Tehetségtelen vagyok a pihenésben

Göttinger Pál rendez, játszik, ír és mesél, mesél, mesél. Ez utóbbit most olyan színesen, hogy kétrészes interjúfolyam lett belőle. Íme az első, amiben a színpadról egy kicsit több szó esik, mint a gasztronómiáról…

Sűrű volt a teled, sok mindennel foglalkoztál. Kipihented magad?

Azok közé tartozom, akik a legrosszabbul csinálják ezt: egyiket a másikkal pihenik ki. A tél el sem válik az előtte lévő nyártól. Tizenéve dolgozom az Ördögkatlan Fesztiválnak, ez akkor is elvinné az előkészítéssel együtt a nyarat, ha nem lennék előtte most már évek óta benne egy-egy kőszegi produkcióban, íróként, rendezőként, színészként, valahogy. Idén mindezek után, pár nap szünettel orral előre estem bele a szegedi Bohémélet rendezésébe, miközben a katlanos premier után Budapestre költöztettük Légrádi Gergely Fekete-fehér című monodrámájának előadását. A darab Stefan Zweig Sakknovellája alapján készült, Ujj Mészáros Károly rendezte, és én játszom. Rögtön utána még két egyfelvonásos operabemutatónk is volt Szegeden, ezek még a tavalyi zárás idejéről csúsztak át ide, közben mennek az Operabeavató-előadások, és a pandémia alatt Kőszegen bemutatott Vera című előadást is felhoztuk a Tháliába. Forgattam egy tévésorozatban és egy történelmi filmben is egy kicsit, de ez már szinte felüdülés volt, nagy és nehéz kabátokban, régi vasúti kocsikban zötykölődtem fantasztikus kollégákkal. Most egy Weöres Sándorról szóló monodrámát készítek elő, amit én írtam. Kálid Artúr fogja játszani. Aztán Dunaújvárosban játszom majd, és közben Kőszegen és Nyíregyházán még mindig tavalyi előadásokat újítok fel. Nincs még két színház ilyen távol egymástól Magyarországon.

Ez több mint sok. Viszont legalább nagyon változatos.

Soknak hangzik és sok is, de ez nem azt jelenti sajnos, hogy nagyon megy a szekér, csak azt, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal két éve folyamatosan esnek-kelnek a színházműsorok, és ettől torlódik minden. Hónapok, félévek ékelődtek be nem csak az egyes előadások, de a próbaidőszakok és a valós bemutatók közé is, ami agyrém. Az előadásaim mindegyike felújítás is egyben, pedig a repertoárelőadásokat normális esetben nem kellene próbálni. A nyíregyházi színháznak írt Bogáncsvirág című krimim, amit én is rendeztem, a próbák után kerek egy évvel kerül csak be a színházba, most tavasszal. Azóta mindenki csinált már öt másikat – borzasztó nehéz lesz összeszedni. Szóval, a bennünk rejlő nyűgös művészt most altatni kell, és a hidegfejű, előadásgyártó szakember üzemmódjára kell kapcsolni. De legalább van mit csinálni.

Rendezel, játszol és már színpadi szerzőként is jegyezve vagy. Van rangsor?

A rendezésből van diplomám, az a szakmám, gyakorlom is folyamatosan, évi 3-4 bemutatóval, és ez így meg is határoz – de pont ezért ez hoz lázba a legkevésbé. Mert már bejártam vele sikert, kudarcot, fővárost, vidéket, zenést, kortársat, nagyszínpadot, kamarát… Szeretem, de a járványhelyzet adott lendületet ahhoz, hogy a vele járó mókuskerékből hátrébb lépjek. Sikerült néhány olyan folyamatnak megálljt parancsolnom, ami öngerjesztő spirálba csavart, és már veszélyeztetett. Az persze jó, amikor az egyik munka hozza a másikat, de az már kevésbé, amikor rögtön, első ránézésre tudom, hogy az eredmény milyen lesz. Ránézek a helyre, a szereposztásra, a költségvetésre, saját magamra… és egyszerűen tudom, hogyan fog sikerülni. Ez óriási baj, mert lélekölő. A sok szabadúszás miatt a bizonytalan terepen, a felfedezésben otthonosabban mozgok, mint a megszokottban. Továbbra is rendezősködöm, de azért már nem éjjel-nappal. Több és több az írnivaló, és szerepek is jönnek néha. A tévés feladatok, vagy a Fekete-fehér, vagy most az új dunaújvárosi-kőszegi előadás is olyan, ahol kimondottan színészi a felkérés, és ez nagyon jólesik, fel is tölt.

Az írás új színfolt. Előfordulhat, hogy egyszer csak kiüti a másik két tevékenységet?

