Ötvös Andrásnak jól állnak a vígjátékok, a Balkon kilátással című Orlai produkcióban is számíthatott rá Kocsis Gergely rendező, amikor a világtól elbújó Alvin szerepét ráosztotta. A művészszínházaktól hogyan jutott el a csemegepultosig? – erről is kérdeztük a színészt.
A Jóbarátok egyik írójának, Will Cahounnak a komédiájában Alvin magányra kárhoztatja magát, s ha rajta múlik, marad is a lakásának a falai között. Mintha pánikbeteg lenne…
– Alvin szerintem egy balkon-mizantróp, de nem gondolom, hogy patologikus eset. Az igaz, hogy már jó ideje nem lépett ki a lakásából, mert itt érzi magát biztonságban. Taszítja őt a kinti agresszió, például az emberek magatartása az autós közlekedésben vagy egy zsúfolt bevásárlóközpontban, de ez normális. Egyszerűen elege lett az emberekből. Az internet segítségével tud dolgozni, vásárolni, stb., a sportmérkőzések jönnek a tv-n, ha nem kell elmenni leölni a mamutot, nem biztos, hogy ki kell mozdulni a lakásból. A covidnak „hála”, ez a magatartás ideig-óráig sokunknak természetes lett, a home office beköltözött az életünkbe. Tehát a darabban nem egy pánikrohamos ember mellé költözik egy nő, Karen (Péter Kata), s nem is az a kérdés, hogy kettejük között mi történik, hanem az, hogy hogyan.
A balkonjaikon keresztül ismerkednek – adott a másfél méter távolság, s hogy ez mit jelent, azt jól megtanultuk az utóbbi két évben.
– A másfél méter valóban segíti a távolságtartást – keretet ad, csak így tudunk megbeszélni mindent. Mikor elkezdtük próbálni az előadást, egyáltalán nem volt célunk kihegyezni ezt a covidra. A darabban hivatkozom Pintér Márton könyvére, aminek a címe: Kézikönyv emberi ragadozókhoz. Alvinnak ugyanis az erőszakkal van baja. A Ficzere Béla által játszott karakter, Karen előző párja egy agresszív alak, de tudjuk, nagyon közel van egymáshoz az önbizalomhiányos rimánkodás és a tettlegesség. Popper tanította még nekünk az egyetemen, hogy nincs nagyobb seb egy emberben annál, mintha visszautasítják. Én amúgy is annyira sérülékenynek, sebezhetőnek, nyomorultnak látom néha magunkat, két középkorú ember már annyi mindent hordoz magával, Karennak sem lesz egyszerű menete Alvinnal…
A vázolt társadalmi problémák is megjelennek a háttérben, de azért a Balkon kilátással mégis csak egy vígjáték…
– Ez egy szórakoztató előadás, nem is akar más lenni. A tapasztalatok és a közönség visszajelzései is azt mutatják, hogy rengeteg dolgon lehet röhögni azok közül, amik zavarnak minket.
A te pályád művészszínházi keretek között indult. A Máté Gábor-féle osztályból sokan Egerben kezdtetek a Csizmadia Tibor vezette Gárdonyi Géza Színházban, aztán a budapesti Katona József Színház tagja lettél, de előfordultál a KoMa Társulatban, a Merlinben, a Krétakörnél, 2017 óta viszont az Orlai Produkciós Iroda társulati tagja vagy, ahol minőségi bulvár színházat csináltok. Miért váltottál?
– Elegem lett abból, hogy a kőszínházi struktúrába befektetett munka és jelenlét nincsen köszönőviszonyban a bérezéssel. Ráadásul egyszerre több kollégámnak lett ebből elege: Mészáros Máténak, Járó Zsuzsának, Schruff Milánnak, Kovács Patriciának az egri csapatból. Orlai Tibor pedig azt mondta nekünk, hogy csináljatok, amit akartok, s akkor megcsináltuk Dömötör Andrással a Second life-ot és a Határátlépéseket, amik nagyon fontos előadások lettek. Az alkotó csapat tagjai Dés Enikő dramaturg, író és Benedek Albert író is. A közös műhelymunka számunkra az elmúlt években mindent vitt. S amúgy is: itt az Orlainál jó munkák vannak, jó dolgozni rendezőként Göttinger Pállal, Szabó Mátéval, Szikszai Rémusszal, Znamenák Istvánnal vagy most Kocsis Gergellyel. Nincs olyan ember ennél a társulatnál, akivel ne ülnék be boldogan a tájbuszba, márpedig sokat utazunk. Tibornál mi tényleg partnerként vagyunk kezelve, nemcsak a szavak szintjén, és meg tudunk normálisan élni.
