Operabeavató a 6Színben - „Ma este nem lesz baj, avagy a túlhabzó Mozart” – Szöktetés a szerájból – I. rész – 2021.01.17. | MakkZs | Szólj hozzá!
Jó helyzetben van az, aki évek óta kedveli a Dinyés Dániel- Göttinger Pál kettős által valóban már fémjelzett operabeavató előadásokat, amelyek a 6Színben évad elejétől teltházzal mennek. A már befejeződött Don Giovanni sorozat után (Szegeden még az van műsoron!), újabb operát kezdtek zenei motívumokra szedni, és ez egy fiatalkori Mozart darab, a Szöktetés a szerájból. (A szerző 24 évesen írta.)
Ha minden jól megy, havonta két estén lehet a karmester, illetve a rendező stand up-ra erősen emlékeztető műsorát megnézni. Érdemes időben kapcsolni, mert már most elkelt a februári jegyek nagyrésze.
Ez a nagy hír, és ennyi is elég azoknak, akik már láttak ilyen műsort. (Én is írtam már nagyon sokról, a teljes Cosí fan tutte sorozatról is, illetve a nyári ördögkatlanos DG-ról.)
Most ez az újabb krónikaszerűség azokat célozza, akik még sosem voltak, csak fontolgatják, és persze azoknak is jól jöhet, akik valami akadály miatt kihagyták és be szeretnének kapcsolódni előbb-utóbb.
A háromórás, egy szünettel megszakított beavató most is Dinyés Dániel hosszú, de a figyelmünket végig lekötő előadásával kezdődött. Majdnem tíz másodperc telt el, amíg az első poén elhangzott, és az volt az összbenyomásom, hogy ha adódna rá helyzet, egy nap alatt gond nélkül beszélne akár tíz órát is a témáról, és nem fogyna ki a mondanivalójából.
Pontosan azzal kezdte, amivel én eredetileg kezdeni akartam a bejegyzést: a „Szöktetés” szeretésének kérdésével. Szeretjük-e mi egyáltalán ezt az operát, és amúgy lényeges-e egyáltalán, hogy ez így legyen?
„Mozartnak ne kelljen kaparnia ahhoz, hogy szeressük” – mondta Dinyés Dániel, és ez nagyon jó kis mondat volt, így eltettem magamnak. (Neki biztosan nem kell, csak esetleg az előadóknak, ha nem dől a közönség magától a Mozart-hangversenyekre.)
Kell-e szeretnünk egy operát egyáltalán?
Az operabeavató csapata nem vállalta fel, hogy most mindenáron meg fogja szerettetni velünk a darabot, helyette a MEGISMERÉSRE helyezik a hangsúlyt.
Ahogy megtudtam, sokaknak a darab hosszával van problémája, mivel Mozart túlírta.
Dinyés Dániel szájából persze másként hangzik a „túl hosszú”, ráadásul kapunk is indoklást (a szerző mindenáron bizonyítani akarta tudását és ezért bonyolította túl). Zenészként meglátja benne a szépséget, látható élvezettel mutatja be éppen a feleslegesnek tűnő részleteket. Felvállalja a saját „túlhabzását” is, szakmai ártalomnak nevezve a (Göttinger Pál és a rendezői magyarázatok rovására most is) erősen elhúzódó magyarázatokat, így nem is lehet belekötni abba, amit látunk. (Ezúttal nem kérdezte meg, hogy ki az, aki nem volt még beavatón, én azt tippelném, hogy kevés ilyen lehet, és a visszatérő emberek már rég számíthatnak arra, hogy ez a program spontán benyomást kelt, és az improvizáció erősebb jellemzője, mint a szerkesztettség.)
A kezdő előadás hallgatása közben nyilván nekem is eszembe jutott, hogy eddig a Szöktetés engem sem szólított meg (talán egy kicsit igen, egy kétszereplős bábelőadás által, amelyet a Kolibri Színházban láttam Szívós Károlytól és Török Ágnestől, de ez volt a kedvencem), és eddig csak Gábor Géza Ozminja miatt néztem meg több előadást, miatta képes voltam a fenntartásaimat félretenni.
Arra a magamban megfogalmazott kérdésre, hogy miért lenne most nekünk aktuális a Szöktetés? Mit lehet ezzel ma kezdeni? – szintén választ kaptam gyorsan, mégpedig Göttinger Páltól, akinek kezdő gondolatát, úgymint: a „színház öncélú” így tudtam értelmezni.
A Szöktetés-előadások feltehetően mind a szórakoztatás igényével készülnek, hogy azt üzenjék a közönségnek: „ma este nem lesz baj”.
Ez nem is rossz üzenet, manapság pláne, amikor már megszoktuk, hogy csak az a biztos előadás, aminek már vége is van.
