„A KÍVÁNCSISÁG A PRIORITÁS, TEHÁT OLYASMIT SZERETNÉK CSINÁLNI, AMIT MÉG NEM CSINÁLTAM.”
A Hárman a padont, az Orlai Produkció előadását Göttinger Pál rendezte, aki igazi sokműfajú művész – a prózai darabok rendezésén túl az operától a darabírásig, a színészettől az éneklésig mindenre nyitott. Vele beszélgetünk.
– Én az Orlai istállójához tartozó rendezőként keveredtem a képbe. Amennyire tudom, az iniciatíva Gálvölgyi Jánosé, ő szerette volna ezt a darabot eljátszani Benedek Miklóssal. Ők már korábban is csináltak együtt jutalomjátéknak számító, vagy őrájuk épülő előadást, de most szerettek volna egy olyat létrehozni, amiben nem kimondottan komikus duóként szerepelnek. Az Orlai Produkció vállalta a munkálatokat, így most sokat végigszolgált színészekként tudnak tartani egy díszbemutatót emberábrázolásból. Nagyon személyes alakításokkal lehet ezt a darabot egyáltalán életre kelteni, olyan a természete. Az idős színészek mindig az egész pályájukat és az egész személyiségüket is szintetizálják a játékukban.
Gálvölgyi János és Benedek Miklós mellett a harmadik szereplő Egri Márta.
– Nagyon örülök, hogy ő játssza a női karaktert, mert inkább eleganciára, finom, áttetsző történetfűzésre képzeltük el az előadást, semmint komikusra, és ez Mártának nagyon jól áll. A pici fájdalmak át tudnak sejleni az ő általános tartásán. A történetben a két úr úgy magányos, hogy közben a családjukkal élnek együtt, de azt élik meg, hogy csak terhet jelentenek. Ráadásul ez egy nagyon jól megírt színdarab, tehát még azt is gondolhatjuk, hogy egyébként ez nincs is teljesen így, de jól esik nekik egymás közt kipuffogni magukat. Hogy őket már kutyába se veszik, és enni se adnak nekik rendesen. Ebben benne van az idős emberek igazságtalansága is, de az is látható, hogy tényleg boldogtalanok. Ehhez képest a harmadik szereplő egy tényleg egyedül élő nő, aki óvónő volt korábban, így rengeteg gyerekkel körülvéve telt az élete, akik viszont öt-hat éves korukban mind elhussannak, és nem látja őket többé, vagy csak nagyon ritkán. Neki nincs családja, és bevonzani szeretné maga köré az embereket, az uraknak van, és ők eltolni szeretnék maguktól az embereket. Így találkoznak ők hárman a padon, és aztán vannak vitáik is, meg vannak játékaik is, s aztán lesznek szokásaik is. Ezt kirészletezni olyan emberi és szakmai tapasztalat birtokában lehet, ami nekem értelemszerűen nincs, tehát nekem rendezőként inkább csak lebonyolítói elfoglaltság jutott, de azt természetesen fontosnak tartottam, hogy azt a történetet el tudjam mesélni, amit én beléjük látok.
És mi az, amit te fontosnak látsz ebben a történetben?
