A világ sok országával ellentétben – hiába emelkedik nálunk is drasztikusan a fertőzöttek száma –, bezárásokról szó sincs, sőt, szinte korlátozások nélkül működik minden, hiszen még oltási igazolvány sem kell ahhoz, hogy az ember edzőterembe, étterembe vagy színházba járjon. Aminek egyfelől vannak előnyei – van életünk! –, másrészt hátrányai – mivel a vírus így még gyorsabban terjed. A színházak például nyitva vannak ugyan, de az előadások gyakran (az utolsó pillanatban) elmaradnak, vagy ha megoldható, akkor beugrásokkal mennek le. Gyárfás Dorka járt utána annak, színészek és színházvezetők hogyan viselik ezt az állandó bizonytalanságot.
Semmi sem mutatja jobban, milyen helyzetben élünk, mint ahogyan ennek a cikknek a sorsa alakult. Csütörtökön felhívtam Máté Gábort, a Katona József Színház igazgatóját, hogy arról érdeklődjek, hogyan lehet ilyen körülmények között színházat működtetni, és megbeszéltük, hogy – mivel azon a héten egyre-másra maradtak el az előadások náluk – másnap bekukucskálhatok egy beugró próbába, amelynek révén Tasnádi Bence átvesz egy kisebb, ám fontos szerepet a szombati Platonov-előadásban.
Péntek reggelre azonban kiderült, jobb, ha megkímélem őket a látogatásomtól, ugyanis addigra világossá vált: az előző napi értekezletünkön (amit még személyesen tartottunk) a mi szerkesztőségünkben is megjelent a vírus, és nekem legalább három napot kell várnom azzal, hogy leteszteljem, nem kaptam-e el én is. Nagyjából így változik a helyzet napról napra mindenütt.
„Kicsit olyan, mint egy halálközeli élmény”
Tasnádi Bencével végül telefonon beszéltem, így tudtam meg, hogy azon a héten hat előadásából hat maradt el, viszont a beugrása sikeres volt, így a Platonov legalább lement. „Most már hozzászoktunk a helyzethez – ha szombaton kiderül, hogy az embernek másnap még sincs előadása, kicsit elszomorodik, és fáj a szíve a nézőkért, akiknek csalódniuk kell, ugyanakkor el tudja tölteni a vasárnap estéjét színház nélkül is. Olykor nem jön rosszul egy kis szabadidő.
De ennek a beugrásnak kifejezetten örültem, kárpótolt a többiért, és újra fontosnak érezhettem magam.”
Ilyenkor a színészeknek két-három nap felkészülési idejük van arra, hogy bebiflázzák másvalaki szövegét, és egy felvételről megfigyeljék a mozgásokat, és maximum egy vagy két próbájuk, hogy le is járják, be is gyakorolják a feladatot. Ez azért extrém stresszhelyzet, de a legtöbb esetben gyümölcsöző. „Nem olyan bonyolult ám” – magyarázza Bence, – „egy képletben kell betöltened egy előre meghatározott helyet. Csak az avatatlansága okoz némi izgalmat, hogy három nap alatt kell behoznod azt a munkát, amire másoknak két hónapjuk volt – ugyanakkor nagyon látványos eredményt lehet elérni, és egy csomó felesleges körtől mentesül az ember, sok olyan variációtól, amiről a próbafolyamat során már kiderült, hogy nem működik. Neked már csak a végleges megoldást kell hozni.”
Bár régen az volt gyakorlat, hogy a beugró színészek pár előadást lejátszhattak később is – hiszen, ha már ennyi munkát fektettek a tanulásba, akkor legyen arányos a megtérülése –, de a Covid óta többnyire egy alkalomról van szó. Bence szerint ez nem is baj, az a tudás úgyis hamar elillan: „Nem állítom, hogy a szöveget ma (három nappal később) is fel tudnám mondani.
Ilyenkor az ember agya úgy működik, mint egy egyetemi vizsgán: másnapra elfelejtesz mindent, amit az alkalomra bemagoltál.”