A két műsorvezető-showman igazából külön-külön is le tudott volna minket kötni órákon át, már olyan összeszokott párosnak érzem őket, mint Stan és Pant vagy Kapát és Pepét (hogy maradjak a magyar példánál), de mégis nagyon jólesett, hogy a darabhoz most is két kiváló operaénekest használtak fel, akiknek a pályáját – nem mellesleg – 2006 óta követem, és mindig örülök, ha egy akármilyen előadásban szerepelnek.
Mivel ez egy ajánló blog, már most jelzem: Megyesi Zoltán (Belmonte) szombaton (22-én) a Bartók Emlékházban énekel Winterreise-t, Cseh Antal (Ozmin) pedig nemsokára részt vesz két olyan operaprodukcióban is az Eiffel Műhelyházban, amelyeket már közvetítésként láttam, és mindkettőt összességében is nagyon lelkesen ajánlok (lsd. Dead Man Walking, illetve Simona néni-Cremonai hegedűs).
Az est során most is több jelenetet boncoltak előttünk, az egyes zenei motívumokat kiemelve, az énekesek segítségével illusztrálva, és aztán jöhetett a hab a tortán: a rendező beállítása, aki fel tudta a látottakat erősíteni azzal, hogy kontextusba helyezte. Belmonte a szöktetésre fapadoson érkezett és egy repülőtéri sorban állás közben énekelhette el áriáját, míg Ozmin a második részben portási minőségben duettezett vele.
Mozart az énekesekre koncentrált, úgy írt, hogy ragyoghassanak, megmutathassák előnyös oldalukat, ezt az operabeavatót látva felmerülhet a kérdés, hogy mindez mennyire lehet jó élmény a két most felhasznált szólistának, akiknek sokszor néhány ütem után meg kell szakítani az áriájukat, és egyértelműen a demonstráció eszközeként vannak jelen. (Egyben is hallhatóak az áriák, egyszer rendezés nélkül, majd később rendezéssel együtt is.)
Amilyen kényelmetlen lehet megszakításokkal énekelni, illetve ad hoc instrukcióknak engedelmeskedni, ugyanakkor az, hogy most nincs megfelelési kényszer, a JÁTÉKon a hangsúly, és nyugodtan lehet hibázni is, megfelelő kárpótlás.
Láthattam nemcsak a két „standupos” műsorvezető és a közönség örömét, de azt is, hogy a mostanáig nagyon sok operabeavatóban résztvevő Cseh Antal, és az éppen debütáló Megyesi Zoltán egyaránt igazi élvezettel van jelen. Utóbbiról se mondta volna meg senki, hogy sose lépett fel még ilyen műsorban. Állta a sarat, és rezdülés nélkül tűrte, hogy a két műsorvezető (taktikai okokból) kicsit gúnyolódjon szereplőjén – mint megtudtuk azért, hogy utána majd az ázsióját növelni tudják. Az első benyomást építik fel bennünk, hogy aztán majd megdőlhessen – árult el nekünk előre egy fontos műhelytitkot a rendező. Ez is csábít a visszaülésre.
Vígoperáról van szó, mi biztosan nem fogunk azon kiakadni, hogy nevetségesnek kell látnunk mindenkit, a szerelme visszaszerzéséért tűzön-vízen át küzdő hőst is, és be kell látnunk, hogy elég ostoba húzásai vannak. (Talán éppen ezek miatt a nem túl logikus fordulatok miatt se szeretjük olyan nagyon ezt a művet, nemcsak az áriák eltúlzott hossza miatt.)
Jó volt ez a beavató, valóban felhőtlen (és értelmes) szórakozás, szeretem, bár ilyenkor fokozottabban érzem a hiányosságaimat, mint egyébként – mármint a zeneelmélet területén. Dinyés Dániel, a zsonglőr, aki karmester és szegedi zeneigazgató, most már igazán szakíthatna időt egy könyvre is (mivel karmester és sokfelé tud figyelni, elképzelem, ahogy a szegedi utazásai közben diktafonba mondja, és azt valami okos program írott szöveggé alakítja), amelyből meg lehetne rendesen mindent érteni az alapokat. (Vagy ha van ilyen, javasolhatna a műsorában egyet, amellyel kicsit felzárkózhatunk, bár az operabeavatóit – éppen a szórakoztató jellegük miatt – azoknak is ajánlanám, akik esetleg felismerik egy ária hangnemét segítség nélkül is, és tudnák is értelmezni.)
Aki kíváncsi arra, hogy milyen kalandok várnak az említett két szereplőre, Belmontéra és Ozminra, azok a következő alkalommal, január 25-én csatlakozhatnak be (erre nagyon kevés a jegy), de célszerűbb már most a februári alkalmakat is betervezni.
forrás: https://mezeinezo.blog.hu/
