KRITIKA - ORLAI PRODUKCIÓS IRODA: HÁRMAN A PADON
Papírdarabok hullnak a földre. Szokványos dolog lenne lehajolni a vonatjegyekért, így engedelmeskedve a gravitáció törvényének. A két idős embernek a biléták a szó szoros értelmében az életet jelentik. Néhány éve még, ha nem is könnyen, de különösebb megerőltetés nélkül ment a mozdulat. Mostanra visszavonhatatlanul megváltozott a helyzet. Luigi La Paglia a botjára támaszkodva állva marad. A mutatóujja azonban türelmetlenül mutat a földön fekvő vonatjegyekre. La Paglia dereka kissé megdől, azt is gondolhatnánk, hogy rászánja magát a lehajlásra, de ez nem szándék kérdése, a férfi már nem tudja a mozdulatot végig vinni. Viszont a mutatóujj ellenkezést nem tűrve mutat a továbbiakban is a földre.
Libero Bocca a mozgékonyabb kettejük közül. Mozgása nemegyszer fiatalabb embert mutat a valós életkoránál. De becsapós dolog ez, hiszen most, amikor valóban szükség lenne a gyorsaságra, nehézkesen le kell ülnie a padra, hogy onnan lenyúlva vegye fel a közös újrakezdéshez szükséges vonatjegyeket.
Aldo Nicolaj Hárman a padon című darabja Sz. Nagy Magda fordításában öt évtizede van jelen a honi színpadokon. Könnyed, évadmentő jellege miatt gyakran előveszik a színházak igazgatói, mivel nem hatol túl mélyre, a nézőt nem üti meg nagyon, úgynevezett szórakoztató színházat ígér, ráadásul az idősebb színészgenerációnak ad munkát. Több légy üthető tehát egycsapásra. Göttinger Pál Hárman a padon rendezése 6színben, az Orlai Produkciós Iroda gondozásában sutba dobja a közhelyeket és az elmúlásról mesél imponáló őszinteséggel.
Benedek Miklós és Gálvölgyi János kettőse azért megrendítő, mert a humoron túl az élet, az elmúlás tragikuma is átüt az alakításaikon. Hiába is támaszkodik botra, Benedek ezúttal sem megy, inkább vonul a színpadon, teszi ezt hihetetlen méltósággal és arisztokratikus tartással. Lesz honnan, lesz miből leadnia az utolsó jelenetre. A duóból ő nyitott az újra, ő a barátságra kész fél. A hedonista Luigi La Paglia megpillant egy csinos nőt egy mogorva alak által olvasott újság címoldalán. Így kezdődik a két férfi barátsága. Hogy mennyit ittam valaha, kiált fel váratlanul La Paglia. Benedek úgy ül a találkozók helyszínéül szolgáló padon akár a nyugalomra vágyó, gubbasztó madár. Mégis a látszólagos életidegenség, a merevség mögött ott a nőket imádó, az éjszakákat olykor átmulató férfi, aki inkább sétál még a boros hajnalakon, csak a szeretett felesége meg ne érezze a kilengéseit.
Partnerének, Gálvölgyi Jánosnak nem a tartás az erőssége. Az aszkétikus, mert magához és a világhoz egyaránt szigorú Libero Bocca mögött bezárult az élet kapuja. Az egykori szedő már nem vár semmit az élettől. Gálvölgyi évtizedek óta variálja a könnyed színpadi műfajokban az örök elégedetlen (kis)polgárt, aki képtelen túllátni saját problémáin. Nemegyszer önző és nehezen elviselhető személyiségeket láttunk tőle. Elegánsan oldalra fésült frizura és gőgősen lefelé görbülő szájszél. De sokszor mondta be megingathatatlan szakmai tudással a poént az epés kedélyű, kiismerhetetlen arcú szerepeiben Gálvölgyi. A jó értelemben vett komédiás néha a szeme sarkában láttatni engedte a könnycseppet. Mindezt lehet szeretni, vagy nem szeretni. A Hárman a padon esetében azonban másról van szó, hiszen jól elhelyezett poénokból most is kapunk, de a színész játékának meglepetése nem ez, hanem a karakter árnyalása. Újdonságként lebontja Libero Bocca körül az érzelmi elszigeteltség falát, amelyet saját családja húzott fel a família fiatalabb tagjai által haszontalannak elkönyvelt idős férfi köré. Az érzékenység az izgalmas, ahogy a mogorva férfi kötődni kezd, amint felháborodva számonkéri a másikon, hogy hol volt egy egész napig, míg végül barátjának mondja La Pagliát. Egri Márta Ambra alakítójaként az öregedés másik, sokkal szerencsésebb útját járja. A valamikori óvónő megőrizte gyermeki mosolyát és frissességét, annak ellenére, hogy nem született gyermeke. Ambra a külvilág az előadásban, és önkéntelenül is sokat tesz azért, hogy a két férfi barátsága megszilárduljon. Egri nagyszerű belépőire lehetetlen nem figyelni.
A zárlatra eldől minden. Kevés az olyan előadás, amelyben ennyire együtt halad az óránk mutatója a szereplők órájával. Ám ez nem a mindennapok profán időszámítása. Nem a napi rutin: a reggel, a dél, vagy az este számít. Mert egyszer mindannyian az egyirányú út végére érünk. Ekkorra már nehéz kihúzni az addig oly szálfaegyenes derekat. Mindenesetre fel kell állni a világot jelentő padról, bármennyire is lehetetlen vállalkozásnak látszik. Ezúttal a siker is kudarc a felfoghatatlan tanácstalanság miatt. A szembesüléstől való félelmében remeg az egész test. A méltóságteljes jobb kéz már nem fogja a botot. Minek is, hiszen nincs többet szükség rá. A lépések helyett botorkálás és csoszogás van. Meg az egyensúly keresése van. Egészen a nézővel szemközti falig visz a tétova út, aztán nincs tovább.
forrás: https://orlaiprodukcio.hu/