Nem művelem olyan régóta, hogy köré épüljenek nagy döntések, de már kapok annyi bizalmat, amennyi értelmet ad neki. Felkérésre írhatok, ami eleve luxus. Számomra azok a csaták, amiket egy dolgozószobában, íróasztal mögött vívok meg, ráadásul saját magammal, ennyi év színház után elképesztő sűrű élményt adnak. A színház lényegében a többiekkel való együttdolgozás művészete, de írás közben minden kínlódáson és kudarcon egyedül megyek keresztül, és csak én tudok túl lenni rajta. Most ez éppen felüdít, szellemi sportteljesítményekre sarkall (legalábbis a nekifutásra), de nem vagyok tőle író. Vagyis: de, arra a pár hétre-hónapra. A Bohémélet alatt operarendező vagyok, aki néha mást is csinál, most meg színpadi szerző, aki néha feláll az asztaltól. És akkor ott a többi, a fesztiválszervezés, a beavatószínház, az impró, a zenélés… Váltogathatom. Nagy kegyelem a sorstól – mondjuk, meg is dolgoztam érte.

Mi a helyzet a nem szakmai éneddel? Mit csinálsz, ha nem dolgozol?

Sajnos nagyon tehetségtelen vagyok a pihenésben, ez most derült ki az utóbbi években, mert vízpartra költöztünk, ahol a vidám szabadidős programok kézre állnának – de én nem horgászom, nem kertészkedem, nem barkácsolok. Csónakázom néha. A vírus ebben is segített azért, mert először fordult elő, hogy hónapokra magunkra csuktuk a kertkaput. Hatvanhat napig nem állítottunk be ébresztőt. Soha még hasonló időszak sem volt az életünkben, mondjuk óvoda óta. Egyébként műkedvelő programozó vagyok, kis informatikai megoldásokat építgetek magamnak a számítógépemben, és nézegetem, ahogy működnek – ez olyasmi, mint a villanyvasút, a terepasztalozás.

Beszéljünk az evésről!

Egyszerre csodálatos és rémisztő program. Egyszer Ivanyos Ambrussal írtunk egy színdarabot, amiben az egyik szereplő indulatosan kifakadt, hogy valójában oda jutott a világ, hogy az evés az egyetlen originális élvezet benne. A művészet bohóckodás, a szépség hamis, a sebesség véges, a világ bejárható egy fotelban üldögélve is, az emberek kapzsik, a politika velejéig őszintétlen, satöbbi. Az étkezés a valódi élvezet. Nincs jobb. Csak egy igazán jó belga sörben áztatott argentin steak tud igazán levenni a lábadról, vagy megboldogult nagymamád töltött káposztája, isten áldja a kezét! Ezek azok a pillanatok az életben, amikor tisztán és egyértelműen érzed, hogy jó élni. És hogy ezek számítanak igazán. Az ezt fejtegető szereplő ebben a színdarabban egyszerre volt lelkes és keserű. Nincs más ünnep az életünkben az ünnepi étkezéseken kívül, és ez legalábbis felemás. Én például katolikus neveltetésben részesültem, volt időszak az életemben, amikor a húsvét misztériuma vagy épp az adventi várakozás bizakodó csöndje volt egyértelműen az év fénypontja az életemben. Most meg a karácsonyi ebéd. Na, most ez persze elsősorban elkeserítő – de attól csak még izgalmasabb, mert egy jó ebéd tényleg a legjobb dolog a világon.

Az a tapasztalatom, hogy a színházi rendezők a konyhában is otthonosan mozognak.

Kínálja magát a gondolat, hogy a színházban is aprólékosan készítünk elő egy hatást, sok odafigyeléssel, ami végül olyasmi lesz, ami az illattól kezdve a tálaláson és az első falaton át az oldalra tolt kés-villáig tartó fogásra hasonlít. Néha ki lehet szúrni a rendezőt a saját előadásán, amint a nyolcadik sor szélén ülve vagy hátul megbújva körbenéz, amikor a közönség nevet vagy döbbenten elnémul. Ez teljesen ugyanaz, mint a nagymama arca karácsony este a hal fölött. Szóval van hasonlóság, igen. Nekem is van egyébként élményem erről. A legnagyobbat a legnagyobbtól – a legelképesztőbb házi vacsoravendégséget, amin valaha voltam, az osztályfőnökünk, Székely Gábor adta a diplomaosztónk estéjén. Ez volt az egyetlen informális alkalmunk vele, máskor nem barátkozott. (Egyébként de, volt egy másik dumálgatós leülés is vele meg az egész rendezőosztállyal, két évvel korábban, Párizsban.) De aznap a lakásán 17 fogást tálalt, a terülj-terülj asztalkám az nem kifejezés arra, ami ott ki volt rakva. Begöngyölt fürjek, raguk, sültek, sajtok, saláták, köretek, és minden saját kézzel és időre, a tálalás pillanatára elkészítve. Vérfagyasztó logisztika ez egy bérház emeleti konyhájában, nem is ismerek mást, aki ilyesmit tudna csinálni otthon. Erősíti azt a sztereotípiát, amit említettél. Hozzáteszem, általában azért a „jól főző színházasok” az egy kis köd is, porhintés. Inkább játékos, mint igaz. A művészek önértékeléséhez van jobban köze, mint a gasztronómiához.

(folytatjuk)

forrás: https://www.borsmenta.hu