Válámi van a padon

SZERZŐ: HORVÁTH KÁLMÁN

Persze, hogy újra értelmezünk. A hagyományos színháznak van nézőtere, bejárata, színpada, előcsarnoka, a közönség találkahelye, büféje, rossz időkben ruhatára, szóval kényelme, az ismerősöknek kézfogása, puszija, vagy valami érintése, jelzése, hogy létezünk, nem is kell ennél több, egy közösség olykor pillantásokból is érti egymást, tudja, hogy miért van itt, és ez az itt olyan, mint a templom miséje, esetleg az összefonódás a tüntetési menetben.

Mondom, írom ezt, mert színházban vagyok, online színházban, térben, időben messze a szereplőktől. A lakásom ajtaján jöttem be, a karosszékemben ülök, nem viselek szájmaszkot, szentségtörésként kávét főzök, kérdezem, érkezésük szerint, Gálvölgyi Jánost, Benedek Miklóst, Egri Mártát, hogy kérnek-e, szívesen adom, nekem semmiség elmenni a konyháig, de tudom, nekik ennél hosszabb volt az útjuk, de itt vannak, hogy nekem, a láthatatlan nézőnek játszanak, erre mondaná, a népnemzeti, keresztény tapsoló, hogy a jóisten áldja meg őket.

A kapucsengő néma, a hangosan beszélő nem figyelmeztet, hogy letöri a kezem, ha rögzíteni merem az előadást, videóról megy a műsor, az élelmes kalóz most annyi felvételt csinálhat, amennyit csak akar, aztán a feketepiacon árulhat, made in Orlai vagy Színház TV kazettákat, csak ne felejtse el felcímkézni, hogy a produkció az örök olasz lázadó, Aldo Nikolaj: Hárman a padon drámája, színműve, de nem a vígjátéka, téved, aki így minősíti.

A darab nem ismeretlen Magyarországon, néhány évvel ezelőtt már játszották Veszprémben, Szolnokon is, de az idő nem koptatta, története új aktualitást nyert, és nemcsak az online tértől. A titka a szerző személyisége lehet, Aldo Nikolaj 1920-ban született, 84 évesen halt meg, eközben összeveszhetett óvodástársaival, beszólhatott a tanárainak, kritizálhatott hatalmat és megalkuvást, azaz: ha időközben szárnya nő, békegalamb akkor sem lehetett volna. Ez a fickó igazából azért írt, mert nagyszerű stiliszta volt, és tudta, hogy szöveggel sok borsot lehet törni, az emberek orra alá.

A padon ülő férfiak kezdetben olyanok, mint szülőapjuk, öregek, mogorvák, nincsenek világmegváltó terveik, csak emlékeik. Magukat a vasnemzedéknek tartják, de már sántítanak, vaksik, és amikor társaságra vágynak, egymást találják meg. Szomorú a történetük, még akkor is, ha néhány sikeres poén mosolyt csalhatna a nézők arcára, és a pöcörőnek nevezett férfiszerszám is szóba kerül, de a valóság, természetesen az olasz, nem tűri a jó kedvet, mert a félelem, a régi-új vírus már beférkőzött a pórusokba, amikor arról beszélnek, hogy ha az ember kórházba kerül, akkor onnan élve már nem jön ki.

A folytatás egy fellángolás, a nagy szökés terve, mert a fék nyúz már működik: zsákba rakják, és megsütik az öregeket vagy odaadják a gyerekeknek, hogy törjék össze őket, és nézzék meg a belsejüket. Brr! – A két férfi egymásra találását irigykedve szemléli a harmadik magányos, Ambra, a macska nélküli macskás hölgy, de ő inkább csak színesíti, de nem pergeti az eseményeket.

Ma még aligha jósolható meg, hogy milyen sikere lesz a Színház TV kezdeményezésének, de Benedek Miklós hálás lehet az ötletért. A három szereplő közül az ő arcát keresi a legtöbbször a kamera, minden rezdülését, grimaszát hűen adja vissza, a korábban megszokott szikár, kimért úriember, érzelemgazdag, a kiszolgáltatottságában élő bácsivá változik, és ha nem akarhatta is, még a másik két csodánál, Egri Mártánál meg Gálvölgyi Jánosnál is csodálatosabbnak látszik.

Mindez talán a rendezőnek is köszönhető, Göttinger Pál végig a kezében tartja az előadást, kár, hogy csak csendes elismerést kaphat.

Ehhez a színházhoz nem jár taps, csak használati útmutató. Az előadás csak egyszer nézhető meg, igaz, a felvétel megállítható, egy-egy jelenet visszajátszható. Vélhetően ez a jövő, most a szükség terméke, fityisz a járványnak, azért sem szúr ki velünk, olyan ez, mint az orosz humorista, Rajkin mondása, „válámi van, de nem az igazi”. Ez nem reklamáció, egy életfogytiglanos rab is megnézné a cellájába becsempészett női gumibabát…

Hiányzik az előcsarnok, a ruhatáros, a közönség, a bejáratnál izguló, jó szórakozást kívánó igazgató. A színház. A valódi.

Aldo Nicolaj: Hárman a padon – színmű. Fordította: Sz. Nagy Magda. Szereplők: Libero Bocca – Gálvölgyi János, Luigi La Paglia – Benedek Miklós, Ambra – Egri Márta. Díszlettervező: Ondraschek Péter. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Plakáttervező: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendezte: Göttinger Pál. Producer: Orlai Tibor. – Az Orlai Produkciós Iroda és a SzínházTV bemutatója.

forrás: https://infovilag.hu/