Tóth Károly hűséges típus: nyáron lesz negyven éve, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja. Azt mondja, az elmúlt közel négy évtized alatt többször is előfordult, hogy úgy érezte: váltania kell. – Voltak olyan pillanatok, amikor, ha jött volna egy telefon, hogy szerződjek máshová, egy percig sem gondolkodtam volna – mégis maradtam. De most már tudom, hogy jól tettem, és nem pusztán azért, mert megkaptam életem első komoly, országos szakmai díját, hanem azért is, mert az elmúlt években sok minden a helyére került bennem. Ehhez szükség volt jó szerepekre, kiváló rendezőkre, nagy találkozásokra – ez utóbbiakról is beszélgettünk a népszerű művésszel, akit a legtöbben Totyának becéznek, és aki a napokban megkapta az Aase-díjat – az elismerést Gobbi Hilda alapította az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplőinek”, az epizodistáknak.
Későn érő típus
– Két próba között otthon voltam, amikor megcsörrent a telefonom: Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára hívott és azt mondta, december 13-án lesz az ünnepség a Bajor Gizi Színészmúzeumban, szeretettel várnak. Hosszú percek teltek el, amíg felfogtam: én vagyok az egyik díjazott. Hatalmas boldogság volt, de az igazi meglepetés csak ezután következett. Felhívtam ugyanis Gáspár Tibort, aki a kuratórium tagja, s tőle tudtam meg, hogy a jelölést a színháznak köszönhetem.
Elmondhatatlanul sokat jelent ez nekem, többet, mint maga az elismerés, mert így talán elhiszem, hogy itt szükség van rám. Önbizalmat ad a színpadon, és úgy érzem, mintha kinyílt volna bennem valami, ami eddig zárva volt – későn érő típus vagyok, ez most ismét bebizonyosodott – nevet Totya, aki finommechanikai műszerésznek tanult, az élete fordulópontját pedig egy, az iskola folyosóján talált szórólap jelentette: a Pécsi Sándor Színpad szerepelni vágyó fiatalokat keresett. Elment a próbára, és magával ragadta a színházi közeg. Elindult egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen, és miután megnyerte, Szép László, a színjátszókör vezetője beajánlotta Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház akkori igazgatójának.
Kikérték a postáról
Szerződtették, több előadásban is játszott, az új igazgató, Léner Péter első évadában viszont nem kapott szerződést. A direktor ugyanis Nyíregyházára hozta a végzős főiskolai osztályából Schlanger Andrást, Varjú Olgát, Gados Bélát és Juhász Györgyöt, de megígérte neki, hogy ha lesz plusz státusz, szerződteti. Emiatt jött egy közel egyéves szünet – fiókbérlő-elosztóként dolgozott a postán –, de tudta: lesz út visszafelé. Volt, az igazgató ugyanis betartotta a szavát, és január 1-jétől szerződtette, sőt már előtte kikérte a postáról próbálni – valószínűleg ő az egyetlen postai dolgozó, akivel ez megtörtént. Azóta számtalan karaktert megformált. Egyetért Sulyok Máriával, aki úgy vélte, nincs kis szerep, csak szerep van.
Meghatározó előadások
– A lánc annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme: ha egy epizodista kilóg az előadásból, azzal mindenki teljesítményét is lerontja. Amikor kisebb szerepet játszom, nem az a célom, hogy elvonjam a figyelmet a főszereplőről, hanem az, hogy én a lehető legjobb legyek. Ez egyébként nem könnyű, hiszen ha a főszereplő játékában akad egy hullámvölgy, van ideje kijavítani, de annak, aki kevés időt van a színpadon, erre nincs lehetősége: neki 15-20 perc alatt kell emlékezetes alakítást nyújtania. Én mindig is sok előadásban akartam szerepelni, és őszintén mondom, kezdő színészként az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem – ha nem volt ott, megijedtem: rám már nincs is szükség? Állandóan csinálni akarok valamit, s mindent szeretnék megtanulni: emlékszem, volt olyan előadás, ahol Lackóval – Horváth László Attila, a szerk. – megkértük a rendezőt, hogy a tánckarban is benne lehessünk, mert a folyamatnak azt a részét is ismerni akartuk. És éppen Lackó mondta azt, hogy ha minden évadban van legalább egy olyan előadás, ami igazán emlékezetes, már nem lehetünk elégedetlenek. Nem biztos, hogy én 39 ilyet fel tudnék sorolni, de persze voltak meghatározó szerepeim – olyanok, amelyekért a mai napig hálás vagyok.
Ami a színpadon túlmutat
– Az Antigonéban Kreónt játszottam, és a Hargitai Ivánnal közös munka alatt tanultam meg, mit is jelent a valódi próbafolyamat. Szívesen emlékszem vissza a Harlekin milliói, a Platonov és a Túl zajos magány című előadásokra is: Ivo Krobottal rövid idő alatt megtaláltuk a kapcsolódási pontokat, öröm volt vele együtt dolgozni. A pályám elején fontos volt a Patika, amiben Papp Ferke voltam, szerettem a Tizenkét dühös embert, a Közellenséget és a mesedarabokat is: azt szoktam mondani, hogy fiatalon eljátszottam az összes öreg királyt.
– A színház számomra a fontos találkozások helyszíne is: van köztük olyan, ami a színpadon túlmutat. Schlanger Andrással sokat dolgoztunk együtt, és ugyan már nem tartjuk a kapcsolatot, egy évtizedekkel ezelőtt kötött fogadásunk, ami arról szólt, hogy aznap estétől nem iszunk alkoholt, valószínűleg megmentette az életemet. Tasnádi Csabával nagyon sok harcom volt, nem mindig éreztem igazságosnak azt, ahogy velem bánt, mégis sokat köszönhetek neki. 2005-ben egyik pillanatról a másikra lebénult a fél arcom, és amikor a szerződtetési tárgyaláson ültünk, ráébresztett, hogy kezdenem kell valamit ezzel az állapottal – a beszélgetés hatására kezdtem el komolyan venni a problémát, ami enélkül minden bizonnyal még súlyosabbá vált volna. És van még valaki, akiről mindenképpen beszélnem kell: ő Göttinger Pál, a színház korábbi főrendezője, aki minden egyes karakterben az embert keresi, ez pedig nagyon közel áll az én színházról alkotott elképzelésemhez. A Castel Felice-ben dolgoztunk először együtt, majd jött a Tengeren és a Bogáncsvirág. Olyan előadások ezek, amelyeknél teljes bizonyossággal éreztem, hogy a helyemen vagyok, és hogy mindent megmutathatok magamból, amit meg akarok. Lélekemelő találkozások ezek, amelyek egytől egyig ide, a Móricz Zsigmond Színházhoz kötnek. Ezek miatt is örülök annak, hogy 1982 nyara óta ez a második otthonom.
Forrás: szon.hu, Száraz Ancsa, https://www.moriczszinhaz.hu/