De a vizsgadrukk is hasonló, illetve még nagyobb, hiszen egy nézők előtt lejátszott előadás a tét. Ezért is mondja Bence: „Kicsit olyan, mint egy halálközeli élmény.”
A sors fintora, hogy ugyanazon a héten, amikor Bence a Platonov-beugrásra készült, a felesége, Józsa Bettina is ugrott (ahogy a színészek mondják), csak az Örkényben: ő pedig Térey János Lót című darabjának egy (elég jelentős) szerepét vette át. Itt – ha lehet – még nagyobb volt az izgalom, ugyanis Bettina még új a társulatban, ebben az évadban szerződött oda, tehát a kollégákat (akikre támaszkodnia kell) is kevésbé ismeri, ráadásul élete első beugrása volt, soha azelőtt nem csinált ilyet, és a darab utolsó előadását kellett megmentenie (tehát bizonyosan egyszeri alkalomra szólt a felkérés).
„Egy elismerés volt magam felé, hogy képes vagyok megugrani”
Az egész úgy történt, hogy Bettina kedden épp bent próbálta a színházban Szabó Magda Az ajtó című regényének adaptációját, aminek a szünetében jelentette nekik a művészeti titkár, hogy egy kolléganő tesztje pozitív lett. „Pont ott volt Mácsai Pál (az igazgató – szerk.) is, és egyből megfogta a kezem, majd azt mondta: be kell ugranom az előadásba. Nagyon megijedtem, mert láttam ezt az előadást, és tudtam, hogy sok jelenetről van szó (összesen kilencről), és terjedelmes szövegről. Maga a darab sem egyszerű, van például egy jelenet a végén, amiben ennek a karakternek fehérneműben kell sírva ordítoznia – ettől eléggé féltem, mert szégyenlős típus vagyok, és itt még nem is álltak rendelkezésre hetek, hogy feloldódjak. Úgyhogy
ez egy hatalmas bátorságpróba volt nekem, de azt kell, hogy mondjam: végül nagyon jól éreztem magam benne. Tudtam élvezni a játékot.”
Egy ilyen nagy kihívást – és most nem az utolsó jelenetről beszélünk – csak úgy lehet teljesíteni, ha minden mást kizár az ember. Bettina tehát erre a pár napra elkérte magát Az ajtó esti próbáiról, és szerdán-csütörtökön csak azzal foglalkozott, hogy biflázza a szöveget és nézze a felvételeket – volt olyan is, hogy a felvételre mondta rá a szöveget, hogy a ritmust is megtalálja, amiben a kollégák dolgoztak. Mivel a férje is ugyanebben a helyzetben volt, az egyikük otthon készült, a másikuk meg inkább bent, a színházban, hogy ne zavarják egymást.
Aztán péntek este volt egy próbája, amikor átmentek a jelenetein kétszer, szombat délután pedig – közvetlenül az előadás előtt – tartottak egy utolsó lejáró próbát. „Igazából már péntekre tudtam a szöveget, úgyhogy akár aznap is lehetett volna az előadás. Hál’ istennek gyorsan tanulok, amivel korábban, a főiskolán ugrattak is az osztálytársaim. Ha volt egy előadás, mindig mindenki más szövegét is fel tudtam mondani, valahogy gyorsan beeszi magát a fejembe.”
Nagyon meghatotta, hogy az előadás végén a kollégák is megtapsolták, és jólesett neki a bizalom a vezetőség részéről is, hogy azt gondolták róla: megbirkózik a feladattal. „Mindenki iszonyú segítőkész volt, úgyhogy igazából nem is kellett félnem.” És mivel nemcsak teljesítette a feladatot, hanem megélhette azt is, hogy bele tudott lazulni, át tudta adni magát a szerepnek, ezért úgy érzi, kifejezetten profitált belőle. És nemcsak azt, hogy ezentúl könnyebben kapható lesz ilyen feladatra.
