Még a legsikeresebb ember élete is a születéssel kezdődik, majd nemsokára jönnek az iskolák. Az ön esetében hogyan alakultak ezek a dolgok.
A csepeli szülőotthonban láttam meg a napvilágot, szüleim közül apukám zongorázott, anyukám pedig fuvolázott – bár egyiküknek sem ez volt a főállása, inkább hobbiként – apai nagyapám viszont hegedűművész volt és szaxofonosként dolgozott az akkori Nyugat-Németországban. Tehát valami indíttatást hozhattam a génjeimben, amit az is bizonyít, hogy már az óvodában felfedezték bennem a zenére való hajlamot.
A jó nevű szigetszentmiklósi József Attila általános iskolába jártam, zenei osztályba, kórusgyakorlatokkal, szolfézzsal teltek a napjaim. Így, amikor mások élvezték a boldog gyermekkort – persze azért ez nekem sem volt boldogtalan, csak délutánonként néha szívesebben játszótereztem volna – én például szólampróbákon töltöttem az időt, így az egész zenei világ kellőképpen ellenszenves lett a számomra.
Nyilván e miatt is – anyai nagymamám példáját – követve közgazdasági középiskolába mentem, de eközben elkezdett mégis hiányozni a zene, ezért egy helyi musical stúdióban éltem ki az ez irányú vágyaimat.
Ezek szerint nem tudott szakítani már akkor sem a zenével?
Nem, hiszen nagyon jó volt a hely, énekléssel, tánccal, színjátszással és egy remek társasággal. A szigetszentmiklósi művelődési házban évente egy-két darabot adtunk elő, szombatonként erre készültünk.
A középiskola végére ez a társulat annyira profivá fejlődtünk, hogy már vidékre jártunk és hozzánk is jöttek vendégművészek, Pintér Tibor vezetésével egy valóságos utazószínházzá nőttük ki magunkat. Ebben az időszakban már biztos voltam abban – nagyon megszerettem ezt a közeget, és jól estek a sikereim is – hogy az életben én ezzel szeretnék foglalkozni, s meg is tettem minden telhetőt ennek érdekében. A gimnázium befejezése után egy évig csak az angol nyelvvizsgára készültem és összhangzattan, szolfézst tanultam, hogy felvegyenek a Bartók Béla Konzervatóriumba.
Sikerült a felvételim, kijártam a három évet, de eközben is csináltam a színházzal az előadásokat, jártam Misura Zsuzsához éneket tanulni. S ha már őt megemlítem, hadd köszönjem meg itt másik két tanáromnak, Kovács Brigittának (Konzervatórium) és Kéringer Lászlónak (Operett Akadémia) is, azt a sok-sok jót, amit minden tekintetben kaptam tőlük. Egyszóval zajlott körülöttem az élet, sokfelé megfordultam, többek között ide az Operettszínházba is jöttem meghallgatásokra.
Ez utóbbiak milyen eredménnyel zárultak?
A harmadik meghallgatáson – ez a Tavaszébredés musical volt – a harmadik rostáig jutottam, amikor Kerényi Miklós Gábor kifejtette mi a véleménye velem kapcsolatban. Szimpatizált velem, nagyon tetszett az, amit nyújtottam, mégis azt érzi, hogy nem ez az amerikai rock musical az én vonalam. Viszont ezzel párhuzamosan volt egy primadonna meghallgatásom is, ott is továbbjutottam, s ott is ő volt, akinek a szava döntött. Egy versszakot énekeltem el a Szaffi belépőjéből, ekkor Kero leállított – bennem persze meghűlt a vér – s közölte, hogy fel vagyok véve az Operettszínház akadémiájába. Meghallgatásra jöttem – ami nem sikerült – mégis nagyon boldogan távoztam, hiszen felvételt nyertem az itteni akadémiára.
Ez tulajdonképpen csak a nevében volt iskola, de alapvetően lehetőséget kaptunk arra, hogy a raktárszínházbeli előadásokban – amit a vezetőség nézett meg – kipróbáljuk magunkat. Azt nézték meg, arra voltak kíváncsiak, milyen szinten vagyunk, hogyan fejlődünk. mi lenne, ha velünk kellene majd nekik a nagyszínpadon dolgozniuk?
S hogyan haladt?
2009-ben Kero egy ösztöndíjat ajánlott nekem, ami anyagilag hozzásegített ahhoz, hogy Pesten maradva folytathassam a tanulási folyamatokat.