Szerinted mi vonzza a közönséget az Orlai-produkciókhoz?
– Itt nincs rendezői kultusz, itt a színház a színészről szól, meg a nézőről. A színész behozza a színpadra a néző kérdéseit, s a néző tudja az ő saját történetét nézni a színésszel, ami egyébként is minden színház alapja kellene, hogy legyen. Én pont ugyanúgy próbálom itt a vígjátékokat, mint anno a Katonában Gothár Péterrel az Oszlopos Simeont vagy Ascher Tamással Trepljovot. Semmivel nem végzek kevesebb munkát.
Olyan, mintha magyarázkodnál.
– Igen, mert azt mondtad, hogy ahol most vagyok, az egészen más, ami csak annyiban igaz, hogy itt bulvár darabokat is kell játszanunk, hozzáteszem, hogy művészszínházakon felnevelődött generációként ugyanolyan szakmaisággal, mint amikor a művészszínházban dolgoztunk. Sőt, pluszban iszonyatos tréningként élem meg, hogy nagyon sokféle helyen kell játszani, ma itt, holnap ott, jobb és nehezebb körülmények váltogatják egymást. Azt, hogy sokfelé megyünk, én ajándéknak érzem, a színészetnek így köze van az ősi feladatához: a bőrén érzi az ember, hogy a színház a nézőről szól. Ahova mi megyünk vidékre, ott általában nincs színház, ott nem huszonhárom másik produkcióból lehet választani aznap este, ott látszik az embereken, hogy éhesebbek a szórakozásra, és mernek tele szájjal röhögni. De például ha A csemegepultos naplóját olyan közegben adom elő, ami sznob, tehát a közönség érintve érzi magát, akkor csak azért is egy kicsit keményebben játszom. De hívtak már meg a budafoki piacra is, ahol balhé kerekedett, a részegek beszóltak, kijött a rendőrség, közben és csak mondtam a csemegepultos-szöveget. Aztán akik beszóltak, leültek nézőként, s egyszer csak drukkerek lettek. Amikor így elkapom a közönséget az akadályozó körülmények ellenére, az nagyon jó! Amúgy meg komédiákat játszani jól, úgy, hogy közben csepegtessél komolyabb gondolatokat is, néha nehezebb, mint egy tragédiát előadni.
Sok filmben, tv-sorozatban is szerepelsz, nemcsak színházban. Ha kell választanod, van-e prioritás?
– A színház a lényeg. A jó színházi színészekből lesz a jó színész. A filmforgatás egy technikai dolog, egy potmétert átállítasz, és kész. S persze, például a Nagykarácsony című filmben egy csodálatos élmény volt nekem Tiszeker Daniékkal és a tűzoltókkal dolgozni, de a filmmel szemben az esti előadások a minden. A színházat minden este meg kell csinálni – ez nagyon jó benne. Az is nagyon jó benne, hogy élőben történik, teljesen esetleges, elmúlik… A színház energiaszolgáltató üzem, mondta Halász Péter. A fekvőtámaszokból a Határátlépésekben a csúcs 178 volt. Aztán az egyik jelenetben abbahagyom, s azt mondom, hogy elég volt ebből a hülyeségből! S ezt az életben is így gondoltam, azóta nem is edzek. Tehát nem akarom, hogy a fitnesz által diktált paramétereknek megfeleljek, miközben belehülyülök, s aztán vehetem a pszichológiai kézikönyveket…
Hogy érzed, most jó helyen vagy a pályádat illetően? Egyáltalán: szoktál ezen gondolkodni, vagy csak jöjjenek a feladatok?
– Az utóbbi – se visszafelé, se előrefelé nem gondolkodom. Semmit nem bánok, sőt. Most nagyon jó, az Orlainál szeretek a legjobban lenni. Ha másra nem, a covid megtanította ezt az önelégült emberiséget arra, hogy ceruzával kezelje a naptárat. Bármelyik pillanatban bármi történhet. Hogy mi lesz a jövő héten, még azt sem tudom, nemhogy öt év múlva. Márait idézem. „ha sorsom engedi…” Vannak munkák, s vannak emberek. Például most dolgoztunk a Balkon kilátással stábjával, s egy olyan viharvert, covid által sújtott, csudajó próbafolyamatunk volt, mint ide Lübeck. Nem gondolkodom karrierben, mindig csak a következő munkával törődöm.
forrás: https://www.theater.hu