„Ez egy elismerés volt magam felé, hogy képes vagyok megugrani” – mondja.
Az Örkényben egyébként viszonylag ritkán marad el előadás, mivel szigorúan kezelik a helyzetet: kétnaponta tesztelik a társulatot. (A Katonában ellenben csak azokat ellenőrzik, akik az előadásban csókjelenetbe kerülnek, vagy aki gyanús jeleket észlel magán, és kéri, hogy teszteljék.) Bettina szerint ennek köszönhető, hogy egyszerre sokan még nem dőltek ki náluk, és a hiányzókat tudják pótolni beugrással. Amikor azonban Mácsai Pált faggattam arról, hogyan éli meg igazgatóként a helyzetet, egy nagy sóhaj kíséretében inkább csak annyival kommentálta, hogy halálosan unja, mert a monoton helyzetben csak egy érdekes dolgot tapasztal: az érzelmi hullámzást. Néha torkig van, néha pedig inspirálja, hogy állják a sarat. Nem öröm az sem, hogy drága a színháznak a folyamatos tesztelés. De az érzéseiben – hogy feszült attól, amilyen körülmények között élünk – valószínűleg minden színházigazgató osztozik.
Orlai Tibor biztosan, aki a Belvárosi Színház vezetőjeként ráadásul magánvállalkozást működtet, tehát csak a nézői bevételekből gazdálkodhat.
„Az eddigi színházi pályafutásom legnehezebb időszaka”
„Sorra betegszenek meg a kollégák, nemcsak a színpadon dolgozók, hanem a háttérembereink is” – mondja. – „Vannak előadások, amiket megpróbálunk megtartani beugrással, de van, amit beugrással sem lehet megoldani. Ez olyan, mint amikor egy házban valahol fellángol a tűz, azt megpróbáljuk eloltani, de amint sikerül, máshol újra lángra kap. És természetesen ugyanez tapasztalható a nézői oldalról is. Míg december második felében úgy érzékeltem, hogy elindult végre a jegyvásárlás, most megint megállt, és rendszeresen jelentkeznek a nézőink, hogy karanténba kerültek, cseréljük ki a jegyüket. Mi pedig szó nélkül kicseréljük egy későbbi előadásra, mert úgy érzem, ebben a helyzetben nem tehetünk mást.
A nézők is lojálisak hozzánk – elfogadják, ha beugrás vagy műsorváltozás van –, akkor nekünk is lojálisnak kell lennünk hozzájuk.”
Ők már szeptembertől december végéig is (tehát csak az idei évadban) több millió forintot költöttek tesztelésre. „Nem tudok mit tenni, ezt finanszíroznom kell. A legtöbb este így is veszteséges, mert nincs annyi jegybevételünk, amennyi fedezné a megnövekedett költségeinket, de nem hagyhatjuk abba, mert akkor eltűnünk a színházi térképről, és mert a közönségünk bizalmát meg kell szolgálnunk. Meg persze azért sem, mert a már létrehozott remek előadásainkat játszani szeretnénk. Bár ez az eddigi színházi pályafutásom legnehezebb időszaka, ugyanakkor az eddigi legerősebb évadunk is, sokak szerint a legjobb előadásokkal” – mondja.
Ha csak egy színészt kell pótolni, akkor ők is társulaton belül oldják meg a beugrást – bár náluk nem „társulat”, hanem „alkotóközösség” működik. „Nagyon át kell gondolni, hogy egy vagy két előadásért szabad-e csuklóztatni a színészeket egy ilyen megtépázott időszakban” – vallja Orlai. – „Azt az előadást például, amit egyetlen beugró próbával nem lehet betanulni, vagy teljesen személyre szabott a szerep, vagy többes beugrás lenne szükséges, nem tartjuk meg. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy csak kis szerepet lehet átvenni, mert sok más szempont is befolyásolja, hogy meg lehet-e oldani egy beugrást.”