Év végén felléptem a Tenorvásár nevű gálakoncertben, ekkor dolgoztam vele először színpadon. Az egyik próba után kellemetlen meglepetésként ért, amikor Kero azt mondta, hogy nem szeretné nekem januártól tovább fizetni ezt az ösztöndíjat. Rettentően elkeseredtem, de egy perc múlva azzal vigasztalt meg, ha viszont ügyes leszek az előadáson, akkor elsejétől leszerződtet az Operettszínházhoz. Határtalanul boldog voltam, mert így 2010. január elsejétől tagja lettem a társulatnak.
Konzervatóriumot végzett, nem érezte soha a színművészeti diploma hiányát?
Nagyon sokszor gondoltam arra, hogy nekem nincs művészeti diplomám – a Konzi OKJ-s papírt ad csak – s néha azért úgy érzem, mégis jó volna, ha lenne. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy az, hogy 23 évesen leszerződhettem ide, s miközben tanulom ezt a szakmát, még fizetnek is azért, hogy mindent jól elsajátítsak. Úgy éreztem, hogy mindig megkaptam a megfelelő segítséget, az pedig már rajtam múlt, hogy én magam mit tudok ehhez hozzátenni a saját személyiségemből.
Hamar bekerült a vágyott helyre, nem volt önben néha elbizonytalanodás emiatt?
Nagyjából még napjainkban is mindig ez van bennem. Régebben azt reméltem, hogyha az ember túl van bizonyos dolgokon, akkor megnyugszik majd, viszont azt is látom, sokkal nehezebb, a már elért magas szintet legalább tartani, de lehetőség szerint akár újra és újra túlszárnyalni. Nem tudom, hogy jó-e ez, de míg másokkal szemben nagyon elnéző vagyok, sok mindenkit magam elé helyezek, addig magammal szemben pedig maximalista vagyok. Bevallom, nem tudom a díjakat, dicséreteket sem a helyükön kezelni, s bár jól esett, hogy így értékeltek, abban bizonytalan voltam, hogy valóban megérdemeltem-e ezeket?
Más színpadokon is láthatja önt a közönség?
Manapság már igen, de az első tíz évemben csak itt játszottam. Ennek az volt egyrészt az oka, hogy iszonyatosan sok dolgom volt, szinte egyik darabból estem a másikba. Sokat játszottam, s mivel akkor még kettős szereposztások voltak nem is volt ennyi szabadidőnk. Ebben az évadban a Mosoly országával letudtam az itteni bemutatóimat – egyelőre még többről nem tudok – s persze játszom az itteni előadásimat.
Más operettszínpadokat említve Miskolcon a Bál a Savoyban-ban és a Mágnás Miskában találkozhatnak velem a nézők. Szegeden viszont a Mimi szerepét játszom a Bohéméletben, ez egy nagyon szép feladat, igyekszem az operaszínpadon is megállni a helyem. Ez egy más kihívás, itt nem mikroportba éneklünk. A mikroportnál azért tudat alatt bennünk van az a megnyugtató érzés, hogy ha valami nem úgy szól, akkor azt a technika kicsit tudja javítani, az operában viszont nincs ilyen segítségünk. Természetesen a mikroportba is kell tudni énekelni, sőt mi az operettben prózát is mondunk, táncolunk is, ami szintén sokfajta igénybevétel a számunkra.
Van más különbség is a két műfaj előadás között?
A játékban mindenképpen, hisz az operettben oda tudunk fordulni a partnerhez, létrejöhet a szemkontaktus, ezáltal sokkal több érzelem születhet meg, az előadásban jóval természetesebbek lehetünk, jóval erősebb a színészi hatás. Az operák ezzel ellentétben nagyon sokszor megkövetelik a kifelé éneklést, ami a játék rovására mehet.
Nyitott lennék egyébként prózai előadásokban is fellépni, ezektől egyáltalán nem zárkóznék el a későbbiekben, de most még azt érzem, a zenés színjátszás területén is vannak számomra érdekességek, kipróbálni valók.
A zenés színész lét, a színpadon kívüli életre is rányomja a bélyegét?
Természetesen én is járok magánének tanárhoz, pilatesezem otthon, hogy megőrizzem a kondíciómat. Oda kell figyelnem arra, hogy mikor és mennyit eszem, szénsavasat egyáltalán nem iszom, s alkoholt is csak nagyon módjával. Figyelnem kell arra, hogy eleget aludjak, mert ha ez nem történik meg, másnap nem lesz hangom.