– Ez a darab egy nagy összefoglalója annak, hogy hőseink mit gondolnak a saját helyzetükről, a környezetükről, a korok hálátlanságáról. A férfi szereplők a vasnemzedék tagjai, vagyis az első világháború veteránjai, tehát tizennyolc-huszonvalahány évesek voltak 1918-ban, 1900 körül születtek. Az élettörténetük a XX. század története. Bőven volt mit túlélni. Ők ezt helytállásként élték meg, s arra számítottak, hogy a végén valamiféle jutalom várja őket. És nem várja. 70 évesen azt látják, hogy a világ továbbgörgött alattuk, fölöttük, és lakótelepi lakások hátsó szobáiban eldugva találják magukat, ahol leszidják őket, ha éjszaka hozzányúlnak a fridzsiderhez, merthogy spórolni kell. Nem erről volt szó! - mondják ők. Nézik a gyerekeiket, akik egy jóval kényelmesebbnek tűnő világban nőttek föl, mint ők, mert 8 órás munkanap, meg szabad szombat, meg egészségbiztosítás van… Úgy gondolják, hogy ezt mind ők harcolták ki nekik, akik meg élvezik ezt, és közben semmibe veszik őket. Van a darabban egy ilyen generációs sértettség is. De amúgy nem kell 70 évesnek lenni ahhoz, hogy az ember fejében legyen egy ilyen helytállással kapcsolatos mítosz. Én még 40 sem vagyok, és mégis azt látom, hogy színházasdival töltöttem az elmúlt 15 évet napi 14 órában, tehát 9-kor már javában tennivaló van, és éjfél előtt aligha végzek. És én is azt mondogatom magamnak, hogy jó, most kicsit nehezebb, össze kell szednünk magunkat, mert most a színházfinanszírozás átalakulása ilyen meg olyan, meg a covid miatt minden ilyen meg olyan, de ki kell tartani, mert majd utána... Ez a darab annak a tébolyát tartalmazza, hogy a nagy kitartás után a semmi van. És ami csodálatos, hogy ennek ellenére sem rosszkedvű ez a szöveg. Azért tetszett meg nekem nagyon, mert az életet nem mint kisemmiző, kibelező tragédiát adja elő, hanem valahogy tud rajta egyet emelni. Hogy ez a rendje a világnak, hogy az most a dolgom, hogy észnél legyek, hogy ne hagyjam magam kizsigerelni, mert a megfelelő pillanat, amire vártam, az most van. Tehát az aranykort most éljük. Csodálatos dolog hetvenegynéhány éves és évtizedek óta saját magukat jelentő színészektől látni ezt a közlést, hogy: mostani fiatal néző, legyél észnél. Mert most van az, amire majd emlékezni akarsz! - ezt hallgatni, nézni megunhatatlan program számomra, nekem nagyon sokat adott a munka során.
Mennyire kellett a színészeidet rendezni, mennyire hozták ők saját magukat?
– Hogy a próba hasznos legyen, a történet mesélve maradjon a próbai csalinkázások ellenére is, az mindenképp rendezői munka, akármilyen tapasztaltak is a színészek. Ennyire erős egyéniségű színészeknél nekem azt is képviselnem kell, hogy a szereplő is a színpadon maradjon, ne csak ők maguk. Tehát hogy Gálvölgyi változzon át egy másik emberré, és ne egy képzeletbeli másik ember próbáljon addig, míg végül Gálvölgyivé nem válik. Hogy kiragyogjon a képzeletbeli ember személyisége is, a szokásai, a kudarcai, stb. Ez valójában eléggé komplikált feladat. Illetve azért az is van, hogy ez 60 tonna, nagyon nehezen tanulható szöveg, idős emberek észjárására írva, tehát csalinkázik, helyenként nehéz egyik mondatot a másikhoz kötni. A szereplők hosszú, akár 5-8 perces kitérőket tesznek a saját gondolatmenetükön belül – úgy, ahogy a ráérő idejében a padon üldögélő ember agya valóságban is működik. Van egy szerkezet, amit össze kell tartani, és ahhoz, hogy ők bele tudjanak a játékba feledkezni, kell egy külső szem, aki a belső összefüggésekre részint a figyelmüket felhívja, részint a próba hevében időnként rögzíti, hogy mi az, ami feltétlenül hangozzon el és történjen meg. De nem mondom, hogy bele kellett volna dögleni persze, és nem is szégyellem ezt: én is azért járhattam a próbákra, hogy nézhessem a játékukat, sosem felejtem el.
A pandémia nem könnyítette meg az előadás helyzetét, de szerencsére az élő bemutató mellett elkészült a streamelt változat is.
