A hónap legjobbja – január (Deszkavízió)
A hónap legjobbja – január
Jani – A vágy villamosa (Magyar Állami Operaház – Eiffel Műhelyház)
Régóta kíváncsi voltam már Venekei Marianna (koreográfia) és Dés László (zeneszerző) közös produkciójára, A vágy villamosára, főleg, mivel az eredeti Tennessee Williams-mű nagy kedvencem. Ám sokáig visszatartott a darab műfaja, mert nem gondoltam volna, hogy közel két órán keresztül le tudja kötni a figyelmemet egy táncelőadás. Ám végül mégis győzött a nyitottságra ösztönző belső hang, főleg, hogy rájöttem: mi lehetne jobb belépő ebbe a világba, mint egy olyan produkció, aminek az alapját meglehetősen jól ismerem. Nem tudom, hogy végül ez mennyiben befolyásolta az érthetőséget és az élvezhetőséget, de a végeredményt tekintve, azt hiszem mindegy is, hiszen amit azon a januári vasárnapon láttam az Eiffel Műhelyházban, az maga volt a csoda.
A szerzők a darabot hangulatilag, zeneileg és látványvilágában is a Tennessee Williams-mű eredeti korában és helyszínén, az 1940-es évek New Orleans-ában hagyva mesélik el a modern balett eszközeivel. Bár ezekből viszonylag kevesebbet láthattunk, de roppant mód élveztem a “tömegjeleneteket” is, a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei előadásában, de ugyanígy ámulattal és mély tisztelettel hódoltam a négy főszereplő (az általam látott alkalommal: Carulla Leon Jessica – Blanche, Balázsi Gergő Ármin – Stanley, Krupp Anna – Stella és Bajári Levente – Mitch) teljesítményén is. Ahogyan az elején utaltam rá, eleinte én magam is kételkedtem abban, hogy pusztán a zene és a tánc segítségével ennyire hitelesen el lehet mesélni egy szenvedélyekkel és szenvedésekkel teli történetet, de rá kellett döbbennem, hogy nem csak lehet, de bizonyos szempontból az emberi test sokkal kifejezőbb tud lenni a szavaknál. Éppen ezért buzdítok mindenkit (akár hozzám hasonlóan kezdő/avatatlan ebben a műfajban, akár veterán balett-rajongó), hogy amint lehetősége nyílik rá, váltson jegyet A vágy villamosára – garantáltan nem fogja megbánni ezt az utazást.
Dani – Kovács András Péter: Anyósülés (Dumaszínház)
Legyünk őszinték: poénokat tolni mindenki tud, a baráti társaságok elhagyhatatlan része, de valóban szórakoztatni és egy témára felhúzva, egy vezérszálon végighaladva egyszerre komoly témákról is beszélni és úgy nevettetni, azt már jóval kevesebben. Egy jó humorista teljesítménye közelít egy színészéhez, és még a szerep betanulásában sem különböznek, hiszen mindketten hozott anyagból dolgoznak és begyakorolják az előadásukat. Rengeteg zseniális standupos létezik világszerte, és Magyarországon is akad néhány olyan, akiknek sikerült megtalálni a saját hangjukat és nem a prosztóságból, az altesti komikumból karriert csinálni – vagy ha mégis, akkor az ízléses fajtából.
Egyikük a Karinthy-gyűrűs Kovács András Péter, aki számos alkalommal bizonyította már, hogy közönségét képes valódi érzelmi hullámvasútra ültetni, így egyik pillanatban még a meghatottságtól, a másikban pedig már a kacagástól törölgetik a könnyeiket a nézők. Nem véletlen hát, hogy bár részt vett a Munkaügyek című sorozat írásában, körmölt könyveket, volt YouTube sorozata és a Showder Klub elnyűhetetlen veteránja is egyben, az ország elsősorban a tematikus önálló estjei miatt kedveli és szereti. Az Evolúcióval másfél órában bohókásan összegezte a földi élet több milliárd évét, amit más előadások is követtek, de a legmaradandóbbat talán az Ősök és utódokkal érte el, amelynek egy pontján gitárt is ragad, hogy egyszerre mulatságosan és szívbemarkolóan énekeljen a nagyszüleiről.