Úgy érzem az énekes olyan, mint a hivatásos sportoló, kell neki egy edző – ez esetünkben az énektanár – aki átlátja a dolgokat, észreveszi, ha fáradt vagyok. S velünk kapcsolatban az is érdekes, hogy az ember belülről egészen másképpen hallja magát, mint kívülről – ezt bárki megtapasztalhatja, ha visszahallgatja önmagát – tehát nekem, mint énekesnek sem szabad arra hagyatkoznom, amit érzékelek. Nálunk tehát fokozottan fontos a külső kontroll, legyen az énektanár, korrepetitor, vagy akár egy karmester.
A legutóbbi bemutatója a Mosoly országa volt. Tesz különbséget szerep és szerep között, vannak kedvencei?
Ez nagyon összetett dolog, hisz van olyan előadás, amit azért szeret az ember, mert lubickol benne, és fölényesen tud benne létezni, hiszen sokkal nehezebb szerepeket is sikerrel eljátszott már, mások pedig a bennük lévő kihívás miatt vonzanak.
A primadonna szerepkör egyébként is olyan, hogy tele van szélsőséges érzelmekkel, sok mindent bejárunk egy-egy darab alatt, így biztos, hogy mindegyikben van olyan mozzanat, amit nagyon vár az ember, mert az abbéli érzést nagyon magáénak érzi. Persze az is lehet, hogy egy előadást nagyon közel állónak érzek magamhoz, mégis az adott este nem úgy sikerül – hiszen mégiscsak emberek vagyunk – ahogy szerettem volna.
Szerencsésnek tartom magam a miatt is, hogy még nem volt olyan szerepem, amit nem tudtam volna – előbb vagy utóbb – megszeretni. Ehhez az elfogadó hozzáállásomhoz hozzásegített bizonyára az is, hogy a pályám során nagyon sok karakterszerepben kipróbálhattam magam, ami gazdagította az eszköztáramat.
A Mosoly országa különlegesség abban a tekintetben, hogy nem happyend a vége, mint minden operettnek. A mondanivalója is elgondolkodtató, hisz azt a kérdést veti fel, hogy az ember elképzelt álomvilágát rá tudja-e erőszakolni a rideg valóságra. S a darabból az derül ki – amit a saját élettapasztalatomban is megéltem – hogy ez nem megy. Lehet úgy csinálni, abban a hitben élni, mintha valami felhőtlenül jó lenne, de idővel kibukik, hogy valami nem gömbölyű, nem passzolnak egymáshoz az „alkatrészek.” Meg lehet persze oldani, hogy erőszakosan egyben tartsunk valamit, de ekkor valaki sérülni fog, ő nem fogja jól érezni magát, feszíteni, feszélyezni fogja az az állapot, amibe beleerőszakolták. Ennél sokkal tisztességesebb, emberibb, ha valaki felismeri, hogy a másikban nem tudja azt szeretni, ami ő maga. S ezért nem fogja arra kérni, hogy változtassa meg az életét, hozzáállását, nem akarja, hogy majd egész életében szerepet játsszon, mert más dolog alkalmazkodni, s megint más, mássá válni.
A mai időben teljesen természetes, hogyha valami nem működik, akkor lecserélem, s ez áttevődött az emberi kapcsolatokra is. Liza azonban nem ezt az utat választja, hiszen a darabban elutazik Kínába, s aláveti magát sok mindennek, mert azt reméli, ettől a szerelmük működhet. Ez az operett azonban azt mutatja meg, van, amikor ez sem elég, mert egy másik kultúrában – ahol nagyon fontos tényező az, hogy mások a tanult, sajátnak érzett minták – neki nem alkalmazkodnia kellene, hanem egy másik emberré válnia. S ez már – hiába a kölcsönös szerelem – az eltérő kulturális különbségek miatt nem tud megvalósulni.
Ez a darab azért is nagyon jó, mert mindkét felet védi, s nem ad egyértelműen egyiknek sem igazat, hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága. Az embernek egy idő után el kell engednie a másikat, mert ha arra várunk, hogy majd csak megváltozik olyanná, amilyenné szeretnénk, akkor egy olyan dologra várunk, amiről legbelül tudjuk, hogy soha nem fog bekövetkezni.
Ez az operett nem a rózsaszín álomvilágot vetíti elénk, hanem a komoly kérdéseket felvető, elgondolkodtató valóságot, aminek kérdéseire – miként az életben, oly sokszor – itt sem kapunk egyértelmű és megnyugtató válaszokat.
Tölgyesi Tibor
forrás: https://programguru.hu/
