„Eddig sem féltem a színpadtól, de most olyan nyitottságot és önbizalmat érzek a deszkán, mint még soha” – mondta a Kultúra.hu-nak a nemrégiben Aase-díjjal kitüntetett Tóth Károly színművész, aki idén 40 éve tagja a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak.
Tóth Károly 1963-ban született. Négy-öt éves korában a szüleivel esténként átsétáltak a néhány házzal arrébb lakó szomszédhoz a környékbeliekkel együtt tévét nézni. Neki a táncdalfesztivál tetszett a legjobban, mert a benne szereplők szép, flitteres ruhákat viseltek. A keresztanyja varrt neki flitteres zakót, ő pedig eldöntötte, hogy nagy korában ő is táncdalénekes lesz. Az élet azonban másfelé vitte. Az általános iskola után műszaki szakközépiskolába járt. Jól ment neki a tanulás, szerette a matematikát és a szakmai tantárgyakat, mindannyiból versenyeken is részt vett. A hobbija a labdarúgás volt. Nemcsak a pályán rúgta a bőrt, hanem lelkesen szurkolt is: édesapja hatására a Bene Ferenc és Fazekas László fémjelezte Újpesti Dózsának. Sportolói pályafutásának a lábsérülése vetett véget.
Másodikos volt a szakközépiskolában, amikor az érdeklődési köre 180 fokos fordulatot vett. „Egyszer megláttam a lépcsőn egy papírdarabot. Gondoltam, valakinek fontos lehet, így hát felvettem és megnéztem. Szórólap volt, amelyen ez állt: »A Pécsi Sándor Irodalmi Színpad szereplés iránt kedvet érző fiatalokat toboroz amatőr csoportjába.« Amint elolvastam, rögtön tudtam, hogy színész leszek. Elmentem a csoport próbájára, majd a meghallgatásra, az elbeszélgetésre is – és megpecsételődött a sorsom. A színjátszás annyira beszippantott, hogy az a tanulmányi eredményeimen is meglátszott. Matekból épphogy le tudtam érettségizni, míg előtte versenyeken szerepeltem. Ezt azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy szavaló- és szép magyar beszéd versenyekre jártam.”
A családja hogyan fogadta a váltást?
Nem jól. Ők azt szerették volna, hogy tévé- és rádiószerelő legyek, ha már műszaki iskolában tanultam. A környéken egy szakemberre öt-hat település jutott, és a mamámék úgy vélték, milyen jó lesz nekem, ha kitanulom ezt a szakmát. Az érettségi után a színművészeti mellett a veszprémi vegyipariba is jelentkeztem, bár az utóbbira még felvételizni sem mentem el. Nekik viszont azt mondtam, hogy nem sikerült. Kegyes hazugság, gondoltam. Sajnos a színművészetire sem vettek fel, úgyhogy egy évet Miskolcon, a BÁÉV-nál (Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat – a szerk.) dolgoztam.
Hogyan került oda?
Szép László, az irodalmi színpad vezetője javasolta, hogy maradjak a csoportban még egy évig, aztán jelentkezzem újra a főiskolára. A BÁÉV meg támogatta az irodalmi színpadot: próbatermet biztosított, és felléphettünk a környékbeli munkásszállókon. A cégnél betanított segéd-villanyszerelőként dolgoztam mintegy tíz hónapig. Munkásszállón laktam, így albérletre sem kellett költenem.
 |
| A Bogáncsvirág című krimiben |
Az ottani kollégái mennyire tudták és hogyan fogadták, hogy ön színész akar lenni?
Sokáig nem is tudták. Az volt a dolgom, hogy amikor reggel hatkor Miskolcról elindul a munkásbusz Kazincbarcikára, mert ott lakótelepet építettek, meglegyen a nem tudom, hány deci pálinka. A művészi ambícióimmal egyébként sem hencegtem; nem mondtam el nekik, hogy munka után a munkásszálló kultúrtermébe megyek próbálni. Több hónap után derült ki, amikor egyszer épp ott léptünk fel. Furcsállták, hogy színész leszek.
Később jelentkezett még a színművészetire?
Igen, közel egy évig dolgoztam a BÁÉV-nál, aztán ismét megpróbáltam, de ekkor sem sikerült: a második rostán kiestem. Laci bácsival azt beszéltük, hogy lépni kell. Egyrészt nem maradhatok segéd-villanyszerelő, mert akkor alkoholista leszek, és elkerülhetetlenül elsodródom a pályától. Gyakorlatra van szükségem. Két opció volt: a nagy múltú miskolci és az akkor egy éve (1981-ben – a szerk.) indult nyíregyházi színház. Úgy gondoltuk, az utóbbinál nagyobb esélyem van arra, hogy pályakezdőként, diploma nélkül szerződtessenek. Laci bácsi levelet írt az alapító igazgató Bozóky Istvánnak, aki fogadott, majd 1982 nyarán leszerződtetett mint csoportos szereplőt.