Így érkeztünk el legújabb önálló estjéhez, az Anyósüléshez, amellyel Kovács András Péter jelenleg járja a hazai városokat. Nekem Várpalotán, a Thury-várban sikerült elcsípnem az egyik műsorát, ahol szokás szerint „tanítványa”, Szabó Balázs Máté melegítette be a nagyérdeműt. KAP ismételten vegyítette az aktuális témákat a magánéletbeli dolgaival és a fantáziájával, az így kapott elegynek pedig különös ízt kölcsönzött a nem hétköznapi környezet. Lényegében egy komikus fúziós konyha volt ez, ahol a hozzávalók mindenki által ismertek és átélhetőek voltak, mégis jóízűen kajáltuk a végeredményt. Hogy Kovács András Péter bravúros teljesítménnyel miképpen jutott el a fagyival való zsarolástól odáig, hogy meg kell tanulnunk néha elengedni a kormányt, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, de nem érdemes találgatni, inkább adjunk egy esélyt a KAP-varázsnak.
Gabi – Network (Centrál Színház)
Magasra tette a lécet a Centrál Színház a legújabb bemutatójával. Az igazgató, Puskás Tamás rendezte előadás ütős darab: akárhonnan nézem, nagyot szól. Az eredetileg 1977-ben bemutatott filmet nem véletlenül jelölték 10 Oscar-díjra, amiből négyet meg is kapott. Az előadás a televízió szinte mérhetetlen hatalmát és manipulációs képességét mutatja be, olyan mértékű tükröt tartva a nézők elé, amellyel mindenféle köntörfalazás nélkül kapjuk az arcunkba a valóságot. A történetben egy fiktív tévétársaság vezetői semmitől, még a leggátlástalanabb megoldásoktól sem riadnak vissza a nézettség növelésének érdekében. A műsornak a valósághoz nem sok köze van, de a társaság köszöni szépen, jól elvan a látszattal is. A nézettség csökkenése viszont áldozatot követel, így a vezetőség úgy dönt, hogy megválik az esti híradó műsorvezetőjétől, Howard Beale-től (Alföldi Róbert), aki jobb ötlet híján, élő adásban jelzi, hogy szintén élőben öngyilkos lesz. Ettől a ponttól kezdve elszabadulnak az indulatok, óriási káosz veszi kezdetét.
Parádés a szereposztás, Alföldi telitalálat a főszerepre, az egész előadás alatt látszik rajta, hogy lubickol ebben a karakterben. Minden dühét, sértettségét beleadja, egy pillanatig sem kertel, amikor az összes létező kamerán keresztül üvölti a valóságot az arcunkba. László Zsolt is nagyot alakít Max Schumacherként, bár nála az lenne furcsa és szokatlan, ha pont ebben a szerepben nem lenne jó. Martinovics Dorina egészen lehengerlő, a karrierista, mindenen és mindenkin átgázoló Diana Christensen szerepében, taktikusan és határozottan lépked céljai felé egyre magasabbra a ranglétrán. A színpad berendezése, a díszletek egy „igazi” TV stúdiót tárnak elénk, pereg előttünk a film – vagy a valóság? A legeltaláltabb jelenet, amikor Martinovics Dorina és László Zsolt a kivetítőn sétál, majd egyenesen be a színpadra, ahol már egyértelműen érezhető, hogy ez a darab itt és most játszódik. Összemosódnak a határok, de a végére kiderül, hogy a döntés a mi kezünkben van. Amikor esténként ülünk a televízió előtt, nem árt elgondolkodni, hogy vajon úgy táncolunk, ahogy szeretnénk, vagy, ahogy ők akarják?