– 4 nappal voltunk a finis előtt, amikor először meg kellett állnunk annak idején. Rémisztő érzés volt. Utána volt több nekifutás, szövegösszemondások, videókonferenciák… de azért csak sikerült talpra állítani, kétszer eljátszottuk vidéken is, mire Budapesten bemutattuk. Közben október végén, november elején készültünk fel a stream-változat forgatására. Tévéjátékszerűen rögzítettük az előadást, aminek azért örültem, mert így a kamerát be lehetett állítani olyan helyekre is, ahol előadásfelvétel közben nem lenne lehetséges, közelről, de még felülről is vettünk fel jeleneteket. És ami a legfontosabb, hogy ennek a három színésznek az egészen vérfagyasztóan részletgazdag emberábrázolását szuperközeliben lehetett mutatni. Pontosan látjuk a képen, ahogy a tekintetek dolgoznak, és átsuhanó árnyékok jelennek meg a homlokok fölött, ezek élőben még egy kamaraszínházban is nehezen kivehetők. Úgyhogy ez tiszta örömmunka volt, azzal együtt is, hogy covidos voltam éppen a forgatás napjaiban, tehát otthonról, nagy monitoron keresztül tudtam csak figyelni az eseményeket. A felvételt Radnai Márk készítette, és meghirdetett időpontokban lehet megnézni a Színház TV felületén.
Most épp Orlainál rendezel, de szabadúszóként ezer más helyen felbukkansz még. Mostanában merre?
– Színészként most két monodrámám is van. Az egyik Szabó Borbála Telefondoktor című darabja, ami 2011 óta megy, most már jó ideje a Tháliában, és a 200. előadáson is túl jár. A másik a Stefan Zweig Sakknovella című regénye alapján készült Fekete-fehér című mű, amit Légrádi Gergely írt. Ezt nyáron az Ördögkatlanban mutattam be, most a B 32 Galéria és Kultúrtérben megy rendszeresen. A Momentán Társulattal is játszom, ez egy improvizációs színház az Ó utcában. Nyíregyházán korábban főrendezőként dolgoztam, s ugyan onnan már eljöttem, de még két általam rendezett előadás is műsoron van, bár mindkettő a covid-bizonytalanság miatti szünet állapotában. Az egyik a Tengeren, Conor McPherson darabja Kálid Artúr vendégszereplésével, a másik pedig a Bogáncsvirág című krimi, amit én írtam, Tóth Károly (aki most lett Aase-díjas) és Fodor Boglárka játsszák a főszerepeket. Szegeden (szintén a covid miatti feltolulás miatt) három operabemutatóm is volt az ősszel, az egyik a Bohémélet Puccinitől, rögtön utána volt Henry Purcell Dido és Aeneasa és Tom Johnson Négyhangú operája. Az Operabeavató sorozat is zajlik közben, Szegeden és Pesten is. Dinyés Dániel ezeknek az esteknek a zenei házigazdája, vele már az egykori Bárka Színházban is együtt dolgoztunk, de Szegeden is ő a zeneigazgató, az ottani rendezéseimnek is ő a zenei vezetője. Időnként zenélek is a Firkinben, a színházasdi miatt sajnos csak évente egyszer-kétszer tudok náluk vendégeskedni.
Sokműfajú vagy, de azért van-e prioritás az életedben?
– Ąhhoz biztonságra lenne szükségem, és az ezekben az években nincs. Pont a covid előtt mentem újra szabadúszónak… tökéletes időzítéssel.
Nehogy kapjál véletlenül fizetést….(!)
– Nehogy véletlenül… Tehát amikor 2020 márciusában az első lezárás volt, akkor tényleg nullára tűnt el mindenünk. A feleségemmel, Grisnik Petra színésznővel együtt nem nagyon tudtuk, hogy mihez kezdjünk. De előre menekültem mindig, a kíváncsiság a prioritás, olyasmit szeretnék csinálni, amit még nem csináltam, mert amit már csináltam, azt sokszor unom is. Próbálom felfedezőútként felfogni a pályámat, és odázni az egyébként elkerülhetetlen döntéseket. Természetesen operarendező lennék a legszívesebben, azzal töltöttem a legtöbb időt, és annak van a szívemben is a legnagyobb hely fönntartva, de hát ez nagyon nehéz ügy. Szűkös az ország, rengeteg pénzbe kerül a műfaj. Nem tudom állítani, hogy belátható időn belül megengedhetem majd magamnak, hogy csak azt csináljam. De nekem nem a pályaívemmel kell foglalkozni, hanem megőrizni ezt a kíváncsiságot, a játékosságot, felfedező kedvet, ami hajt. Aztán majd egy megbízó, egy színházigazgató, egy producer, ahogy mondjuk Orlai, vagy valaki más majd eldönti, hogy mire tart alkalmasnak. És akkor azzal fogok foglalkozni.
forrás: https://www.theater.hu/