Ezt követően még négy-öt alkalommal próbáltam bejutni a főiskolára: volt, amikor az első, máskor a második vagy a harmadik rostán estem ki. Végül feladtam, és azt mondtam: a gyakorlatban fogom megtanulni a szakmát.
Szokott azon gondolkozni, hogy min múlott a felvételi?
Akkor is tudtam. Most és akkor sem voltam 180 centiméter magas, szőke, kék szemű, daliás alkat, mint azok, akikkel abban az időben felvételiztem. Köztük volt például László Zsolt és Haás Vander Péter, aki már meghalt. Szerintem az is közrejátszott a döntésben, hogy nem vagyok Rómeó-alkat a magam 167 centijével, zömök testalkatával.
A nyíregyházi színházhoz került. Több interjúban azt mondta, hogy a Patika olyan előadás volt, amit évtizedek óta emlegetnek a helyiek; még ma is meg-megszólítják az utcán, hogy milyen jó volt. Hogyan látja: mi fogta meg az embereket?
Puskás Tivadarral épp erről beszélgettünk nemrégiben: mi kell ahhoz, hogy az ember megfogja a közönséget? Biztosan kell valamilyen adottság. Világéletemben, még a pályám legelején is azt vallottam, őszinteség kell. Azon dolgoztam, hogy minden egyes mondat, helyzet őszinte legyen a színpadon. Még akkor is, ha csak annyit jelentettem be: „A kocsi előállt.”
A Patika nagyon jó csillagzat alatt született. Schlanger András rendezte, akit huszonéves korában művészeti vezetőnek neveztek ki. Az egész folyamatot nagyon szerettem; olyannyira, hogy az olvasópróbától a bemutatóig egy korty alkoholt sem ittam. Úgy éreztem, olyan fontos dolog történik, ami mérföldkő lehet az életemben.
Meglepődtem, hogy a közönség milyen nagy szeretettel fogadta a produkciót. Úgy éreztem, innen egyenes út vezet az Oscar-díjig. De nem így lett. Utána valami történt, valami eltört; nem tudom, hogy mi. Későn érő típus vagyok, nem kapkodom el a dolgokat, amit az is alátámaszt, hogy negyvenéves korom után nősültem meg. Igazgatóváltás is volt: Bozóky Andrást Léder Péter váltotta. Én viszont végig azt éreztem: kell, hogy egyszer valami jó is történjen velem. Nem gondoltam, hogy erre negyven évet kell várnom, de ezt sem bánom.
Mi volt az, amitől ennyire közel kerül önhöz az a szerep? Miben tudott vele azonosulni leginkább?
Talán abban, hogy ez a karakter teljesen más volt, mint én az életben. Hőbörgő, kötekedő, verekedő, nagyképű srác, aki szereti az italt, és nagyon be tud rúgni. Az utóbbi akkoriban belőlem sem hiányzott, de én mindenkivel kedves és szelíd voltam illuminált állapotban is. Talán az tetszett meg, hogy olyan érzéseimet élhettem ki és olyan oldalamat mutathattam meg, amit az életben addig soha. Mondjuk utána se nagyon. Ezentúl a rendezővel és a kollégákkal is nagyon jó volt együtt dolgozni, valamint a darab is kiváló volt.
A Patika után nem úgy jöttek a sikerek, mint szerette volna. Minek volt köszönhető, hogy kitartott, és nem adta fel a pályát?
Hűséges típus vagyok. Nemcsak a feleségemhez, hanem ahhoz is, amit csinálok. Amikor Nyíregyházára kerültem, eltelt egy-két év, és Bartus Gyuszit felvették a főiskolára, így a Mesejátékban játszott főszerepét rám osztották. Állítólag nagyon jó voltam és szerettek is benne, de ekkor jött az igazgatóváltás. Léner Péter behívott, és azt mondta, ne haragudjak, de a színházba hozza a főiskolai osztályát, és bár nagyon tehetségesnek tart, nincs státusz, nem tud szerződtetni. Nézzek szét a világban, és ha egy év múlva sem találok semmit, akkor januártól leszerződtet. Ez 1984-ben volt. Én pedig világot láttam: jelentkeztem Budapesten több helyen, és Békéscsabán is. Az utóbbi helyről táviratot kaptam, hogy a helyi stúdióba felvettek, de nem mentem. A szívem Nyíregyházára húzott, ezért maradtam, és postai kézbesítő lettem. Amikor augusztusban elindult az évad, a tanár úr betartotta a szavát. Szerintem én vagyok a történelem első postása, akit a színház kikért játszani. Léner a következő év januárjában leszerződtetett. Sokat gondolkodom azon, vajon hűséges vagy gyáva voltam-e akkor, hogy nem mertem továbblépni. Vagy csak féltem. Mostanában viszont már nem foglalkoztat a kérdés.
Sosem zavarta, hogy többnyire karakterszerepeket játszott?
