIG–29-essel repülni, az egyik repülőnapon pedig Besenyei Péter aláírta a belépőjegyemet. Sőt, még Dévényi Tibi bácsinak is írtam a Három kívánságba, hogy szeretnék találkozni Besenyeivel. Másoknak kedvenc zenekarai meg kedvenc színészei voltak, nekem meg a pilóták jöttek be nagyon. Aztán a gimiben az is felmerült bennem, hogy tanár leszek, így hát elkezdtem zakót hordani. Később tesitanárra módosítottam, és akkor meg melegítőben jártam. Mindig annak öltöztem, ami épp lenni akartam. Amikor még papnak készültem, akkor egy fekete pelerint hordtam, amit anyámtól nyúltam le. Este, amikor nem látta senki, a lakótelepen a pingpongasztaloknál gyakoroltam a misézést, a mozdulatokat, és a háztartási keksz volt az ostya.

WLB: Azért ebben már megmutatkozott a későbbi színész. Arra hogy találtál rá?

Ö. A.: Nem én találtam rá a színészetre, hanem a színészet talált rám. Néha elmentem a Caritas Nőegyletbe, ahol verset mondtam, és ott kérdezték tőlem, hogy miért nem leszek színész. Szinte rábeszéltek, annyira szerették azt, ahogy szavalok. Még a pénzt is összedobták nekem a jelentkezéshez, ami jólesett meg jól is jött, mert egyáltalán nem volt sok pénzünk.

WLB: Egyetem után előbb Egerbe szerződtél, majd a Katonába, ahonnan 2017-ben jöttél el, azóta szabadúszó vagy. Nem bántad meg?

Ö. A.: Nem. Nagyon szerettem a kollégáimat, remek volt a csapat, nagyon-nagyon jó élményekkel gazdagodtam, inspiráló volt a közeg. Csak közben nehezen tudtam más munkákat elvállalni, a pénz pedig nem vetett fel, egyszerűen nem tudtam belőle egy családot eltartani. Ezt pedig mindenki megértette, még Máté Gábor is, aki a tanárom volt az egyetemen. Még el is búcsúztattak. Aztán az is motivált a váltásra, hogy a régi egri társaim – akiknek egy része szintén Máté Gábor-alomból való – éppen akkor voltak váltásban, és szinte mindenki az Orlainál kötött ki. Én is oda mentem. Az egy szabadabb közeg, mint egy hagyományos kőszínház. Sokat járunk vidékre, azt például nagyon szeretem: bejárni az egész országot. Tudom már pontosan, hogy melyik benzinkúton milyen szendvicset lehet kapni, és azt is tudom, hogy melyik művelődési házba hogyan kell eljutni. Ebben benne van a hivatásom eredete is, a vándorszínészet, és ez nekem bejön.

WLB: Most miben láthatunk téged a színházban?

Ö. A.: Két darabot említenék. Bodor Johanna könyvéből (Nem baj, majd megértem) Szikszai Rémusz készített színdarabot, amit a Jurányiban játszok Bánfalvi Eszterrel, Kerekes Évával és Gyabronka Józseffel. Januárban, szintén a Jurányiban, kezdünk próbálni egy friss darabot, amit egy volt katonás kollégám, Kocsis Gergő rendez, ebben Péter Katával játszom. Az a címe, hogy Balkon kilátással, amit én félreolvastam arra, hogy Bacon kiáltással, és mindig az jelent meg a lelki szemeim előtt, hogy egy pasas ordít egy sonka fölött. Tök jó darab, ami egy olyan emberről szól, aki nem mer kimenni a lakásból már másfél éve, gyakorlatilag az erkélyén él, és akkor beköltözik mellé egy nő...

WLB: A baconről jut eszembe A csemegepultos naplója, amit már nagyon régóta játszol, és még mindig kíváncsi rá a közönség. Szerinted mi ennek az oka?

Ö. A.: A darabot 2014-ben mutattuk be, és még mindig havonta legalább egy alkalommal megy. Pont a közelmúltban játszottam, és telt házas előadás volt. Tényleg nagyon szeretik. Szerintem azért, mert piacra mindenki jár, a piacot mindenki ismeri és szereti. Az összes társadalmi réteg megfordul ott, a nagyszájú rossz fej menedzsertől kezdve a nyugdíjasig. Szerintem bírják, hogy minden társadalmi réteg megkapja benne a magáét, meg hogy nagyon tipikusan magyar a helyszín. Azért meg pluszban hálásak, hogy rengeteget tudnak rajta röhögni. Kicsit benne van a régi vásári komédiák szókimondása, hangulata is. Amikor rögzítettük, hogy online is nézhető legyen az előadás, akkor eleinte kicsit szokatlan volt, hogy nincs ott a közönség, és hogy helyettük hat darab piros pontot nézek. Élőben már tudom, hogy hol nevetnek, most síri csend volt. Fura volt, de aztán megszoktam. És még mindig jobb volt, mint amikor egyszer kitüntetett pedagógusoknak adtam elő a darabot. Csupa szűk szájú, savanyú ember ült a nézőtéren, egyetlen nevetés sem hangzott el. Ugyanakkor a budafoki piacon is előadtam egyszer, ami nagyon jól sikerült, talán az autentikus helyszín miatt is.

WLB: Évekkel ezelőtt volt egy komoly betegséged, ami úgy derült ki, hogy egy darabban beszéltél róla. Erre volt szükséged a trauma feldolgozásához?

Ö. A.: Nem. A próbafolyamat során, menet közben jött elő. Németországban kezdtek el olyan darabokat előadni, amikben a színészek a személyes hangjukon szólalnak meg. Mindenki a saját hangján, kíméletlenül őszintén. Az volt a darabunk címe, ami a benne elhangzó monológokat is meghatározta, hogy Second life. A témám az istenkeresés volt, és egy prédikációba ágyaztam a monológot. A betegségemről sosem beszélek interjúkban, mert ez bulvár. Még a kollégáim sem ismerték a teljes történetet, mert előttük is titkoltam, csak annyit tudtak, hogy volt valami műtétem. A darab esetében viszont úgy éreztem, hogy itt most helye van. A prédikációban benne volt az is, hogy mi lett volna, ha papnak megyek, és mi lett volna, ha meghalok. De nem az volt a lényeg, ami történt, hanem az, hogy mindebben hol találtam meg az Istent, vagy épp ellenkezőleg. Nagyon szép és nagyon nehéz feladat volt. Még egy lelkész is segített fölépíteni a prédikációt.

forrás: https://welovebudapest.com/