Náluk legutóbb Örvös András és Grisnik Petra mentett meg egy előadást, de amikor például a Budapest, Te című zenés „városnézés” (ahogy a színlap definiálja) egyik szereplője betegedett meg, akkor neki sem futottak a pótlásának, mert abban annyi dal és olyan bonyolult koreográfia van, hogy rövid idő alatt lehetetlen megtanulni.
„Az is előfordulhat, hogy egyszer csak egy idős kolléga azt mondja, ő már nem mer színpadra lépni, és akkor ezt el kell fogadnunk, nem kényszeríthetjük rá” – folytatja Orlai.
– Nyilvánvaló, hogy most más szabályok szerint kell működnünk. Sokkal empatikusabbnak kell lennünk egymással és a másik félelmével szemben. Mindenkinek az életéről van szó, és mi nem játszhatunk senkinek az életével – annál is kevésbé, mivel tudjuk, hogy az ember mentális állapota befolyásolja az egészségét. Aki retteg, az – tapasztalatom szerint – sajnos könnyebben kapja el a vírust, mint ahogy a betegség leküzdésében is fontos tényező a hozzáállásunk. Édesanyám orvos volt, ezt tőle tanultam.”
„Sajnos kezdünk ebbe is beleszokni”
Orlai Tibor lélekben már arra a helyzetre is felkészült, ha az állandó tűzoltással és újratervezéssel sem lehet tovább működni. „Az előző évadban nyolc bemutatónk volt, amiket a Covid miatt végül alig játszhattunk, ezért úgy érzem, mintha tele lennénk új előadásokkal. Ennek következtében úgy döntöttem, hogy a március-áprilisra tervezett bemutatóinkat lemondom – addig is lesz még két premierünk. Májusig ebben a visszafogott tempóban haladunk tovább, és az is benne van a pakliban (ha a fertőzések száma exponenciálisan nő), hogy egy időre muszáj lesz bezárni a színházat – akkor is, ha hivatalosan nem rendelik el, de mi működésképtelenné válunk. Ennek sajnos fennáll a veszélye” – mondja.
A színészházaspár azonban – igaz, másik színházakban, de – nagyon nem ennek szurkol.
„Ugyan most sokkal bizonytalanabb helyzetben dolgozunk, én mégis örülök annak a lehetőségnek, hogy talán mégis színpadra léphetek adott este, mintsem hogy kizárt a színpadra lépés”
– mondja Tasnádi Bence. – „És nagyon örülök, hogy egyelőre a nézők is kitartanak.”
Józsa Bettina pedig hozzáteszi: „Volt idő, hogy mindenki mérgelődött az állandó bizonytalanság miatt, de én például most átkerültem az elfogadás szakaszába: ha elmarad egy előadás, akkor elmarad. Sajnos kezdünk ebbe is beleszokni. És inkább így működjünk, csak legalább lehessen játszani – ez a lényeg.”
A beugrás mindkettejük életét megfűszerezte, és sikerélményt adott nekik, nem beszélve arról, hogy tudat alatt – mint minden színész – talán mindig is készültek rá. „Színészek gyakran álmodják – köztük én is –, hogy felmennek a színpadra, és nem tudják, mi a dolguk, mi a szövegük, csak azt, hogy nézik őket” – mondja Bence. – „Ilyenkor a színész olyan emberfeletti teljesítményt tud nyújtani, mint egy vizsgán. Valahogy az munkál bennünk, hogy muszáj átmenni, ha kettessel, akkor kettessel, de megbukni nem lehet. Nyilván előfordulnak hibák és bizonytalanságok, de az előadás lemegy, és a nézők nem szenvednek hiányt.”
Sőt, mi is úgy élhetjük meg a nézőtérről, hogy egy különleges és egyszeri élményben volt részünk, amellett, hogy lassan csodaszámba megy, hogy egyáltalán ott ülhetünk.
Gyárfás Dorka
forrás: https://wmn.hu
