A NAGY SZÖKÉS
Aldo Nicolaj: Hárman a padon / Orlai Produkció
Ha elsőre tán félreérthető is, kezdjük ezzel: az a megrendítő és elérzékenyítő hatás, amelyet Benedek Miklós, Egri Márta és Gálvölgyi János közös játéka a közönségre gyakorol, nagyobbára független Aldo Nicolaj darabjának értékétől. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Jóllehet, a 2004-ben elhunyt olasz szerző háromszereplős színműve igazán becsületes munka, s nem mellesleg tiszteletreméltó múlttal rendelkezik a magyar színháztörténetben. Hiszen az 1971-es Classe di ferro már 1974 őszén eljutott Budapestre, közelebbről a Pesti Színházba: Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Bulla Elma hármasával, Kapás Dezső rendezésében. Az az előadás szép emlékű és az egykorú tévéfelvételnek hála máig visszanézhető, s ráadásul oly szerencsésen indította el itthon Aldo Nicolaj darabját, hogy az azóta is időről időre újra színpadra kerül valamelyik magyarul játszó társulatnál.
Nemcsak - és pláne nem elsősorban azért, mivel az idősek helyzetéről szól, hanem mert idős színészek számára kínál érdemi és hálás játéklehetőséget. A megkülönböztetés több puszta szőrszálhasogatásnál, ugyanis Nicolaj darabja valójában nagyon keveset mond el az idősek mai (vagy éppen tegnapi) kiszolgáltatottságáról, és amit elmond, az is alig több könnyes árnyékbokszolásnál. Viszont a (magyar) címbeli padra odaültet három szépkorú színészt, és ezzel felkínálja nekik a lehetőséget, hogy kijátsszák közös pályájuk utolsó evidens nagy aduját: saját öregségük, fizikai leromlásuk, a kornak és a betegségeknek való fájdalmas kiszolgáltatottságuk civil, de a színpadra kacéran-megrendítően beköltöztethető létállapotát. Ezzel pedig rendre olyan tétet kölcsönöznek a különben sekélymerülésű színmű előadásai számára, amit - hogy egészen őszinték legyünk - nem is igen lehet elveszíteni.
Ám ha előre borítékolható is a közönség meghatott viszonyulása és együttérző tetszése, azért a (majdnem) biztos sikerhez egészen változatos utak vezethetnek el. Erre bizonyság az Orlai Produkció Göttinger Pál által rendezett előadása is, amely egyrészt ízlésesen és a konkretizálás-elmélyítés hiábavalóságát eleve felismerve teremtette meg a játék kereteit, másrészt üdvösen elszabadított három egészen eltérő színészegyéniséget és színészi temperamentumot.
Az előadás hölgyszereplőjével, Egri Mártával (Ambra) kezdve a sort: az ő esetében a fentebb megemlített kacérság még a szó egészen hagyományos, szexepiles jelentésében is értendő. Korántsem csupán annak köszönhetően, hogy Egri fizikai állapota imponálóan frissnek és ruganyosnak tetszik. Hanem mivel színészegyéniségének tán legjellegzetesebb ismertetőjegye, vagyis az a kicsit fanyar és kicsit csúfondáros, emelt szemöldökű bakfisbáj mindmáig intakt módon érvényesül. Olyannyira, hogy az ő esetében szinte még hihetővé is válhatna a darabbéli kaján ráfogás: az életvitelszerű férfivadászat gyanúja. A színésznő mindemellett jó érzékkel és példás szakmai alázattal fogadja el a darab és az előadás hierarchiájában elfoglalt helyét, s a két kollégájához képest rövidebb színpadi jelenlétét épp annyi elevenséggel és emberi derűvel tölti meg, amennyi még nem billenti meg a játék egyensúlyát és hangulatát.
Gálvölgyi Jánosnak (Bocca Libero), ha szigorúan vesszük, sok mindent nem lehet elhinni a hajdani háborús frontszolgálattól ("a gyalogság a csaták királynője") egészen színpadi jelenlétének záróaktusáig, ám mindebből éppenséggel semmi sem következik. Merthogy alakítása egy másik szinten jószerint kikezdhetetlen és mindentudó. Ahogy a figurája fel-felfortyan és ahogy titkolni próbálja a maga leromlott állapotát, az éppúgy Gálvölgyi nagy mesterségbeli tudásáról tanúskodik, mint a darabbéli félig szenilis, félig abszurd, s egészében álmodott szökési terv komédiás lendületű közreadása. A színész itt is, másutt is rátesz egy-egy lapáttal, de tódító pillanatait is igazolja játékának és temperamentumának diadalmas belső logikája. Gálvölgyi alakításának legszebb vonulata mindazonáltal kétségkívül az a szépen és megejtően poentírozott váltás, amellyel a kezdetben fölényesebb és sprődebb Bocca Libero a padon kötött férfibarátságban szinte a féltékeny szerelmes pozíciójába csúszik át. Méghozzá anélkül, hogy az erőviszonyoknak ezt az átrendeződését a Benedek Miklós által megformált Luigi Lapaglia szorgalmazná, vagy akár csak észlelné. Nem, Gálvölgyi bácsiját a felfeslő magabiztosság alól kikandikáló magány teszi mind kapaszkodóbb kötődésűvé.
Benedek Miklós mindeközben úgy hozza be a színpadra a saját testi állapotát, hogy az minden nyílt színi vetkőzésnél és kitárulkozó önéletrajzi monodrámánál megrendítőbb hatást vált ki. Színészi értékének és biztos ízlésének köszönhetően azonban a közönség kollektív érzületét (együttérzését, részvevő aggodalmát stb.) képes a maga személyéről a szerepalakra átirányítani. Lapaglia kapcsolatkereső elszántsága, csemcsegő nosztalgiázása, Ambrára rácsodálkozó bávasága és az aggok házától való rettegése ilyesformán testi valót nyer: elesettebbet, nehezebb mozgásút és légzésűt, de éppoly markánsat, mint amilyen a hetvenes években Páger Antal volt. Mi több, egy kicsit még valóságosabbat is, mert Benedektől idegen az a fajta elérzékenyülésbe menekvés, ami a darab szentimentális mélypontjain a nagy szerep- és pályaelődöt azért meg-megkísértette.
Az előadás adatlapja ide kattintva érhető el.
Szerző: László Ferenc
forrás: https://revizoronline.com