Roberta – Szélvész után is szép vagy (Vígszínház, Házi Színpad)
Egy magyar fiú. Egy álomszerű tájfun. És a haiku. A Vígszínház Házi Színpadán egy nem mindennapi történet elevenedik meg a közönség előtt. A Szélvész után is szép vagy című dráma a lehető legtökéletesebben használja ki a színház különleges történetmesélő hatalmát, úgy, hogy csupán két színészt állít a színpadra. Szántó Balázs Japánba kalauzol minket, azonban a megelevenített karakterének kint tartózkodása alatt rá kell jönnie: hiába van fizikailag távol az otthonától, a múlt árnyékaitól mégsem menekülhet. A fiú belső vívódásán nem segítenek az országban tomboló természeti erők sem. Egy eső áztatta, szeles és álomszerű éjszakán az élete döntően megváltozik.
Dino Benjamin első rendezése egy hagyományos japán színházi műfajt, a rakugot idézi meg, amely jellegzetessége, hogy az egyetlen történetmesélő több karaktert elevenít meg a játék során. A különleges műfaj szabályainak megfelelően Szántó Balázst egyszer egy magyar fiú, máskor egy japán kábeltévé társaság ügynöke, hirtelen pedig egy idős néni szerepében látjuk. A váltások zseniálisak, és ami fontosabb, minden alkalommal hihetőek. A karakterek eltérő mimikái, testbeszédei, hangsúlyai egyértelművé teszik, milyen emberek elevenednek meg előttünk az egyszemélyes párbeszédek során. A mesélő néma partnere a színpadon Kovács Olivér, aki hátborzongató mozgásaival és sziluettjeivel kísértetként van jelen a darabban.
A Szélvész után is szép vagy elsősorban a lenyűgöző és minden klisétől mentes története miatt nyűgözött le, amely Cseh Dávid tollából származik. És ahogyan a színészi játék, a díszlet és egyéb színházi eszközök támogatják és életre keltik ezt az egyedi mesét, attól lesz ez az előadás egy igazán egyedülálló monodráma.
Brigi – Vera (Kőszegi Várszínház)
A január sajnos nálam abszolút nem a tervek szerint alakult: a koronavírus tombolása erősen rányomta a bélyegét erre a hónapra, legalábbis ami a színházlátogatásaim számát illeti. A sok rossz ellenére azonban mégis akadt egy olyan előadás, amiről azt gondoltam, szívesen írnék. Ez a Vera volt, ami Grecsó Krisztián azonos című könyve alapján született meg, és amelyről hosszabban itt írtam.
Jómagam elég kritikus vagyok a monodrámákat illetően, de ez az előadás minden szempontból elnyerte a tetszésemet. Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem az egész produkcióból, az Grisnik Petra lehengerlő játéka lenne, aki tűpontosan hozta azt a karaktert, amit Grecsó a könyvében leírt. A díszlet meglehetősen egyszerű: egy mozgatható pad – erre épül az egész történet. Meg Grisnik Petrára, aki csodálatosan kalauzolja végig a nézőket a történeten. Göttinger Pál épp ezt a fajta egyszerűséget használta ki a lecsupaszított valóság olyan fajta megjelenítésére, amikor a színész, ha nem is szó szoros értelmében, de mezítelenül áll a színpadon, mindenét odaadva a nézőnek. Az előadást mindenképpen ajánlom azoknak, akik kedvelik a monodrámákat, Grisnik Petra pályafutásának egyik legjobb alakítását nyújtja benne. De ajánlom a szerző olvasótáborának is, hiszen hatalmas élmény látni, ahogy a könyvben leírtak szó szerint életre kelnek. A Vera igazi elmélyülés egy fiatal lány lelkivilágában, ahol semmi nem az, aminek látszik.
Kiemelt kép: Grisnik Petra (Fotó: Kőszegi Várszínház), Alföldi Róbert (Fotó: Horváth Judit), Szántó Balázs (Fotó: Kovács Milán)
forrás: https://deszkavizio.hu/