Petővári Ágnes a Hárman a padonról
6szín
Orlai Produkciós Iroda
Az Itáliában 1920-ban született és ott, 2004-ben elhunyt Aldo Nicolaj igen termékeny szerző, műveit hazánkban gyakran tűzik műsorukra vidéki és fővárosi teátrumaink. Tévés forgatókönyveket is írt, de munkásságának java részét színművei teszik ki. A színpadi egyszerűség híve, drámáinak, vígjátékainak nem igazán szofisztikált a cselekménye, megjelenítésükhöz nem szükséges bonyolult színpadtechnika, minimális díszlettel és jelmezzel bárhol elő lehet adni őket. Amit viszont igényelnek, az a tökéletes színészi játék, magas fokú mesterségbeli tudás, mert csak így hatásos, mai szóval kifejezve: ütős a produkció. Alkotásainak zöme egyfelvonásos, két-három fős szerepdarabokból áll. Mindezek a sommás megállapítások elmondhatók a Hárman a padon c. (Classe di ferro) komédiájáról, amit nálunk is szeretnek, jó párszor láthatták már a nézők, legutóbbi változatának az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a 6színben volt a premierje most, december közepén.
Aldo Nicolaj vígjátékának cselekményideje nagyjából egy esztendő, története valahol Olaszországban, egy park padján, úgy az 1980-as évek tájékán játszódik, és egyenesen megy előre, mindössze négy jelenetből áll, két férfi meg egy női szereplője van. Mindhárman megették már kenyerük javát. Mindenki megöregszik, hacsak meg nem hal addig – tartja a népi bölcsesség. Azonban nem mindegy, milyen körülmények között telik el, és ér el a véghez. A darab kezdetén a két, 7. X-én túllévő signor nem ismeri egymást, azonban a „talján” igen szószátyár fajta, könnyen szóba elegyedik bárkivel. Egyikük, Libero Bocca újságjába temetkezve olvas, fel sem néz belőle, amikor megérkezik a másik, Luigi La Paglia, aki udvariasan megkérdezi, leülhet-e mellé. Cselényi Nóra tervezte a jelmezeket, a két férfiú szegényes öltözete elárulja, becsületes munkásemberek, az országot újjáépítő vasnemzedék tagjai. Eltérő jelleműek, Bocca mogorva és tüskés, mindenben és mindenkiben ellenséget lát. Paglia simulékonyabb, vidámabb, közlékenyebb.
Eleinte köntörfalaznak, nem terítik ki lapjaikat, váltig állítják, milyen kellemes életük van népes famíliájuk körében, törődnek velük, odafigyelnek rájuk, szeretik és tisztelik őket. A sztori előrehaladtával ez a buborék azonban lassan kifúj, a végén pedig kipukkad. Ahogyan egyre sűrűbben találkoznak, és belemelegednek a társalgásba, mi több, bizalmas viszonyba, sőt barátságba keverednek, kiderül, csupán szépítik a helyzetüket, valójában mindkettő csak nyűg a családjának, púp a hátukon. Nem figyelnek rájuk, éppen hogy megtűrik őket. Pagliát állandóan az idősek otthonába akarják dugni, Bocca esti leveskéjét úgy löki oda a menye, hogy abban nincs semmi köszönet. Néhanapján hozzájuk csapódik a hasonló korú óvónő, a még mindig szemrevaló Ambra, aki ad magára, csinosan öltözik, víg kedélyű, és még akkor is megterít magának, ha egyedül ebédel, vagy vacsorázik. Próbálja ezt a két besavanyodott vén csontot felrázni, kimozdítani rosszkedvéből. Pagliát időnként sikerül is neki, de Bocca következetesen és mereven ellenáll. Nem hiába mondják, hogy az öregkor második gyermekkor, ha úgy vélik a lurkók, sérelem éri őket, akkor világgá akarnak menni. Bocca és Paglia is így tesz, Bocca boldog kiskorának idilli kis halászfalujába akarnak költözni. A megbántottság, a mellőzöttség és a kiszolgáltatottság érzése sarkallja őket erre a kétségbeesett és kissé nevetséges tettre. De szökésüket nem tudják véghez vinni, mert a sors közbeszól.
Sz. Nagy Magda fordításában semmiféle emelkedettség, pátosz, különleges szófordulat nincs, a dialógosuk a köznyelven alapulnak, elvégre egyszerű melósok a főszereplők, választékosabban csupán Ambra beszél. A mulatságosan csengő, igazából azonban mélységes fájdalmat takaró mondatok hangzanak el, amiket a földgolyó mind a négy égtáján elmondhatnak a hajlott korúak. A Hárman a padon igazi jutalomjáték a színészeknek, akik élnek is ezzel, valósággal lubickolnak a szerepük nyújtotta pazar lehetőségekben. Gálvölgyi János és Benedek Miklós művészi kvalitásiról már mindent leírtak, bármiféle dicsérő szó csupán ismétlés lenne. A Gálvölgyi megformálta Bocca olyan búvalbélelt meg kekeckedő, magát még strammnak gondoló gömbölyded pali, akit általában messziről elkerülnek, mert bölcsességbe bujtatott, pengeéles, a diszkréciót még hírből sem ismerő, karcos szavaival bántani és sérteni tud. Benedek Miklós Pagliája szikárabb és virgoncabb, látszólag kevésbé megkeseredett, nem vagdalkozik, nem szekíroz senkit, és ügyesen tudja palástolni siralmas körülményeit, félelmeit nem veri nagydobra, és még mindig megfordul a szoknyák után. Egri Kati Márta (a szerk.) vonzó és okos szépasszonyt formál meg, aki nem hagyja, hogy az évek múlásával együtt járó bosszantó tünetek maguk alá gyűrjék, örök optimista, akinek kedélyállapota mindig derűs, viccesen reagál Bocca epés megjegyzéseire. Ondraschek Péter díszlete tükrözi a két manus sivár, örömtelen életét, a parkra stilizált fák utalnak, és mindössze egy világosbarnára festett, három ember méretére szabott utcabútorból áll, amin mindannyian kényelmesen elférnek.
Ez a Göttinger Pál rendezte Hárman a padon igencsak keserédes, lehet jókat rötyögni, szívből jövően kacarászni a szellemes párbeszédeken, amik fájón emlékeztetnek a végre, és mindenkit szembesítenek azzal, hogy ami a színpadon látható, az bizony nem valami ritkaságszámba menő eseménysor, hanem olyan átlagmese, ami bárkivel megtörténhet. Elvégre mindenki megöregszik…