Nem. Az első perctől kezdve, amikor Bozóky 1982-ben felvett, soha nem azt néztem, hogy hol vagyok a szereposztásban, hanem azt, hogy ott legyek. Az sem érdekelt, ha legalul szerepelt a nevem, csak boldog voltam, mert éreztem, hogy szükség van rám. Ellenben ha nem láttam ott a nevemet, akkor nagyon összetörtem, és egy pillanatra hajlamos voltam kétségbe esni. Itt a világvége, gondoltam. De ha a következő darabban már benne voltam, ismét madarat lehetett volna velem fogatni a boldogságtól. Soha nem a szerep nagyságát néztem. Talán ennek alapján alakulhatott ki bennem az a fajta hozzáállás, hogy a picit is meg tudom becsülni, és a kis szerepeket is őszinte lelkesedéssel tudom megcsinálni. Emellett irigységet sem éreztem a kollégáim iránt soha.
Jelenleg a Tengeren című előadás főszereplője. Mennyire szükséges másképp hozzányúlni egy szerephez karakterszínészként, mint főszereplőként?
Számomra nincs különbség karakterszerep és főszerep között. A pár perces jelenetet is ugyanazzal az őszinteséggel próbálom megcsinálni, mintha főszerepet játszanék. A különbség talán annyi, ahogy azt Hilda néni, azaz Gobbi Hilda is elmondta, amikor a díjat megalapította: míg egy főszereplőnek két-három órája van arra, hogy megcsináljon egy ívet, végigjárjon egy életutat, a karakterszereplőnek, az epizodistának néha csak pár perc adatik meg arra, hogy a közönség azzal menjen el az előadás után: „Hú, az a színész milyen jól csinálta a dolgát!”
Áldásos dolognak tartom, hogy Göttinger Palit ide vezette a jó sors. Néhány évig ő volt a művészeti vezetőnk. Ő rendezte a darabot, nagyon jól dolgoztunk együtt, minden rezdülését éreztem. A szerepet is ajándéknak tartom. Közel áll hozzám, mert fiatalkoromban hasonló dolgokon mentem keresztül. De 1991 óta nem iszom alkoholt, Schlanger Andris jóvoltából abbahagytam. Nem is hiányzik. Előtte azonban előfordult, hogy egészen érdekes helyzetekbe keveredtem az alkohol hatására. Meríteni viszont tudtam a szerep megformálásakor a korábbi tapasztalataimból. Az egyik próbán elkezdtem csinálni valamit, és mivel úgy éreztem, túlzásba viszem, azt hittem, Palinak nem fog tetszeni, és majd szól, hogy hagyjam abba. Nem így történt: biztatott. Ettől szinte önkívületi állapotba kerültem a színpadon.
Számos gyerekelőadásban szerepelt a karrierje során. Mennyiben más gyerekeknek játszani, mint felnőtteknek?
Sokkal nehezebb. Említettem, hogy mennyire fontos a színész, a karakter, az alakítás őszintesége. Ha ez megvan, a felnőttnek tetszeni fog, ha nem, unatkozva végigüli az előadást. De nem fogja kifütyülni, nálunk ez nem divat. A gyerekeknél ilyen nincs. Ha jól játszol, szeretnek, ha nem, annak hangot adnak: előkerül a mobil, a csipsz, a ropi; zörögnek, csörögnek, csetelnek. Nagyon nehéz a figyelmüket lekötni. Én mindig szerettem a gyerekelőadásokat, sokban játszottam. Többre is nagyon szívesen emlékszem vissza.
Egyszer azt mondta, hogy a Ludas Matyi az egyik legkedvesebb az ön számára, amiben Döbrögit alakította.
Így van, abból nagyon sok előadást csináltunk. Azért is szerettem, mert abban is velem teljesen ellentétes karaktert vittem színre: kövér, öntelt, beképzelt embert, akinek azért humora is van. A másik ilyen Balu volt A dzsungel könyvéből, azt szintén sokat játszottuk. A kolléganőm egyszer felhívott, hogy beszéljek már Zsófikával, aki megnézte az előadást, és most sír. Azt hitte, hogy Balut alakítva én is meghaltam. A telefonban megnyugtattam, hogy „én vagyok, Zsófikám, élek”.
1982-től a nyíregyházi színház tagja. Milyen polcon helyezi el a negyvenéves pályafutásában az Aase-díjat?
A negyven év koronájaként tekintek rá. Persze kaptam megyei nívódíjat és Móricz-díjat is, de országos hírű, rangú elismerésben még nem részesültem. Mondtam is az igazgatónak, hogy nem állok meg, kedvet kaptam a díjakhoz.
Szóval szakmailag is lendületet ad?
Abszolút! Eddig sem féltem a színpadtól, de most olyan nyitottságot és önbizalmat érzek a „deszkán”, mint még soha.
Fotó: Juhász Éva
Forrás: https://kultura.hu
